A sízés azon mozgásformák egyike, amelyek a történelem előtti időkből származtatják magukat. Nyilvánvaló, hogy zordabb éghajlatú vidékeken komoly problémát jelentett télen a méteres hóban való közlekedés, és így különböző segédszerkezeteket kellett bevetni, hogy az egyszeri vadász egyáltalán hazaérjen. Európán belül egyértelműen Skandináviában volt erre a legnagyobb szükség, így nem csoda, hogy a sízés létfenntartástól elvonatkoztatott, sportos változata is ott alakult ki. Az eleinte egyetlen, kombinált mozgás idővel szeparálódott és a XX. század elejére kialakult a három ma is domináns versenyszakág: a lesiklás, a síugrás és a sífutás, míg az eredeti formát az utóbbi években egyre népszerűbb sítúrázás tartotta meg leginkább. Sífutás
A sífutást viszonylag könnyű a lesiklás ismeretében elképzelni, ez az a sport, amit szerencsétlenebb pályákon az ember akkor végez, ha a lendület nem vitte el a felvonóig. Persze, a megfelelő felszerelés csodákra képes, és bár a sífutás alapvető kellékei nagyon hasonlítanak a lesiklásban megismertekre, pár jellegzetes különbség azért van: a léc sokkal könnyebb, hosszabb és vékonyabb, a kötés pedig sarokban nem rögzített, ezzel biztosítva a haladás hatékonyságát és azt, hogy viszonylag kis lejtőkön is a frász kerülgesse a használóját. Mert ez bizony egy elég ingatag jószág, tudni kell vele bánni.
A sífutás első közelítésben a természetes futómozgást másolta, amely azonban egy nagy problémát vetett fel: az elrugaszkodásnál meg kellett akadályozni a léc visszacsúszását. Ezt különböző ún. tapadóvaxokkal sikerült elérni, amely a léc talpának közepére kerül (ennek alternatívája egyszerűbb léceknél az ún. pikkely, amely mechanikusan váltja ki ugyanezt a hatást). Ez a rész a léc íve miatt csak egylábas terheléskor éri a havat, így ekkor megfogja a lécet, míg terhelés nélkül vagy akár csak fél-terhelésre a léc a két végén siklik, amelyeken viszont a csúszást könnyítő paraffin van. Ez, az ún. klasszikus- vagy diagonál-technika a nyolcvanas évekig kizárólagos volt.
Ekkor azonban meglepő forradalom zajlott le: megszületett a korcsolyázó-technika. Az alapötlet nagyon egyszerű és kiegészítő mozdulatként a kanyarodás illetve nyomváltás során már addig is jelen volt: a tapadást nem vaxszal kell elérni, hanem a léc oldalra csúsztatásával, pont mint a régóta így működő jégkorcsolyázásnál. Az új technika nem aratott egyértelmű tetszést: ortodox sportvezetők felváltva tartották egészségtelennek illetve csalásnak, többször is megpróbálták betiltani, de minden ilyen kísérlet kudarcba fulladt, végül pár év kínlódás után a nemzetközi szövetség megadta magát és inkább hivatalosan is elismerte a ’szabadstílust’. 
A döntés helyességét a jelen igazolja: 20 évvel a forradalom után a két stílus nagyjából egyforma mértékben van jelen a sportágban, tehát - ellentétben a sötét jóslatokkal - a klasszikus-technika sem halt ki. Legalább is a színtiszta sífutásból, mert a sífutáson alapuló egyéb, kombinált sportágakból (északi összetett, biathlon, sítájfutás) valóban nyom nélkül tűnt el.
A döntés helyességét a jelen igazolja: 20 évvel a forradalom után a két stílus nagyjából egyforma mértékben van jelen a sportágban, tehát - ellentétben a sötét jóslatokkal - a klasszikus-technika sem halt ki. Legalább is a színtiszta sífutásból, mert a sífutáson alapuló egyéb, kombinált sportágakból (északi összetett, biathlon, sítájfutás) valóban nyom nélkül tűnt el.A választás lehetősége meg is zavar sok kezdő sífutót: gyakori probléma, hogy melyikkel érdemes foglalkozni. A válasz nyilván sokrétű. A klasszikus technika közelebb áll a természetes mozgáshoz, fizikailag is kevésbé fárasztó, ha nem megy, könnyen lehet – akár a ’sígyaloglásig’ - redukálni a sebességet. A szükséges vékony, párhuzamos nyom is egyszerűbben előállítható, mint a korcsolyázáshoz alkalmas több méter széles, letaposott sáv. Viszont a vaxolás macerás, méghozzá nem is kicsit, illetve – bár ez inkább a versenyzők problémája – egyértelműen lassabb. A korcsolyázás tekintetében a felszereléssel kevesebb a gond, de nagyon magasan van a belépési küszöb: ezzel a mozgással nem nagyon lehet pihenni. Bár amúgy sem ez jellemző a sportágra: az állóképességi sportok közül egyértelműen a sífutás a legintenzívebb és a legfárasztóbb.
Ez már önmagában is sokakat elrettent, nagy konkurrensnek pedig ott a sokkal kényelmesebb és edzést nem igénylő lesiklás. Ennek ellenére az erre alkalmas vidékeken a sífutás rendkívül népszerű. Bizonyítja ezt több tucat tömegverseny is, amelyek esetenként hajmeresztő mennyiségű ember mozgatnak meg, az olimpiai bajnokoktól a teljesen kezdőkig – egy pályán. Legnagyobb ezek közül a legendás Vasaloppet, amely a Svédország közel 500 évvel ezelőtti függetlenségi háborúját kiváltó nagy sífutásnak állít emléket. Ez a későbbi király, Gustav Vasa vitte véghez mintegy 90 km-en. Manapság kb. 15000-ren követik példáját minden évben.
Itthon a körülmények nem kedveznek annyira a sísportoknak, pedig ezek közül még mindig a sífutás a reálisabb alternatíva. Azonban, ha az ember a túrázásnál többet akar, egyetlen menedéke Galyatető, illetve azon belül a Síszövetség kezelésében levő Biathlon Centrum marad. Vagy el kell indulni északra vagy nyugatra: Besztercebánya illetve a Semmering magasságában már kiváló lehetőségek adódnak egy kellemes sífutásra.
Írta: Marosffy Dániel
Írta: Marosffy Dániel
