Már közel egy éve terveztem el, hogy Nepálba utazok és olyan területeket fedezek fel, ahol még előtte nem jártam. Nem volt nehéz döntés, hisz 2 évvel ezelőtt az 1953-as Everest expedíció eredeti útvonalán mentem be a Khumbu völgy bejáratáig, Lukla-ig (2800m) egy Jiri nevezetű falucskából, ami közel 8 óra vadregényes buszúttal közelíthető meg. Anno ez az útvonal volt az egyetlen módja hogy az Everesthez bejussanak az expedíciók… Ez közel 6-8 napi járóföld, több hágóval megtarkítva… de tökéletes akklimatizációs túra.
Majd akkor úgy döntöttem, hogy a klasszikus Everest Alaptábor (Everest Base Camp: EBC) túrát kihagyom és majd meghagyom egy másik útra. Így érkeztem el a gondolathoz 2009-ben, hogy felfedezzem az EBC és a közeli völgyek, hágók rejtélyeit, élményeit és azt összekössem egy jól megérdemelt Everest Maratonnal, ami kicsit furcsán hangzik, de az első hivatalos maratonomnak számított. Aki ismer az tudja hogy én már megannyiszor futottam ennél sokkal hosszabb távokat, de igyekeztem óvni magamat egy hivatalos utcai maratontól… de mindig is indíttatásom volt egy terepmaratonhoz.
Őszintén megvallva nem is tudom miért nem jutott ez az esemény eszembe előbb :-) Szinte a tökéletes kombináció: magaslat, hegyek és terepfutás, valamint az 1953. május 29.-ei első sikeres hegymászó expedíció (Tenzing Norgay és Sir Edmund Hillary) megemlékezéséhez kötött dátumon tartják. Ahogy ez élet úgy hozta (vagy én) ezek az elemek határozzák meg a munkám és a hobbim is… vagy ahogy mások szokták mondani: szerencsés ember – „a hobbija a munkája” :-)
Na de vissza a tényekhez. A munkámból adódóan a tervezés már egy jó ideje elkezdődött és a nevezésemet is leadtam már tavaly júliusban a versenyre, ami tökéletesen beleillet az eléggé sűrű munkarendembe, így egy 7 hetes nepáli utat terveztem bele.
Április közepén utaztam ki Angliából majd június 3.-án repültem vissza Angliába, kifelé és visszafelé is sikerült pár napos munkákat beszervezni a Szigetországban, így azt mondhatom kihasználtam az időt és a helyet is. A versenyt nagyon vártam, de főkent a túra mozgatta a fantáziám és e köré terveztem a „felkészülésem” ha ezt ennek lehet mondani: hisz abban a magasságban a futás átmegy poroszkálásba… Igaz idővel elkezd normálisabban mozogni az ember. Persze 5000m felett ez fehér embernek már nem nagyon megy. A terveim szerint 3 völgyet néztem volna meg, 3 hágón való átkeléssel és több kisebb csúcs megmászásával segítve az akklimatizációt. Terveimbe az is beletartozott, hogy a verseny szakaszait végiggyalogolom és bizonyos részeken futok is. Természetesen benne volt a sérülés és a betegség lehetősége is, ami jelen esetben be is játszott.
Alig egy hete vannak úton a srácok, első nagyobb állomásuk Budapest, ahol 3 napot töltenek el. Ebből az első nap, Pünkösd hétfőn rögtön be is vettük Budapestet. A Városligettel kezdtünk, a Hősök terén találkoztunk néhány baráttal, köztük Dénes volt bátor, és bringával érkezett, így már 4 fősre duzzadt a kis bringás csapatunk a nap hátralévő részére. Végighajtottunk az Andrássy úton, majd a Lánc-hídon kereszteztük a Dunát.
A hétvégén kirándulni voltunk a Tátrában. Igen, a múlt héten, 
A hétvégén ismét nagy őrültséget műveltünk. A kerékpártúra ezúttal sok résztvevős volt, ez adta a lényegét, na meg az úti cél. Kezdjük a legelején!
Botól a kiserdő túloldalán búcsúztunk, ő az M0-ás mentén, Érden át a Balaton felé vette az irányt, azzal a céllal, hogy az elkövetkezendő két hétben elteker az olaszországi Velencéig. Eredetileg teljes Európa Észak-Dél túrát tervezett Nordkapptól az olasz csizma déli csücskéig, de sajnos neki, mint Dél-Afrikai állampolgárnak vízum kell az EU-ba, aminek ideje véges, ezért kényszerült a rövidítésre. Viszont a repülője Budapestről indul, úgyhogy nagy örömömre még viszont láthatjuk nem mindennapi barátunkat. 66 éves létére ilyen kalandra vállalkozott, csak hogy bizonyítsa magának, hogy képes rá, és megmutassa az embereknek, hogy Co2 kibocsájtás nélkül is lehet utazni, méghozzá nem is akárhogy! Nagyon tudom becsülni az ilyet! Igyekszem majd készíteni vele egy riportot, mert nem mindennapi fickó, és nem akármilyen a története!
Reggel 7-kor érkeztünk meg Monétier városkába, a számunkra kiszemelt szállodába. Egy kiadósnak nem mondható reggeli után, mivel frissek és kipihentek voltunk, célba vettük a versenyközpontot. Hát még igen berendezés alatti állapotában volt minden, így némi türelemre kértek bennünket, melynek jutalmaként végül megkaptuk az Hongrie csapatnak összeállított információs dossziét. Áttanulmányozva rögvest szembesültünk az első problémával: nemzeti mez viselete kötelező a nyitó- és záróünnepségen. Gyors telefon haza, hátha… A csapat egy része már Mariborban, a másik meg nem veszi fel a telefont. Gyors újratervezés: a frissítő állomások megtekintésébe beiktatjuk a brianconi pólókeresést. Irány a Galibier, az első csúcs, az első frissítővel. Már autóval is elborzasztó volt, nem is igen akartuk végiggondolni Ispivel, hogy gyalogszerrel milyen lesz. A turistaháztól (itt volt a frissítőpont) kocsival mentünk a csúcsig, így nem láthattuk a vízszintes sziklafalat, amit vasárnap mind az összes érzékszervünkkel megtapasztalhattunk. A csúcson a dermesztő szélben kis télidéző hógolyózást produkáltunk, majd az útjelző rózsaszín pöttyöket felfedezve, letekintettünk a mélybe, az egy nyomsávos, sziklás ereszkedésre. A következő két frissítőpont előtt kifejezetten jól esett a kis brianconi kitérő. Rendkívül kedves, szívélyes, segítőkész franciák, gyors címer és betűforma keresés, kisméretű póló nincs, fehérből pedig csak 4 db, de legalább másfél óra múlva kész. Ez alatt irány Nevache a 2. és 3. frissítők közös támadáspontja. Hát nem a szomszédban van, de tán valahogy belepaszírozható az időbe mindkét pont. Az eredményes nap zárása pizzával és roséval. 
Végre haza tudtam jönni egy kétnapos túlélésre, s öt év után másodjára is próbára tehettem magam a kétnapos műfajban! Sajnos az öt évvel ezelőtt Mecsekben győztes csapatból egyik társam sem tudott eljönni. Molnár Laci erre a versenyre átállt az erő sötét oldalára, Durham Mikinek pedig az utolsó pillanatban családi okok miatt le kellett mondania a versenyt. De erre az esetre is megvolt a korábban már bevált forgatókönyvünk: ismét a Sárkányevő Cserfatölgy csapatával fuzionáltunk. Az ő csapatuk nagy része is átállt a szervezők táborába erre a versenyre, így csak Varga Zoli maradt meg magnak, aki csodával határos módon újra kerített egy új résztvevőt a versenyhez, régi triatlonista haverját, a tízszeres ironmant, Kovács Tamást. Tamást én is ismertem, először ’87 körül találkozhattunk egy egyetemi előkészítő táborban, aztán valahogy ’98 körül, amikor én váltóban indultam az ironman kerékpáros szakaszán (180 km időfutam). Tehát olyan 11 évente találkozunk…
A verseny előtti napokban a rendezők elkezdenek kiszivárogtatni információkat, hogy merre lesz a verseny. Ezt főleg a terepen készült fényképekkel teszik. A kiszivárogtatott fotók egyike egy gáztűzhely kapcsolóját ábrázolta. Ebből Tamás rögtön kitalálta, hogy a Karancs lesz a helyszín. Ilyen egyszerű lenne? Igaz, annyira volt csak egyszerű, hogy a csapat többi tagjának ez sose jutott volna eszébe, habár a márkanevet hallottuk már… Egy másik fotó egy elég nagy hegyet ábrázolt, ez alapján ki lehetett zárni kisebb hegységeket. Ráadásul a hegy tetején pár pixelben ki lehetett venni egy kilátót és mellette egy adót is. Este keresgéltem a neten fényképeket jó pár csúcsról, ahol tudok kilátóról, és sikerült is két elég meggyőző képet találni a Karancsról. Tamás el is küldte a szervezőknek a tippet, hogy a Karancs lesz a terep. Közben Zoli egyéb kiszivárogtatott információkból rájött, hogy egy sudoku (számkeresztrejtvény) is valahogy része lesz a versenynek.
Leszálláskor kaptunk egy pakli házi gyártású, különleges magyar kártyát, a térkép szétszabdalt változatát. Mindegyik térképrészlet fölött volt egy szín és szám, pl. piros nyolcas. Tehát 32 felé volt szétvágva a terep térképe, pontosabban kétszer 16 felé: az egyik készleten voltak a szintvonalak, a másikon a települések, utak. Forgatni, nyírni és egymásba csúsztatni kellett a kártyákat, hogy megkapjuk a terep térképét. Csak az volt a gond, hogy a kis térképek méretaránya nem mindig egyezett, így nem lehetett tökéletesen összeilleszteni őket. Még az összerakás elején, 15 percen belül tudtuk, hogy Somoskő központi helyen szerepel a térképen, és sok tereppont van a környékén. Felmerült, hogy esetleg elrohanunk oda. Zoli a GPS-én bemérte, hogy a Somoskői vártól 3,6 km-re vagyunk. Hát bizony nem ott voltunk, ahol eredetileg gondoltuk, jóval messzebb a magyar határtól. Részben ezért is döntöttünk úgy, hogy mégis inkább összerakjuk a szintvonalas térképet, és meggondoljuk, merre megyünk, hogy ne hullajtsunk el tereppontokat útközben. Aztán mire összeraktuk a térképet, egy csapat már elment mellettünk a vár irányába. Őket követni nem sok kedvem volt, továbbá egy csapatot még közelebb raktak ki a várhoz, úgyhogy bedobtam szokásos ötletemet: menjünk arra, amerre senki sem akar menni.
Hajnalban értünk ki egy gyönyörű kilátópontra, s ekkor tárult fel a terep szépsége először. Sajnos erősen párás és felhős volt az idő, de a hosszan elterülő hegyek és közéjük illeszkedő kis falvak, szántók, legelők megkapó szépségűek voltak. Itt a környéken sok „kishalálos” csapattal találkoztunk – nekik csak 1 napos a verseny –, de még mindig mi hoztuk el az összes nagyhalálos bonuszt. (A bonuszt, azt a bizonyos kis elrejtett fecnit az a csapat kapja, aki elsőként ér egy adott tereppontra. A „stafétuszt” viszont az odaérkező csapat felveszi és elviszi a következő tereppontra, ahol kicseréli a következő stafétuszra. Ezek azért lettek bevezetve, hogy a csapatok tudják, hogy valóban a megadott terepponton járnak-e.)
Esküszöm addig eszembe sem jutott a T100 indulás - az okok miatt talán érthető is -, de a Budai-hegység és a Pilis akkor még csupasz erdeiben futva vagy gyalogolva megküzdve a tereppel, a gyakori jel- és irányváltásokból csak annyit megjegyezve, hogy megjegyezhetetlenek, komolyan gondolkodóba estem. Bár még csak az útvonal egyik felét láttam, de azt érzékeltem: okos, taktikus, tiszteletet parancsoló és csodás. Szóval izgatni kezdett a dolog.... Egy hét múlva folytattuk a költészet napján, négy refrénes (=feladatos) kecskerímes, lágy szonettes bejárással, az útvonal másik felén. Készült több száz kép, hogy még inkább aláássa azon elhatározásomat, hogy félsántán nem megy az ember lánya tészázra. Naná hogy nem megy, megy helyette Mátrabércre, ott már úgyis volt sírós és mosolygós teljesítésem, bárhogy sül el, újdonságot nem fogok produkálni. Utólag be kellett látnom, hogy őrültség volt kockáztatni a lábamat, és bár az újdonság egy 11 perces javítás formájában mégis beütött, saját felelőtlenségem miatti dühömben igazán még örülni sem tudtam. Gyorsan meg is erősítettem elhatározásomat, hogy a tészázra aztán tényleg nem! Kipihenni a Mátrabérc fáradalmait másnapra túrát szerveztünk a Prédikálószékre, azzal a nem titkos elhatározással, hogy a Zsotyekkel együtt üzemeltetjük ott a frissítőpontot. Sajnos a vadálló kavicsok még így botozva, fáradt izmokkal is nagyon csábítóak tudnak lenni… Megint elkezdett bennem küzdeni okos Lizzy és bevállalós Kékvirág. A következő hosszú hétvégén Lizzyt a szekrénybe zártam és hagytam, hogy Kékvirág olyan tesztnek vesse alá virgácsaimat, amit utólag Lúdtalp (orvosi minőségében) úgy jellemzett: „szándékosan nem szóltam előtte, tudtam hogy úgyis hiába, ha egyszer elhatároztad”. Az eredmény - csak hogy a döntés még nehezebb legyen - teljesen vegyesre sikerült. A szombati félszáz sok eltévedéssel, sok beletett plusz km-rel, menet közben elfogyott frissítőkkel, fizikálisan is, de főleg lelkileg amortizált le. Ezek után a következő két nap terve, két részletben, gyorsabb tempóban nekiindulni ugyanennek. Egy zúzós szombat, egy 50 perccel alábecsült vasárnapi iram. Fizikálisan teljesen rendben voltam, de ami lényegesebb, pergett már a film a fejemben az útvonal második feléről. Aztán persze jött okos Lizzy a hülyeségeivel, hogy egy teszt nem mutat semmit, három részlet nem egyben száz. Remek: akkor a következő hétvégén irány az első 50 két részletben. Szombaton kipihenten tiszta fejjel, ehhez képest nagyon nem emlékeztem az útvonalra (na ja, benőtték a jeleket a levelek). Vasárnap a hajnalig tartó lakodalmazást követő 3 órás alvás után, nagy küzdelem volt önmagammal. Viszont így már az útvonal első feléről is összeállt a film.
Dömösön nem terveztem hosszú depót, gyorsan indultam is a kápolna felé, mikor eszembe jutott a biztosító tű. Mese nincs, vissza kell menni, egy nő futás közben is maradjon nő (a lehetőségekhez mérten), és ne lógjon rajta összevissza a rajtszám. 
Lélekben készültem a zsezsgés miatti gyors depóra, de megláttam JB-t és felcsillant a végre társasan tovább esélye. Az Öreg-nyilas völgyben élőben láthattam Fruzsit, mert Ákibácsi folyton rejtegette a bejárásokon. A „T „elágazást nem rontottam el, bár akkor már JB lemaradt, csak Tóth Attila tartott velem. Lajosforrás felé gyorsan letépkedtem egy virág szirmait, hogy „susnyásban” „vagy mellette” menjek fel a forrásig, az előbbi maradt az utolsó szirom, gyerünk hát a bozótba. A híres dózerút, amit elsőre megfutottunk, másodszorra elvétettünk, harmadszorra már versenyt szimulálva csak gyalogoltuk, tehát most így kellett tennem. Aztán kezdetét vette a cselendzs szakasz, egy etapon belül 4 különböző jel, duplája irányváltás, 5 útátkelés, mindez remek bokabillegetős terepen. Igen ám, de szorgos kezek megszüntették a kihívás jelleget és a kétoldali szalagozásnak köszönhetően különösebb gondolkodás nélkül lejuthattunk Csikóváraljára. Az újratervezett depóhelyszínen gyors övcsere, tea, mert vár a Kevély. A csobánkai műúton beszólogató biciklisek sem tudtak felbosszantani, mert ez egy tökéletes nap volt, amiből talán már két óra sem lehetett vissza. A nyeregből lefelé a kék csík sziklái bizony pusztították rendesen a fizikális és mentális tartalékokat, és a Teve-sziklák alatti tisztásra érve roppant hálás voltam Lúdtalp ötletéért: „Ez a pont nem a frissítés miatt kell majd, hanem a lelkünknek”. Igaz hogy egy munka utáni öltönyös-kosztümös kamikáze autózással tudtuk csak belőni pont a megközelíthetőségét, de ha nem tesszük, örökre bennem marad a sóhaj: „Azt hiszem most tényleg fáradt vagyok”. Gyalogosan átvágva a tisztáson gyorsan mosolyra fakadtam, mikor eszembe jutottak a Köves-bérc fenyvesei, amik Lúdtalp szerint Horvátország hangulatát idézik. Nekem akkor vasárnap délelőtt az őrült tempóban, és dög melegben sem tűntek olyannak, most meg csak arra koncentráltam, hogy gyorsan eltűnjenek mögöttem. Megküzdve az Eged-hegynek nevezett köves lejtővel, alig vártam hogy a végtelen sárga repcemező mögött megpillantsam a lakóhegyemet. Rozáliánál tea és az utolsó jótanács: „azért most már ne üttesd el magad a rendőrlámpánál!” Tudtam milyen kegyetlen futva a Csúcs hegyi-nyeregre vezető út, így meg sem kíséreltem, inkább azt a számolgattam, mikor szedjek virágot, hogy kókadás nélkül átadhassam a célban várakozó anyukámnak. Hát jól kiszámoltam hogy minél később, mert ez a később azóta sem jött el. A srácok előkészítésének köszönhetően kutyamentesnek beharangozott részen persze sikerült két – egymást éppen nagyon szerető - kutyával szembe találnom magam, de azt hiszem mindhárman nagyon elszántak voltunk abban, amit éppen csináltunk, így aztán nem fecséreltünk fölös energiákat egymás megmorgására. 
Sajnos” a táj annyira gyönyörű volt, hogy tökéletesen feledtette velem a jó órás kaptatást. Kiérve az erdőből a sziklák közé, ezerféle színben pompáztak a számomra ismeretlen fajtájú hegyi virágok. Az előzetes tervek szerint a 3. frissítés előtt kellett megennem az egy szem gélt, hogy a ponton csak vizet kelljen utána küldenem. Mondjuk mást nem is nagyon tudtam volna a kizárólag víz kínálatból. Hogy a fenébe történt nem tudom, de megint azon kaptam magam, hogy ott a frissítő, én pedig még azt sem térképeztem fel, hogy a kölcsön kulcsöv melyik zsebében rejtőzik a gél. Veszélyes dolog ez a magashegyi futás, a sok látnivaló teljesen elvonja a figyelmet magamról. A fejed hol az ég felé tartva forog, tátott szájjal ámulod a havas-csipkés hegycsúcsokat, hol meg sziklák között ugrándozva gyönyörködsz a természet apró növénycsodáiban. Hogy ezek mellett még figyelj az időre, a frissítésre, szinte lehetetlen. 
3km-en keresztül, sétálva vagy futva, küzdve vagy szárnyalva már csak arra koncentráltam, hogy a célban a papírzsebkendőt elrejtsem (rosszul mutat a fotón), nemzeti színű karszalagos kezemet magasba emelve integessek. Gratuláció, ölelkezés a körülöttem futókkal, ez előttem másfél perccel beérő francia lánnyal. Hiába no, ez az ő terepe, nagyon megérdemelte. Nekem pedig meg kell tanulnom barátságba keveredni ezekkel az elképesztően magas hegyekkel, melyekhez foghatót eddig még soha életemben nem láttam. 