Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Sífutás

2007.11.06. 10:15 outdoor

A sízés azon mozgásformák egyike, amelyek a történelem előtti időkből származtatják magukat. Nyilvánvaló, hogy zordabb éghajlatú vidékeken komoly problémát jelentett télen a méteres hóban való közlekedés, és így különböző segédszerkezeteket kellett bevetni, hogy az egyszeri vadász egyáltalán hazaérjen. Európán belül egyértelműen Skandináviában volt erre a legnagyobb szükség, így nem csoda, hogy a sízés létfenntartástól elvonatkoztatott, sportos változata is ott alakult ki. Az eleinte egyetlen, kombinált mozgás idővel szeparálódott és a XX. század elejére kialakult a három ma is domináns versenyszakág: a lesiklás, a síugrás és a sífutás, míg az eredeti formát az utóbbi években egyre népszerűbb sítúrázás tartotta meg leginkább.
 
Sífutás
 
A sífutást viszonylag könnyű a lesiklás ismeretében elképzelni, ez az a sport, amit szerencsétlenebb pályákon az ember akkor végez, ha a lendület nem vitte el a felvonóig. Persze, a megfelelő felszerelés csodákra képes, és bár a sífutás alapvető kellékei nagyon hasonlítanak a lesiklásban megismertekre, pár jellegzetes különbség azért van: a léc sokkal könnyebb, hosszabb és vékonyabb, a kötés pedig sarokban nem rögzített, ezzel biztosítva a haladás hatékonyságát és azt, hogy viszonylag kis lejtőkön is a frász kerülgesse a használóját. Mert ez bizony egy elég ingatag jószág, tudni kell vele bánni.

A sífutás első közelítésben a természetes futómozgást másolta, amely azonban egy nagy problémát vetett fel: az elrugaszkodásnál meg kellett akadályozni a léc visszacsúszását. Ezt különböző ún. tapadóvaxokkal sikerült elérni, amely a léc talpának közepére kerül (ennek alternatívája egyszerűbb léceknél az ún. pikkely, amely mechanikusan váltja ki ugyanezt a hatást). Ez a rész a léc íve miatt csak egylábas terheléskor éri a havat, így ekkor megfogja a lécet, míg terhelés nélkül vagy akár csak fél-terhelésre a léc a két végén siklik, amelyeken viszont a csúszást könnyítő paraffin van. Ez, az ún. klasszikus- vagy diagonál-technika a nyolcvanas évekig kizárólagos volt.
 
Ekkor azonban meglepő forradalom zajlott le: megszületett a korcsolyázó-technika. Az alapötlet nagyon egyszerű és kiegészítő mozdulatként a kanyarodás illetve nyomváltás során már addig is jelen volt: a tapadást nem vaxszal kell elérni, hanem a léc oldalra csúsztatásával, pont mint a régóta így működő jégkorcsolyázásnál. Az új technika nem aratott egyértelmű tetszést: ortodox sportvezetők felváltva tartották egészségtelennek illetve csalásnak, többször is megpróbálták betiltani, de minden ilyen kísérlet kudarcba fulladt, végül pár év kínlódás után a nemzetközi szövetség megadta magát és inkább hivatalosan is elismerte a ’szabadstílust’. A döntés helyességét a jelen igazolja: 20 évvel a forradalom után a két stílus nagyjából egyforma mértékben van jelen a sportágban, tehát - ellentétben a sötét jóslatokkal - a klasszikus-technika sem halt ki. Legalább is a színtiszta sífutásból, mert a sífutáson alapuló egyéb, kombinált sportágakból (északi összetett, biathlon, sítájfutás) valóban nyom nélkül tűnt el.
 
A választás lehetősége meg is zavar sok kezdő sífutót: gyakori probléma, hogy melyikkel érdemes foglalkozni. A válasz nyilván sokrétű. A klasszikus technika közelebb áll a természetes mozgáshoz, fizikailag is kevésbé fárasztó, ha nem megy, könnyen lehet – akár a ’sígyaloglásig’ - redukálni a sebességet. A szükséges vékony, párhuzamos nyom is egyszerűbben előállítható, mint a korcsolyázáshoz alkalmas több méter széles, letaposott sáv. Viszont a vaxolás macerás, méghozzá nem is kicsit, illetve – bár ez inkább a versenyzők problémája – egyértelműen lassabb. A korcsolyázás tekintetében a felszereléssel kevesebb a gond, de nagyon magasan van a belépési küszöb: ezzel a mozgással nem nagyon lehet pihenni. Bár amúgy sem ez jellemző a sportágra: az állóképességi sportok közül egyértelműen a sífutás a legintenzívebb és a legfárasztóbb.

Ez már önmagában is sokakat elrettent, nagy konkurrensnek pedig ott a sokkal kényelmesebb és edzést nem igénylő lesiklás. Ennek ellenére az erre alkalmas vidékeken a sífutás rendkívül népszerű. Bizonyítja ezt több tucat tömegverseny is, amelyek esetenként hajmeresztő mennyiségű ember mozgatnak meg, az olimpiai bajnokoktól a teljesen kezdőkig – egy pályán. Legnagyobb ezek közül a legendás Vasaloppet, amely a Svédország közel 500 évvel ezelőtti függetlenségi háborúját kiváltó nagy sífutásnak állít emléket. Ez a későbbi király, Gustav Vasa vitte véghez mintegy 90 km-en. Manapság kb. 15000-ren követik példáját minden évben.
 
Itthon a körülmények nem kedveznek annyira a sísportoknak, pedig ezek közül még mindig a sífutás a reálisabb alternatíva. Azonban, ha az ember a túrázásnál többet akar, egyetlen menedéke Galyatető, illetve azon belül a Síszövetség kezelésében levő Biathlon Centrum marad. Vagy el kell indulni északra vagy nyugatra: Besztercebánya illetve a Semmering magasságában már kiváló lehetőségek adódnak egy kellemes sífutásra.

Írta:
Marosffy Dániel

Szólj hozzá!

Címkék: sportágbemutató sífutás

A bejegyzés trackback címe:

https://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr93220018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása