Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

TÉSZÁZ „avagy a kályhától a Klébiig”

2009.05.21. 08:58 outdoor

Ki a túrót érdekel valami, ami egyszerűen „csak” jó volt, nincs benne meghalás és feltámadás, számok, pulzusok, se kutya, se gyerek. Hát ezért nem írtam a tavalyi T100-ról beszámolót. Az idén ismétlődött a tizenóra jó érzése, és bár kutya volt kettő is, az írást illetően ismét elbizonytalanodtam…. de aztán időben helyre tettek, így íme a story téltől tavaszig.
 
I.rész
 
Januárra kiteljesedő makacs és fájdalmas achilles sérülésem teljesen kikapcsolta életemből a futást. Bár érvényes UTMB nevezésem egy ideig még stresszelt, hogy mi lesz a felkészüléssel, de utána számoltam, és jól megnyugodtam: augusztus vége még olyan messze van, hogy simán alhatnak téli álmot futócipőim. Az első visszatérős kísérlet március elején a Bükkiki volt. A pár km után ismét jelentkező fájdalom a futólépéseket gyaloglóssá tette, az UTMB-ről szőtt álmokat pedig tova repítette. A sírós-szenvedős teljesítés után szembesülnöm kellett vele, hogy a gyógyuláshoz én és a pihenés kevesek vagyunk, szakember is kell. Így egy gyors orvosi diagnózis után - maradandó károkat nem okoztam a sarkamnak - egy gyógytornász felügyelete alá utaltattam. Nati, akiről akkor még nem sejtettem, hogy a montin száguldó virágok egyike, teljes lelkesedéssel és elszántsággal hitt benne, hogy lesz ebből még futás, hosszú távon. Mivel a gyógytorna túl gyors és látványos eredményeket hozott, nem akartam tovább pihentetni a futócipőimet, no meg a lányok a fiúk elleni küzdelemhez is kellettek a km-ek, szép lassan elkezdtem gyűjtögetni. Fillérből lesz a forint elven, napi keveset, de heti sokszor. Ezzel én el is lettem volna, hisz csak 3 hét telt el a Bükk könnyes áztatása óta, ha meg nem érkezik a következő levél: „T100 első fele bejárás szombaton?”
 
„Jobb időkben” április 4-én a katonazenekart néztük a nagypapámmal a Szabadság parkban, most meg csináljak egész napos futóprogramot ráadásul világvégi céllal, 52 km-t egyben a 10-12 km-es futások után? Aztán erőt vett rajtam a nosztalgia, a régi esti és hétvégi futások hangulata, na és a kíváncsiság: tesztelni az íróasztalon szőtt terveket a terepen. Esküszöm addig eszembe sem jutott a T100 indulás - az okok miatt talán érthető is -, de a Budai-hegység és a Pilis akkor még csupasz erdeiben futva vagy gyalogolva megküzdve a tereppel, a gyakori jel- és irányváltásokból csak annyit megjegyezve, hogy megjegyezhetetlenek, komolyan gondolkodóba estem. Bár még csak az útvonal egyik felét láttam, de azt érzékeltem: okos, taktikus, tiszteletet parancsoló és csodás. Szóval izgatni kezdett a dolog.... Egy hét múlva folytattuk a költészet napján, négy refrénes (=feladatos) kecskerímes, lágy szonettes bejárással, az útvonal másik felén. Készült több száz kép, hogy még inkább aláássa azon elhatározásomat, hogy félsántán nem megy az ember lánya tészázra. Naná hogy nem megy, megy helyette Mátrabércre, ott már úgyis volt sírós és mosolygós teljesítésem, bárhogy sül el, újdonságot nem fogok produkálni. Utólag be kellett látnom, hogy őrültség volt kockáztatni a lábamat, és bár az újdonság egy 11 perces javítás formájában mégis beütött, saját felelőtlenségem miatti dühömben igazán még örülni sem tudtam. Gyorsan meg is erősítettem elhatározásomat, hogy a tészázra aztán tényleg nem! Kipihenni a Mátrabérc fáradalmait másnapra túrát szerveztünk a Prédikálószékre, azzal a nem titkos elhatározással, hogy a Zsotyekkel együtt üzemeltetjük ott a frissítőpontot. Sajnos a vadálló kavicsok még így botozva, fáradt izmokkal is nagyon csábítóak tudnak lenni… Megint elkezdett bennem küzdeni okos Lizzy és bevállalós Kékvirág. A következő hosszú hétvégén Lizzyt a szekrénybe zártam és hagytam, hogy Kékvirág olyan tesztnek vesse alá virgácsaimat, amit utólag Lúdtalp (orvosi minőségében) úgy jellemzett: „szándékosan nem szóltam előtte, tudtam hogy úgyis hiába, ha egyszer elhatároztad”.  Az eredmény - csak hogy a döntés még nehezebb legyen - teljesen vegyesre sikerült. A szombati félszáz sok eltévedéssel, sok beletett plusz km-rel, menet közben elfogyott frissítőkkel, fizikálisan is, de főleg lelkileg amortizált le. Ezek után a következő két nap terve, két részletben, gyorsabb tempóban nekiindulni ugyanennek. Egy zúzós szombat, egy 50 perccel alábecsült vasárnapi iram. Fizikálisan teljesen rendben voltam, de ami lényegesebb, pergett már a film a fejemben az útvonal második feléről. Aztán persze jött okos Lizzy a hülyeségeivel, hogy egy teszt nem mutat semmit, három részlet nem egyben száz. Remek: akkor a következő hétvégén irány az első 50 két részletben. Szombaton kipihenten tiszta fejjel, ehhez képest nagyon nem emlékeztem az útvonalra (na ja, benőtték a jeleket a levelek). Vasárnap a hajnalig tartó lakodalmazást követő 3 órás alvás után, nagy küzdelem volt önmagammal. Viszont így már az útvonal első feléről is összeállt a film.
 
Hat nap volt a rajtig. Szerdáig adtam haladékot magamnak a döntésre. Keddre bekönyörögtem magam a csodadokihoz, szerdán felülvizsgáltattam a futóműveket a masszőrrel, maxon teljesítettem a gyógytornát, és neveztem. Az igazsághoz tartozik, hogy okos Lizzyt teljesen nem tudtam elaltatni magamban, így míg az indulni vagy nem indulni kérdés körül pörögtem, Lizzy párhuzamosan készült. Megcsináltam életem első időtervét, a sokszori áttervezést követően végül lettek benne olyan etapok, amik a valóságban is teljesültek. Találtam egy depóst, aki imádja a térképet, az útvonaltervezést, az autóvezetést, kisujjában a Pilis, lelkében kicsit futó és egészen jól ismer engem. Négy keréken is bejártuk, amit futva már ismertem, a depósom írt számolt, rajzolt és péntek estére minden összeállt. 
 
 
II. rész
 
A rajtban állig felhúzott zipzárral közlekedtem, mivel Balázs nem gondolhatta hogy kedves gesztusa súlyos teher is tud lenni. Bevállalós Kékvirág, de az 1-es rajtszám azért sok(kk) volt. Ez szerencsére még fokozódott Lúdtalp előző napi betegségével, hogy a kézfogós helyett dupla 1-es befutó várható. Teljesen kész voltam. Az indító lökést végül Ákibácsi rajtbeli búcsúzkodása adta meg. JB elviharzott és pár méter után jól egyedül maradtam. Néhány szót váltottam a körülöttem futókkal, de valójában élveztem, ahogy az útvonal filmje pereg a fejben, és hála a közös bejárásoknak, újabb és újabb emlékek törnek rám. Nekem a Remete-hegyről a tortúra utáni Hegedűs Robi kör jutott eszembe, az első bejárás vetkőzős jelenetei, amikor még nem sejtettük, hogy az új útvonalba 1 km után bele lehet melegedni. Sajnáltam, hogy Zsíros-hegyen nem Misi vár majd, és tudtam, hogy Nagy-szénás miatt Balázst kell szidni. Nagy-szénásról lefelé aktív marketing tevékenységet fejtettem ki az UB érdekében, és bár előre megfogadtam, hogy nem játszok túravezetőt, a vadlépcső megmászásától megkíméltem a körülöttem futókat. Piliscsabán a meglepetések sora várt, mert ugye jól kiszámoltuk, hogy nem kell oda depó. Kaja pia nem is kellett, de a hazai mosoly és bíztatás szárnyakat adott. Piliscsévről megüzentem Lúdtalpnak, hogy akármennyire is küzd ellene, én mégis kézfogós befutót szeretnék.
 
A közös bejárások alatt felmértük, hogy „aki megfutja Klastrompusztát, az …„ Bajszom alatt mosolyogva sétáltam, és számoltam a Pilis kapujában az előttem, mellettem futókat, hogy majd a célban is számba vehessem őket. Úgy hiszem a fenti mondatot még pár évig örökérvényű igazságként kell kezelnünk, aztán közben szépen felfejlődnünk a teljesítéshez. A Pilis-nyereg persze a tavalyi T100-at idézte, a Két-bükkfánál most ezerrel tűzött a nap, bezzeg januárban a fél méteres hóban menni sem bírtam, nem hogy futni. Dobogó-kőn utolsó közös versengésen egy 800-as olimpikon lenyomott mindnyájunkat, pedig ezt a szakaszt mindig én szoktam nyerni. Hát most egy évre előre lemondtam volna a Matyi Büfé pogácsájáról, ha cserébe adnak útitársat mellém, mert nagyon sok volt még hátra.
 
Dömösön nem terveztem hosszú depót, gyorsan indultam is a kápolna felé, mikor eszembe jutott a biztosító tű. Mese nincs, vissza kell menni, egy nő futás közben is maradjon nő (a lehetőségekhez mérten), és ne lógjon rajta összevissza a rajtszám.
A híres vadálló kavicsokat 3 fős társaságban küzdöttük le, engem különösen inspirált, hogy Zsotyeknél egy üveg tonik vár, onnan pedig az általunk elkeresztelt Kis- és Nagy-Koncsúron keresztül irány a Kisrigó. A békés erdei futogatásból egy hangos, pezsgő népünnepélybe érkeztem. Hát nem volt kedvem sokáig időzni, gyorsan indultam az ajándék kurflira, mert hát eddig volt a vicc, most következik a poén. Az Apát-kúti-völgyben eszembe jutottak Lupus szavai, hogy bizony nagyon meg kell becsülni ezt a terepet, az útvonal második felének egyetlen töltekezős részét. Szerencsére a sok patak átkelés miatt erre marad is idő, na meg kellően hosszú is ahhoz, hogy a bejárások alatt elkövetett összes technikai megállásunk helyszínét egyenként megmosolyogjam. A fellegvárat szeretem megmászni, a Nagy-Villámtól mindig dühös vagyok, Baráthalmot meg egyenesen utálom. Hosszú ez a rész vissza a Kisrigóig, de egy cseppet sem unalmas. A figyelős irányváltások, a hajlékos-bérci betérő, Vízverés nyerge, a Pálócki-rét előtti éles jobbos, Pap-rétről meg a kaptatás. Ez utóbbira annyira koncentráltam, hogy bár a piroson indultam el, de csík helyett a karikán. Nem tudom kinek volt döbbenetesebb élmény, a Kisrigó előtt szembetalálkoztam, az ajándék kurflinak épp neki indulókkal.
 
Lélekben készültem a zsezsgés miatti gyors depóra, de megláttam JB-t és felcsillant a végre társasan tovább esélye. Az Öreg-nyilas völgyben élőben láthattam Fruzsit, mert Ákibácsi folyton rejtegette a bejárásokon. A „T „elágazást nem rontottam el, bár akkor már JB lemaradt, csak Tóth Attila tartott velem. Lajosforrás felé gyorsan letépkedtem egy virág szirmait, hogy „susnyásban” „vagy mellette” menjek fel a forrásig, az előbbi maradt az utolsó szirom, gyerünk hát a bozótba. A híres dózerút, amit elsőre megfutottunk, másodszorra elvétettünk, harmadszorra már versenyt szimulálva csak gyalogoltuk, tehát most így kellett tennem. Aztán kezdetét vette a cselendzs szakasz, egy etapon belül 4 különböző jel, duplája irányváltás, 5 útátkelés, mindez remek bokabillegetős terepen. Igen ám, de szorgos kezek megszüntették a kihívás jelleget és a kétoldali szalagozásnak köszönhetően különösebb gondolkodás nélkül lejuthattunk Csikóváraljára. Az újratervezett depóhelyszínen gyors övcsere, tea, mert vár a Kevély. A csobánkai műúton beszólogató biciklisek sem tudtak felbosszantani, mert ez egy tökéletes nap volt, amiből talán már két óra sem lehetett vissza. A nyeregből lefelé a kék csík sziklái bizony pusztították rendesen a fizikális és mentális tartalékokat, és a Teve-sziklák alatti tisztásra érve roppant hálás voltam Lúdtalp ötletéért: „Ez a pont nem a frissítés miatt kell majd, hanem a lelkünknek”.  Igaz hogy egy munka utáni öltönyös-kosztümös kamikáze autózással tudtuk csak belőni pont a megközelíthetőségét, de ha nem tesszük, örökre bennem marad a sóhaj: „Azt hiszem most tényleg fáradt vagyok”. Gyalogosan átvágva a tisztáson gyorsan mosolyra fakadtam, mikor eszembe jutottak a Köves-bérc fenyvesei, amik Lúdtalp szerint Horvátország hangulatát idézik. Nekem akkor vasárnap délelőtt az őrült tempóban, és dög melegben sem tűntek olyannak, most meg csak arra koncentráltam, hogy gyorsan eltűnjenek mögöttem. Megküzdve az Eged-hegynek nevezett köves lejtővel, alig vártam hogy a végtelen sárga repcemező mögött megpillantsam a lakóhegyemet. Rozáliánál tea és az utolsó jótanács: „azért most már ne üttesd el magad a rendőrlámpánál!” Tudtam milyen kegyetlen futva a Csúcs hegyi-nyeregre vezető út, így meg sem kíséreltem, inkább azt a számolgattam, mikor szedjek virágot, hogy kókadás nélkül átadhassam a célban várakozó anyukámnak. Hát jól kiszámoltam hogy minél később, mert ez a később azóta sem jött el.  A srácok előkészítésének köszönhetően kutyamentesnek beharangozott részen persze sikerült két – egymást éppen nagyon szerető - kutyával szembe találnom magam, de azt hiszem mindhárman nagyon elszántak voltunk abban, amit éppen csináltunk, így aztán nem fecséreltünk fölös energiákat egymás megmorgására.
 
A Nóra utcáról nekem mindig a pályakitűző Nórija fog eszembe jutni (bocs Susu), a Dózsa György behajtani tilosáról pedig a tatai befutó hasonló kresztáblája. Persze mákom volt, mert gombnyomás nélkül futottam át az autótlan úton, a zöld oszlopok végéig összerendezgettem magamban az elmúlt 11 óra élményeit, „megállj”-t parancsoltam a könnyeimnek, sprintet a lábaimnak, és egy pillanatra sem akartam visszafogni a rajtam eluralkodó boldogságot!
 
Epilógus
 
Igazi csapatmunka volt! Köszönet érte, hogy hittetek (hittünk) benne, hogy lesz IV. T100 (meg 100. is, csak szerencsére nekünk azzal már nem sok dolgunk lesz)! Köszönet azoknak, akik eljöttek és bármilyen szinten teljesítették! Az összes segítőnek, akik előtte, közben, utána mindent megtettek a futókért és az egyetlen túrázóért! A családomnak a helyi és távszurkolásért, a depósomnak, aki km-ben és munkában még nálamnál is többet tett bele ebbe az eredménybe, a masszőrömnek az eredményes kínzásért, Natinak, a száguldó virágnak a gyógytornákért, a Májsztrónak az alapozásért, a Self Sucking Klub tagjainak kólás-kávés-sütis futásokért, Norbinak a cipőért, Misinek a közös futásokért, Zsotyeknek, hogy egyedül bevállalta a prédikálószéki pontot, a csajoknak és az összes barátomnak, akik bár nem tartottak normálisnak az indulás miatt, de nagyon szurkoltak nekem!

Írta: Balogh Andrea

3 komment

Címkék: futás élménybeszámoló pilis budai hegység ultrafutás

A bejegyzés trackback címe:

https://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr21134917

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

solkima 2009.05.21. 12:52:01

Többször végigfutott a hideg a hátamon, amíg olvastalak. Újra átéltetted velem a múlt szombati versenyt. Mégegyszer "megnéztem" egy filmet, csak most a díszpáholyból. Köszönet érte.
Barát-halmot én sem szerettem. Mindaddig, amíg egyszer a kékrõl kissé letérve, megtettem pár métert a kék háromszögön Borjú-fõre. Csodálatos panoráma fogadott. Noha tudtam, hogy a versenyen ezt nem fogom megtenni, mégis közelebb kerül hozzám az a bükkerdõs emelkedõ. Onnan pedig nincs messze a Moli-pihenõ, ami szintén megér(t) egy rövidke hátratekintést.
Nem tudtam, hogy ennyire bizonytalan volt az indulásod. További sérülésmentes felkészülést az UTMB-re.

7241gabi 2009.05.21. 13:52:07

A víz levert közben, a végén meg majdnem sírtam. Gratulálok, szuper teljesítmény - nemcsak futásban:-)

ezer éve a padon 2009.08.20. 13:52:13

ha valakin összevissza áll a rajtszám, akkor farka nő?
süti beállítások módosítása