Outdoor blog

Szeptember első hétvégjét ismét a kerékpárok nyergében töltöttük, ezúttal a Fertő-tavat vettük célba. A létszám végül csak 6 fős lett, de így is remekül szórakoztunk. Jobbról balra: Balázs, Nándi, Gábor, Márti, Viola, és én (Árpesz - a fotós aki a képen nincs rajta), így verődtünk össze 17:38-ra a Keletibe. Nándi ugyanis ekkor érkezett meg utolsóként, de még épp időben. Ekkora már az első kocsiban voltunk a kerékpárszállító részlegen. Mivel tudtam, hogy szétkapcsolják a kocsikat, megkérdeztem a kalauzt, hogy ugye ez a kocsi véletlenül se Celldömölk felé megy?! Nem, nem, ez Sopronnak! Remek! Erre Nándi közli velem, hogy hazafelé sem lesz egyszerű dolgunk, ugyanis Sopron és Kapuvár között akkor már vágányzár lesz, ami azt jelenti, hogy azon a szakaszon buszok közlekednek, ergo nem utazhatunk ott a kerékpárjainkkal. Szóval nem egyszerű a kerékpártúrázó élete, ha vonattal szeretne odajutni a túra helyszínére. Viszont annál vidámabb! A vonatút hamar elrepült, Viola hozott házilag pattogtatott kukoricát, eldumáltuk az időt, sőt Győrben még egy gyors vásárlás is belefért a közeli teszkóban, amíg a vonat bent állt az állomáson. A leszállásnál már figyelni kellett, úgy sasoltuk Nándi előző évezredből való Nyugat-Magyarország kerékpáros térképéről a megállókat. Petőháza után pár perccel Fertőszentmiklós következett, itt szálltunk le.

Szereted a kihívásokat? Gyengéid közé tartoznak a szurdokok? Szeretsz megküzdeni a tereppel? Akkor itt a helyed! 2008.09.20-án próbára teheted kitartásodat a Bakony szurdokvölgyei 20, 30, 40, 50, 70 teljesítménytúrán, ill. a Félmaraton, Maraton és Ultramaraton terepfutóversenyen, Zirctől Inotáig. A túra útvonala érinti a Cuha-völgyet, az Ördög-árkot, a Római-fürdőt és a Burok-völgyet is. A terep nehéz, semmi jóra ne számíts! A Burok-völgy tele van keresztbe dőlt fatörzsekkel. De gyönyörű. Pár kép ízelítőül.

                             A Cuha-völgyi viadukt                                                            Az Ördög-gát

                            A Cseszneki vár

Ha mindezekkel nem sikerült elriasztanunk, szeretettel várunk!

Bővebb információ:

http://ttt.tr.hu/naptar/tura.php?id=1780

Edit

Hetedik nap – 2008.06.28.

"Ma egy rövidebb napot teszek." Gondoltam én. 7,5 km-nél leültem írni a naplót, attól tartva, hogy elszáll az ihlet. Addigra már annyi mindent láttam..., de legfőképp másztam. Nagyrészt sziklákat. A tó, ami Svédország legtisztább tava - egyesek szerint a Földé - egy gyönyörű sziklaerdő mögött rejtőzik. Ami a mászást illeti, ha követtem volna az ösvényt, amit persze nem tettem, akkor azt hiszem, lemaradtam volna egy kis extra adrenalinról... Na, de ne is ugorjunk ennyire előre.
Reggel nem kellett korán kelnem, mert a busz csak 9 után ment, ráadásul csak 20 percet mentem vele Björklidentől Vassijaure-ig. A busz a helyi vasútállomásnál rakott le. Innen olyan 6-6,5 km a Trollsjön tó. A hegyre vezető kis ösvény igen nehezen volt követhető, néha elvesztettem, majd újra megleltem. Köszönhetem a sok vizes, havas részeknek. Itt is igyekeztem szilárd talajon haladni, amikor lehetett, de sajna nem mindig sikerült. Leginkább a hónak, mintsem a patakoknak köszönhetem, hogy nem úsztam meg szárazon a mai nap. Az idő egyszerűen bámulatba ejtő volt. Felhő alig vagy nem volt az égen. Nem is csoda, hogy hamar leégett az egész fejem. Tetszett, hogy a napszemüveg nyoma is látszódott. A terepről annyit még, hogy kb. 100 m-t emelkedett minden km-en. Persze átlagosan. A tóhoz relatíve lassan értem fel, de minden várakozást felülmúlt, olyan csodálatos volt. Egy apró szépséghibát találtam. A tó be volt fagyva. A jég szélén látni lehetett a kristálytiszta vizet. Csodálatos látványt nyújtott: meredek hegyoldalak vették körbe, a hegygerincekről patakok, vízesések folytak, néhol meg még összefüggő hótakaró is látszódott. Ez volt az eddigi legnyugodtabb hely, ahol valaha jártam. Nehéz lesz ezt felül múlni. Talán a sarkvidék... Azt messziről lehetett látni hol van a tó, a sziklarengeteg is igencsak feltűnő volt, de odaérve igen meglepődtem. Az biztos, hogy a hátizsák nélkül biztos, hogy sokkal könnyebben kúsztam-másztam volna a sziklák közt. Még felfelé menet megpillantottam egy pihenőházat a völgy másik oldalán, gondoltam, hogy megy ott egy ösvény, így egyértelmű volt, hogy arra megyek le a hegyről. Fenn a sziklák közt megálltam 5-10 percre bedobni egy csokit.

Ezen a hétvégén ismét a kerékpártúrát választottuk időtöltésnek, és ismét nem csalódtunk. Bander barátom volt a fő felbujtó főszervező, és végül egész szép társaság jött össze: Orsi, Laci, Anetta, Oszi, Ádám, Balázs, Tamás, Kata, Bander, Viola, és én. Első találkahely a Petőfi híd budai hídfőnél volt, siettem, ahogy tudtam, de még így is késtem. Mégis csak Bandert találtam ott egyedül dekázgatni egy röplabdával. Na szép, most vagy mindenki késik, vagy alig leszünk – gondoltam, és a nagy ijedtségre kibontottunk egy-egy doboz Yan Jing nevű 0,33-as kiszerelésű kínai sört, amiket Bander hozott ajándékba Pekingből. Mielőtt elfogyott volna az arany nedű – ami egyébként nem volt rossz így jégbe hűtve – már meg is érkezett Oszi Violámmal. Kicsivel később Balázs, és Ádám is, így el tudtunk indulni Csepel felé, ahol egy víztornyot kerestünk meg támadópontként jó tájfutók módjára. A toronytól már egyenes út vezetett a többiekig: Anetta, Orsi, és Laci már vártak ránk tűkön ülve. Innentől már csak néhány kilométer volt hátra borzasztó fővárosunkból, és máris kint voltunk belőle. Áthajtottunk az M0 felett, és hamar Szigetszentmiklóson találtuk magunkat.
Itt rögtön meg is álltunk egy szimpatikus vendéglátó-ipari egységben megünnepelni, hogy végre újra együtt vagyunk, és kerékpártúrázunk, persze csak szolidan, hogy mindenki bírja, és mindenkinek élmény lehessen, együtt. Előkerültek a szendvicsek, a történetek, nevettünk, oldódtunk, sütött a nap, szóval kezdett kerekedni a hangulat, ahogyan kell neki, amikor egy társaság jól érzi magát. Vissza is ültünk nagy örömünkben a kerékpárokra, és meg sem álltunk Szigetszentmártonig.

Egy csodálatos teljesítményről szeretnék itt beszámolni Nektek. Egy szegedi testvérpár a fejébe vette, hogy elkerékpároznak Pekingig. Az elhatározást tett követte, Szabó Géza (41) és Szabó Csaba (29) 10200km tekertek le Magyarországon, Ukrajnán, Oroszországon, Mongólián és Kínán át, míg 58 nap után meg nem érkeztek Pekingbe. Nem csináltak nagy felhajtást maguk körül, saját 20 éves kerékpárjaikkal vágtak neki az útnak, csak néhány szponzoruk volt, szinte teljesen önköltségből finanszírozták az utat. Előtte hónapokig intézték a vízumokat, és különféle papírokat, csak az indulás előtti napon lett meg minden, ami kell, így május ötödikén útra keltek.

Csubi és Gézu kalandjait folyamatosan nyomon követhettük az úti blogjukon, melyet Csubi felesége, Boglárka vezetett a fiúk által hazaküldött üzenetekből összeollózva. Innen egy részlet, a bevezetőjükből:

Ádám barátom a munkahelye által hozzájutott egy hatalmas, fekete kombi autóhoz havi 3000km-el. Mikor mesélte, hogy a „hullaszállító" autójába hátra befér akár 3 kerékpár is, egyből elkezdtem gondolkodni. Ha már lúd, legyen messze, irány a Zemplén hétvégén! Bandert sem volt nehéz rábeszélni, így összeállt a háromfős teamünk a kerékpártúrára.
Vasárnap nem sikerült túl korán indulni, mert már szombat este elkezdtük a csapatépítést, először a Batyin, majd az alagút tetején, majd átkerekeztünk a Blahára, hogy pizzázzunk egyet, de annyira jól esett kerékpározni az üres fővárosban a hűvös éjszakán, hogy kicsit túlgurultunk a körúton, egészen a Bosnyák térig. Persze ekkora már bezárt ott a kedvenc pizzériánk, így visszatekertünk a Blahára. Egyszóval, csak úgy, mert jólesett, össze-vissza kerékpároztunk a városban majdnem éjfélig.
A reggeli indulást így 7-ről elhalasztottuk fél 9-re, ezért már dél is elmúlt mire egy Gödöllői bevásárlást is beiktatva a Zemplén lábához értünk. Kirámoltuk a bringákat a hajótestből, első kerekek vissza a helyükre, párizsis zsömle betol, pénz, telefon be a bringásmez zsebébe, és irány a Zemplén! Szabaaaadssssssssáááááááááág!

Ezen a térképen a tervezett útvonalát láthatjátok a Zempléni Karikánknak. Végül egy kicsit eltértünk ettől a tervtől, de erről bővebben a történet végén.

Tolcsvát néztük ki kiindulópontnak, innen rajtoltunk észak felé, és szinte észre sem vettük, máris Erdőhorvátiban találtuk magunkat. Folytattuk tovább a Tolcsva-patak völgyében. Hamarosan erdős rész következett, az út elfogadható minőségű volt, bár azért a mountain bike-om komfortja kicsit hiányzott. Más egy országútin ülni, ahol a kormány alacsonyabban van, mint a nyereg, és ahol 5-9 bár van a keskeny kerekekben, és se első teló, se rugós nyeregcsöves puha nyereg, se semmi. És más, amikor a jó öreg Caprine-on ott az első teleszkóp, a rugós nyeregcső a már jól megszokott nyereggel, na és persze csupán 2 és fél bár a kerekekben, melyek traktorkeréknek tűnnek a mostani virsligumik mellet. Merthogy a hűséges paripa most a Balatont kerüli a barátnőm feneke alatt, én pedig egy postai utánvétellel vett, az internet apróhirdetései között talált, 8000 Forintért árult piros Puch Clubman 12-es típusú veterán országúti drótszamarat hajtok. Meg is kapom érte a többiektől rendesen.
Mire Óhutára érünk, már csak Clubman a nevem, Bander és Ádám jókat nevetnek rajtam, ahogyan váltani próbálok egy olyan sebessége, ahol nem kerreg a lánc se elől, se hátul. Hát nem nagyon találtam ilyet. :) Sőt néha akkorát ugrott a lánc, hogy azt hittem, leesek a gépről. Viszont a táj az elképesztő volt, és az idő gyönyörű, így nemigen zavart semmi. A bringa azért így is szépen gurult az úton, és ez elég volt, örültem, hogy itt vagyunk. Elkanyarodtunk jobbra Középhuta és Újhuta felé. Itt már makulátlan volt az aszfalt. A levegőt pedig enni lehetett.

Hétvégén kerékpároztunk a Dunakanyarban. Bander volt az ötletgazda, egy jó kis élménytúrát talált ki, és körbeküldte rengeteg barátunknak a programajánlót, így szombat délelőtt egész szép kis társaság gyűlt össze a Batthyány téren: Laura, Évi, Zsófi, Gergő, Nándi, Balázs, Ádám, Bander, és én. Zsuszi Óbudán csapódott a bandához, így folytattuk az utunk észak felé, át a római parton, ami után rögtön meg is kellett állnunk kicsit, mert nagyon húzta a bringás táskámat az egyik sör, így az épülő M0-ás északi híd látványában elkortyoltunk négyen-öten egy még épp jéghideg sört, hogy aztán még vidámabban folytathassuk az utat.
A Lupai-tavak felé vettük az irányt, egy igen dekoratív pihenőhelyen álltunk meg szusszani, és vizet vételezni, valamint kollektívan elpusztítani Gergő 5l-es söröshordójának tartalmát, amiből igaz, hogy már csak 3l-t hagyott a társaságunkra, de azért így is nagyon szép volt tőle. Önzetlenül segítettünk kiüríteni a hordót, így már nem kell továbbcipelnie Gergőnek. Persze becsiccsenteni sem sikerült, ami nem is baj, mert nem ez volt a cél. Sokan voltunk a maláta-szörpre, és azonnal vérré vált bennünk az arany nedű. Közben még egy arra tévedt kerékpáros leányzó első kerekét is felpumpálták a hős srácok. Aztán találkoztunk holland nyugdíjas kerékpárosokkal, akik immár második nyáron voltak úton, és az idei úti cél Budapest volt. Szép, mi meg még épp szinte el sem indultunk. Ám Szentendréig újabb kalandok vártak ránk, szűk erdei ösvényen bujkáltunk át a kerékpárokkal, hogy aztán a város határában lyukadjunk ki. Itt betértünk egy közértbe szalonnát, és virslit vásárolni az esti tábortűzhöz, majd hajtottunk tovább. Ráálltunk a 11-es útra, öröm volt nézni a szép hosszú kígyót, eddigre már igen kezdett kerekedni a hangulat, és Marci is csatlakozott hozzánk, aki ki tudja merre kóborolt eddig. Megálltunk egy szimpatikus vendéglőnél, letámasztottuk a bringákat a kerítésnek, és mindenkinek kértünk valamit inni, nehogy kiszáradjunk. Jó hangulatban beszélgetett a társaság egy asztalnál, de volt, aki még nem heverte ki a tegnap estét, és a táskáját párnaként használva, ledőlt szunyálni egy padra. Konkrétan Ádám volt az, rá nem jellemző, de most idő előtt megfáradt, ráadásul egyéb programja is volt még délutánra, estére meg randi volt esedékes, így itt fájdalmas búcsút vettünk örökhajtányos barátunktól.
Folytattunk utunkat tovább a Dunakanyar felé. Fölkanyarodtunk a Szentendrei szigetre, ahol Kisoroszit vettük be célpontnak. Irány fel a spiccre! Micsoda tekerés volt, végig azon az egyenes, napsütötte úton… Csodás volt! Méghozzá ekkora csordában, nem győztem eleget fényképezni a rengeteg kerékpárost, öröm volt nézni, ahogy elfoglaljuk az egész utat. Persze, ha autó jött, villámgyorsan libasorba fejlődtünk. Banderral egyszer csak gondoltunk egyet, és irdatlan nagy vágtába kezdtünk, valahol kevéssel 50km/h alatt volt a vége, persze ő nyomta elől az országútival, én a traktor mountain bike-ommal csak a szélárnyékát élvezhettem, és ahogy újra sikerült végre rendesen, nem csak a fülemen levegőt vennem az őrület végén, láttam, hogy Nándi is velünk tartott a hajrában. Úgy kellett visszafordulni a többiekért.

Idén ezen a héten szombaton lesz a Balaton-átúszás! Én még nem indultam, de egyik barátom felhívta rá a figyelmemet. Azóta csak ez jár a fejemben, utánanéztem:

A táv 5200 méter, a start Révfülöpön van, és Balatonboglárra kell átúsznunk. Jelentkezni 7-től 13:30-ig lehet, rajtolni 8-tól 14 óráig. A nevezési díj 3800 Forint, de minden részletet megtaláltok a Balaton-átúszás honlapján.

Én még egy kicsit sérült vagyok a bokámmal, ezért felhívtam a bátyám barátnőjét, aki gyógytornász, és aki már teljesítette az átúszást. Azt mondta, ilyen sérülésekre külön ajánlani szokták az vizet, ettől aztán megnyugodtam teljesen. De ami mégjobb, hogy szolgált felém még néhány hasznos tanáccsal az átúszással kapcsolatban is, amiket most megosztok Veletek:

- Rajtoljunk az elején, mert akkor még nincs annyira felkavarva a víz, nem jó iszapot nyelni.

- Idén hideg lesz a víz, és a hideg vízben gyorsabban lemerevednek, begörcsölnek az izmok, ezért alaposan melegítsünk be, és jó vastagon kenjük be magunkat valami jó kis zsíros sportkrémmel (bálnazsírral!).

- Ha süt a nap, vegyünk fel úszósapkát napszúrás ellen. Ezt lehet, hogy akkor is érdemes megfogadni, ha a rajtnál még borús az idő, hiszen nem két perc, és nem két kilométer átúszni a Balatont, lehet, hogy a déli parton már sütni fog a nap.

- Ha a mezőny javával rajtolunk, készüljünk rá, hogy a célban, Balatonbogláron nagy tömeg lesz a frissítőknél, ilyenkor jó, ha egy ismerős vár minket valami üditővel, vagy egy győzelmi sörrel, infúzióval, oxigénsátorral... :)

- Soha ne adjuk fel!!! :)

- aki tud még hasznos tippeket az útúszáshoz, írja meg Hozzászólásban!

A legtöbb, amit úsztam eddig életemben az 3 kilométer volt, de kilométerenként megálltam pihenni, szaunázni, és 50 méterenként fordultam az uszodában. Nem tudom, mit fog szólni a testem 5200 méter úszáshoz a Balaton vizében, mindenestre most befejezem az írást, és a vacsorát, majd felkeresek egy uszodát, ahol maradok zárásig.

Szóval gyertek el Ti is Balaton-átúszni, biztosan jó buli lesz, és örök élmény!

Végezetül még egy kis motiváció: van, aki képes rá hosszában is!

Negyedik nap – 2008.06.25.

8:00 - Sikerült majdnem mindenem megszárítanom, még a fényképezőgépnek és a bakancsnak kellene. Az eső most nem esik, a nagy kérdés, hogy meddig. Pár száz mérerrel magasabban friss hó nyomai latszódnak. Nagyon jól néz ki. A házinéni azt mondta, hogy most 4 fok van. Ha igaz, amit néhányan mondogattak, akkor holnaptól szép időnek nézhetek elébe. Na meg persze napsütésnek, amit nagyon várok már. És persze az jót tenne a lábbelimnek. A terv remélhetőleg nem változik meg újra, és a napi 23 km-es átlagot hozni tudom péntek estig. Ja, majd elfelejtettem, hogy ma baromi szeles az idő, igaz ebben a völgyben tegnap is az volt. Szükség is van a szélre, hogy elfújja a csúnya felhőket, amik csak nem akarnak magasabbra és messzebb szállni…
¾ 11-kor sikerült elindulnom, igyekeztem minél tovább a házban maradni, hogy a cipőm még szárazabb legyen. Igazából semmi értelme nem volt. Főleg, hogy ami következett az több volt, mint amire számítottam. A napi adag olyan 24-25 km volt, jól felosztva pihenőkkel, nehogy úgy járjak, mint tegnap. 5 km gyaloglás után elértem egy kis pihenőkunyhót. Mondtam is magamban, de jól néz ki. Volt ott egy pár akik ugyancsak megálltak pihenni egy pár percre. Ott kipróbáltam a fényképezőgépet is, és amikor bekapcsoltam, akkor láttam egy kis villanást az LCD kijelzőn. Ennek nagyon megörültem, készítettem néhány teszt fotót. 10 perc pihi után újra felkaptam a hátizsákom és nekiindultam a következő 7 km-es szakasznak. Azért is volt fontos az újabb megállóhely, mert ott volt egy kis bolt, ahol lehetett csokit venni, meg reménykedtem benne, hogy lesz flakonos üdítőjük. Mert ugye a nagy igyekezetemben kidobtam a kezemből a kulacsom, amikor beleestem a vízbe. Így valószínű, hogy emiatt sem haladtam úgy, ahogy akartam, enyhén dehidratált lehetett a szervezetem. Amúgy már az első szakasz sem volt száraz… Végül is mit vártam, ha kb. 2 napig esett az eső? Na igy a 70-80%-ig száraz cipőm semmi idő alatt ismét vizes lett, na azért nem nagyon, de a GTX nem igazán volt hasznos. Bizonyos részek eléggé vizenyősek, mocsarasak voltak, de azért lehetett rendesen haladni. Egész jó tempóban sikerült elérnem a következő turistaházat, ahol megálltam egy bő fél órára pihenni és enni. A boltban vettem sok csokit, egy dobozos Coca-Colát mivel nem volt flakonos üdcsijük. Viszont volt nekik hajtogathatós műanyag poharuk, amit azonnal megvettem, mert nagyon megtetszett. Könnyebb, kisebb és olcsóbb is mint egy fémpohár. Legalább nem kellett melegítgetnem a kezem minden egyes ivás után és még a kesztyűt sem kellett levennem. :) A pihenő után nekivágtam az újabb 8 km-es távnak a nyeregben található kiskunyhóig. Nem is mondtam, de a boltnál volt egy nagy kutya, majd fel akart falni, amikor meglátott. Szerintem kiszagolta, hogy volt nálam egy tábla húsos szalonna, meg kolbász. Azért nem kellett odadobnom neki, hogy elengedjen. :)  Az ösvény lassan ment fel az emelkedőre, persze a felhőktől nem láttam hová is megyek, csak azt tudtam hogy valahova felfelé, ahol véget ér a völgy. Egyre nagyobb foltokban jelent meg a hó. Lassan közelítettem az 1000 m-es tengerszint feletti magasságot, ami azért még nem nagy durranás, főleg a 2100 feletti legmagasabb csúcshoz képest, amit még előző nap meg akartam mászni. Amire kevésbé számítottam, az a meredek és havas emelkedő a völgy végében. Hirtelen felvettem párszáz méter szintet, és alig haladtam néhányszáz métert előre. Mire felértem, azt hittem összeesek a fáradságtól, jó volt megállni és körülnézni, hol is járok. Szerencsére megpillantottam a pihenő házikót ami 100 m-en belül volt. Míg vettem egy kis levegőt odajött egy pár hozzám, hogy készítsek egy fotót róluk. Utána egyből a házhoz siettem, ahol gyorsan leültem pihenni. A ház 1150 m-en van. Ez az ún. Kungsleden legmagasabb pontja. Jó volt megszabadulni a 18 kilós zsáktól. Kezdtem együtt érezni a csigákkal, akik ugyancsak a hátukon cipelik a házuk. :)

Úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy újabb nagy kirándulásnak. Tavaly Svájc, most Skandinávia. Persze sok egyéb ötletem volt, de erre esett a választás a közelsége miatt. Nem tudtam eldönteni, biciklis vagy gyalogos túra legyen, és abban sem voltam biztos, hogy kell-e útlevél Norvégiába. Így Svédországra esett a választás. Pontosan a svéd Lappföldre. Az úticél a Sarek Nemzeti Park lett volna, de mint majd kiderül az egész terv megváltozott. Mindig vonzott a sarkkörön túli kirándulás, és szerencsére nem kellett csalódnom. Az időpont azért esett június végére, mert augusztusban nem tudtam volna 2 hét szabit kivenni. Júni 22-en Londonból szállt fel a gépem a Stansted reptérről, és július 1-jen, Budapesten fejeződött be az idei kirándulás.

Első nap – 2008.06.22.

Végre! Elkezdődött a nyaralás. Már alig vártam, főleg, hogy tudtam mikor és hova megyek. Ez amolyan felfedezőútnak ígérkezik... A repülőút kellemesen telt, időben szállt le a gép Stockholm - Skavsta repülőtéren. Persze a Ryanair szokásához híven nem bírt időben elindulni. A reptéren egész sokat időztem egy utas miatt, akinek valami gond volt az útlevelével/vízumával, de azért nem tartott túl sokáig, meglepő módon mindenkitől megkérdezték, mit akar, és meddig akar maradni Svédországban. A reptérről van rendszeres buszjárat a fővárosba, meg több másik városba. Kemény 150 koronát fizettem érte... Mint utóbb kiderült 100 km-re van ez a reptér a belvárostól, míg a nagy reptér, az Arlanda csak 45-re.
Miután megérkeztem a központi pályaudvarra egyből elindultam megkeresni a szállásomat. Csak pislogtam, hogy mennyi jó nő mászkál az utcákon, persze vasárnap is volt, de tényleg, nem győztem pislogni, ennyi jó nőt már régen láttam... Na de vissza az élménybeszámolóhoz. A szállásom egy kis szigeten volt, ami mellett volt egy nagy hajó. Mindkettő egy híres emberkéről lett elnevezve (Chapman). A szálláson sajna ki kellett mosnom a táskát. Ja, ott is egy tuti nő fogadott... Meggyűlt a bajom a fogkrémmel. Így jár, aki rossz helyre pakol... Nem sokkal később megebédeltem, meg csevegtem egy kicsit 3 német lánnyal, akik ott főztek a konyhában.
Miután jól belaktam, nyakamba vettem a várost. Láttam a palotát, a kék egyenruhás gárdistával, a múzeumokba nem mentem be, mint ahogy a kincstárba sem, viszont egy nagyon szép templomba igen. Egyszerűen gyönyörű volt. Majd ha várost nézni megyek, akkor bemegyek múzeumokba is, most nem... Igazából egy múzeum érdekelt volna, ami sajna bezárt mire odaértem; ez a Vasa hajómúzeum volt - ez egy nagyon régi csatahajó, ami most már csak múzeumként van kiállítva. Olyan mintha garázsban parkolna, mert nagyon vigyáznak rá, minden oldalról be van fedve, kivéve a fő árbocokat. Innen visszasétáltam a szállásra, ahol megismerkedtem három hálótárssal, egy ausztrál párral és egy német sráccal. Volt egy foci EB fesztivál a városban, ahol minden meccset adtak, így szerencsére nem maradtam foci nélkül, de amilyen unalmas meccs volt, kár is volt hogy láttam. Minden rosszban van valami jó ugye? Megismerkedtem egy másik ausztrál sráccal a meccs alatt, és beszélgettünk egy jót, meg ittunk egy sört. A meccs után elköszöntem tőle, meg esett is sajna, aztán szépen haza ballagtam és egyből le is feküdtem.

Második nap – 2008.06.23.

Nehezen ment a kelés, de legalább nem esett. Kellemes, friss volt a levegő a tegnapi zápor után. A szállón a megszokott svédasztalos reggeli várt, ahol persze jól bekajáltam, hogy ne is legyen gondom estig. Pakolás után célba vettem a sportboltokat, ahol nem tudom miért, de tájolót kerestem. Az Arlanda reptéren 20 perc alatt ott voltam a vasútállomásról - 45 km - ott vártam majd 2 órát a Kirunába menő járatra. Persze hogy késett a repülő, aggódtam amiatt, hogy lekésem a buszt, ami Nikkaluoktába ment. Persze ilyen gond nem volt, mert a busz megvárta a repülőt. A női vezető meg mondta is, hogy ő fog oda is menni, így a cuccot a buszban hagyhatom. Szuper! A szünetben elmentem a vasútra jegyet venni, meg gazpalackot beszerezni.

A héten strandröplabdáztunk egyik délután. Fiúk a lányok ellen, mert így vicces! Persze mindkét csapat egyformán béna volt, mert egyikünknek sem ez a fő sportága, csak délutáni időtöltésként ragadtunk röplabdát, ha már a szálláshoz hozzátartozik egy ilyen szép homokozott röplabdapálya. Telt-múlt az idő, és mi fiúk kezdtünk egyre jobban felülkerekedni a lányokon. Aztán jött az ötlet, hogy hogyan tehetnénk izgalmasabbá a játékot. Az egyik cimborát a nézőközönség soraiból sikerült rávenni, hogy ugorjon el bringával egy tálcányi hideg sörért.
Innentől kezdve egyből vidámabbá vált a játék. A következő szabályt csaptuk a szokásos többi mellé: minden nyert pont után iszik az egész pontot szerzett csapat egy-egy korty sört. Így akiknek jobban megy a játék,  becsiccsentenek, akik lemaradtak, könnyebben behozhatják a pontokat egy illuminált társasággal szemben. Igen ám, de a lányok rögtön keményen kezdtek, nekünk meg csak porzott a vesénk, és irigykedve néztük, ahogy a háló túloldalán söröznek minden pont után. 9:2-re elhúztak, innen már nem tudtuk visszahozni a meccset, hiába az új esélykiegyenlítő szabály. Úgy látszik, ahogyan elkezdtünk tétre (sörre…) játszani, leblokkolt a csapatunk.
Aztán csak összeszedtük magunkat, és a visszavágót már, ha szorosan, a végén egy bravúrral is, de hoztuk. Ekkora már a hangulat is kezdett kerekedni, volt hogy még nem esett le a labda a lányok térfelén a homokba, de mi már rohantunk a sörért. Ahogy elfogyott a frissítő, a kedvenc szurkolónk újabb kocka sörrel jelent meg a kerékpárja csomagtartóján. Folytatódhatott az esélykiegyenlítés. Egyre sűrűsödtek a jelentős mennyiségű folyadék elfogyasztása után szükséges un. technikai szünetek is a játék közben. (lásd a képen). Már minden szerzett pont után különböző szlogeneket is kiáltottunk egyszerre összetartott kezekkel, mint ahogy az amerikai csapatjátékokban szokás a játékrészek elején. Nálunk minden egyes szerva új játékrész kezdetét jelentette. Sőt, mikor a lányok szereztek pontot, mi hullámoztunk Nekik, csak hogy mi is csináljunk valamit, amíg ők söröznek. Mindezt persze a közönség is rettenetesen élvezte, amellett, hogy ők bármikor kortyolhattak a hideg sörből. A végére aztán már igazán vidámmá lettünk, a pontszerzők rendre a kicsi a rakás című játék legalján végezték, sőt a lányok között volt, hogy valakit betemettünk homokkal.
Szóval remekül szórakoztunk, mindenkinek csak ajánlani tudom a strandröplabda ezen alfaját, a szabály egyszerű: 1 pont = 1 korty sör, ennyi az egész!

Tavaly sikerült néhány igazán emlékezetes, és gyönyörű napot eltöltenem a szlovéniai Kamniki-Alpokban, ezért idén úgy döntöttem, ide szervezem a tradicionális – sajnos már csak – volt évfolyamtársakkal a szokásos éves hegymászós kirándulásunkat. Így hát szombat reggel Limpimobilba pattantunk, és lehajtottunk Szlovéniába. Idén sajnos csak öten voltunk, mert hosszas egyeztetés után sem sikerült olyan időpontot találni, ami mindenkinek jó lett volna, így inkább úgy döntöttünk, elmegyünk öten is, minthogy az legyen megint, mint tavaly, hogy végül nem is megyünk. Az áldozat Ád Dúd lett, fájó szívvel, de itthon hagytuk, illetve indulásunkkor még egy másik kontinensen volt, de ez egy másik történet.
Szóval öten ültünk Mihály Limpijében, azaz a Dacia Logan 1.4MPI-jében: Mihály, Kukkerológus Ákos, Szakáll, Baf, és én. Már odafelé remekül eldiskuráltunk, mióta vége a főiskolának, érhetően sokkal ritkábban találkozunk, mint a régi szép időkben. Azóta mindenki munkába állt már, mint kocka informatikus, és felvitték a dolgunk. Ákos szerint különösen az enyém. Ez egyébként nem igaz, de ha már felvitték, hát menjünk, keressük meg fent a hegyekben! Hátha oda vitték fel a dolgom, mondjuk a Kamniki-Alpok tetejére, a Grintovec 2558m magas csúcsára. Arra ugyan nem sikerült rájönnünk, hogy ki vitte fel, és egyáltalán miért, milyen indíttatásból a dolgom, sőt azt sem, hogy mi lehet az a dolog. Csak abban voltunk bizonyosak, hogy fel kell mennünk a csúcsra, mert ott lesz! Tehát azon túl, hogy jól érezzük magunkat, együtt legyünk, és nagyokat kiránduljunk, a megmozdulás célja az volt, hogy megtaláljuk Árpád dolgát, amit felvittek neki! :)

A Ljubijana-tól északra található Kamnik melletti Markovo nevű településen sikerült szállást találnunk, egy egész ház a miénk volt, ahol majdhogy nem külön szobája volt mindenkinek az emeleten, lent szuper nappali tévével, magnóval, kandallóval, hatalmas kanapéval, konyha, és ami a legjobb, az udvaron padok, és grillező! Miután futottam egy fél óra helyett másfél órásra sikeredett karikát a falu feletti 8-900 méteres „dombokon”, megsütöttük a már itthon előre bepácolt tarjaszeleteket. A táj egyébként már itt elképesztő volt, a házunktól gyönyörű kilátás nyílt a szemközti dombokra, ami még éppen fényárban úszott, amikor megérkeztünk. Pedig az időjósok thunderstormot és esőt mondtak mind a négy napra. Ez eddig nem teljesült, csak maradjon is így. A húsok megsültek, a sörök fogytak, és jó hangulatban beszélgettünk mindenféléről, ami csak jött. Jó volt újra a barátaim között lenni, Ákossal nem is tudom, mikor találkoztam utoljára, lehet, hogy már van egy éve is. Bafot leszámítva, aki gyakorlatilag a szomszédom, és sporttársam is, a többieket sem láttam néhány alkalomnál többször. Pedig régen nap, mint nap találkoztunk, de aztán vége lett a sulinak, jött a meló, család, barátnő…