November 23-24-én a Terepjárók Egyesülete szervezésében került sor a Kishalál és Nagyhalál néven elhíresült, 24 órás túlélőversenyre. Péntek este 19 óra körül indultak a buszok az ELTE lágymányosi épülete elöl és szombat este 10 és éjjel 1 között várták a csapatok beérkezését.

5 busznyi ember sereglett össze, hogy a téli hidegben próbára tegye fizikai felkészültségét, állóképességét és szellemi tűréshatárát. 3-6 fős csapatokba tömörülve indultunk neki a megmérettetésnek. Kis csapatunk 4 fős volt: Orsika, Marci, Oszi és jómagam, csapatnevünk pedig: Oportói Sárgaszöcskék, törzshelyünkre emlékezve.  

 

Péntek 20 óra: Legurítottunk egy-egy forralt bort, amit termoszban hoztam magammal, majd elindultunk futólépésben a sötét éjszakában fejlámpákkal felszerelve az első pont begyűjtésére, Ingó-kő tájfutó térképünk segítségével. A tereptől úgy 500 méterre tettek ki a buszból (partraszállás), Marci szerint azért, mert már ismertek és tudták, hogy ennyi esélyt kell adni a többieknek is. :) Az elsőként kiszemelt pontot egy másik csapat orra előtt halásztuk el, vagyis mi szereztük meg elsőként sikeresen. Villámgyorsan tovább mentünk és elkezdtük begyűjteni a térképen található további ellenőrzőpontokat. Sok pontot fogtunk elsőként és bizony volt pár pont, ahol nem találtunk bónuszt, mert valószínűleg egy előttünk ott járt csapat nem volt tisztában a szabályokkal és elvitte.

Szombat 2 óra: Az első 12 ponton végig rohanva éjjel 2 körül megpihentünk egy faluszéli lámpa fényénél, megvacsoráztunk, megittuk a maradék forralt bort és berajzoltuk az újonnan kitalált „láthatatlan” pontokat a térképeinkre. A pihenő után, újult erővel indultunk neki immár a Sukoró tájfutó térképen.

Szombat 14 óra: A terepen notebookkal közlekedő rendezőkkel is találkoztunk, akik a verseny tisztaságára figyeltek és regisztráltak minden csapatot amelyiket sikerült „elkapniuk”. Leginkább azt tudták ellenőrizni, hogy a csapat nem hullott-e szét, ugyanis ez azonnali kizárást vonna maga után. Voltak bónuszok a fa tetején, a föld alá elásva, sziklahasadékba, odúba rejtve és még számtalan különböző helyen. A nyersanyagokat rejtő bónuszok voltak a legkeményebb diók, ezekért tényleg meg kellett küzdeni. Orsi és Marci ötlötték ki leginkább a támadási terveket, a pontok fontossága és a lehetőségekhez mérten az elképzelhető kombinációk figyelembevételével.

Szombat 17 óra: Ismét ránk borult a sötét, olyan gyorsan eltelt a nap, nem rég kelt csak fel és már sötét van. Nem aludtunk egy percet sem, fáradtak vagyunk, de hajt a versenyszellem. Sietve betervezünk még 5-6 ellenőrzőpontot még a busz indulása előtt és az utolsó 2 órában hatalmas mázlival sikerül összegyűjtenünk két kombinációt is végre. A buszmegállót 10 perccel buszindulás előtt elértük, bedobtunk egy sört majd Pesten Oszinál még összeráztuk a dokumentációt majd a Déli Pu. melletti egyik kis kocsmában közösen lejelentkeztünk éjjel 23 óra körül. Utána mindenki hazatért és hatalmasat aludtunk, jól megérdemelten.

 

 

Beszálltunk a buszba a Petőfi híd budai hídfőnél és mindenki nagyon figyelt, hogy merre is indulunk el, ugyanis a desztináció mindenki számára ismeretlen volt. A buszok a Gólyavár körüli 137,02 mérföld sugarú körön belül elhelyezkedő, 20 mérföld átmérőjű erdőség környékén teszik ki a csapatokat. Az egyes desszantokat kettesével más-más helyen, egymástól látótávolságon kívül dobták ki a célterület környékén. Tehát azon kaptam magam, hogy az út szélén állok társaimmal egy táskával a kezemben a hidegben, kukk sötétben este 8 óra környékén és néhány doksit meg térképszerűséget nyomtak a kezünkbe valakik akik a jó melegben a buszon ültek innen pár kilométerre.

 

Kis csapatunk tapasztalt túrázókból illetve egytől-egyig jobbnál jobb futókból, tájfutókból állt, szóval annyira nem kellett aggódnunk, de mégis! Amikor megláttam a rendezők által biztosított térképet, bevallom kissé meglepődtem... a térkép egy Velencei-hegység turista térkép színes fénymásolata lehetett A3-as lapon, eredetileg 1:25000-es méretaránnyal (ez azt jelenti, hogy a térképen 1 cm az a valóságban 250 m) de Photoshoppal felturbózva az egészet egy torzított szinusz hullám mentén nyújtották el. Ennek köszönhetően a profi iránytűink és tájolóink semmit nem értek és a távolságok is torzultak. Kicsit elgondolkodtam, hogy mi a helyzet azokkal akiknek nem hétköznapi dolog a térkép olvasás, ez tényleg mélyvíz volt. A torzított térképünkön kb. 40 pont volt berajzolva kóddal együtt és ezeket a pontokat kellett felkeresnünk elsődlegesen. Egyébként összesen 130 ellenőrzőpont felkeresésére volt lehetőségünk, tehát a pontok nagy része nem volt berajzolva a térképre, ezek „láthatatlan” pontok voltak.

 

 

Természetes, hogy a tapasztaltabb túlélők térképek tucatjaival érkezik, hogy ezzel is növelje nyerési esélyeit. Mivel előre nem tudjuk a pontos helyszínt ezért csak a szervezők honlapján kiszivárogtatott információk alapján lehetnek sejtések a helyszínt illetően (Megjegyzem indulás előtt mindenki Gödöllői dombságra vagy Cserhátra tippelt.) Nálunk speciel nem volt turista térkép a Velencei-hegységről, de Marcinál véletlen akadt egy Ingókő és egy Sukoró tájfutó térkép, amely a célterület 70 százalékát lefedte. Aki ismeri a Velencei-hegységet tudja, hogy annál nagyobb bozótosok és szúrós aljnövényzettel borított erdőségek nem nagyon találhatóak Magyarországon, azonban vannak kifejezetten szép és nyílt részek is, főleg az Ingó-kő terepen.

 

A verseny célja, hogy a megadott szintidőn belül a lehető legtöbb pontot gyűjtse össze a csapat. Pontokat a torzított térképen berajzolt vagy pedig a „láthatatlan” ellenőrzőpontok felkeresésével lehetett gyűjteni. Egy ellenőrzőpont felkeresése után a tereptárgyra jellemző kérdést kaptunk amit egy Feladatgyűjteményből tudtunk kinézni a pont kódszáma alapján. Például ha az ellenőrzőpont egy kiszáradt magányos fenyő volt, akkor megkérdezték, hogy a fához közeli szikla milyen irányban van. Tájolóinkat bevetve, a helyes választ megadva a Feladatgyűjteményből 4 másik „láthatatlan” ellenőrzőponttól való távolsági adatot kaptunk meg mm-ben a torzított térképen mérve. (Tehát a fenyőhöz képesti 4 másik ellenőrzőpont térképen mért távolságát megkaptuk, de irányát nem!)

Az előzetes kiszivárogtatás során a Rendezők elárulták, hogy kisiskolás felszerelésekre is szükségünk lesz, ezért hoztuk magunkkal Oszit, :) aki profi körző és vonalzó készletével kizsonglőrködte a hiányzó „láthatatlan” ellenőrzőpontokat is, egyetemi tapasztalataira építve. A szerkesztések elképesztően nagy kombinációkat hoztak eredményül, úgyhogy nagy odafigyelést igényeltek az erdő közepén a hidegben, ráadásul fejlámpával. Egy új pont kiszerkesztéséhez két másik ponttól mért távolság-adatra volt szükségünk és akkor két körív segítségével két metszéspontot kaptunk. Ekkor még el kellett döntenünk, hogy melyik metszéspont az igazi, vagy a legtutibb az volt, ha 3 ponttól mértünk be egyet, ekkor már biztosan csak egy metszéspontot kaptunk.

 

Az egyes ellenőrzőpontok különböző értékekkel bírtak figyelembe véve a nehézséget és a szépséget is. Egyes ellenőrzőpontok speciális tulajdonsággal rendelkeztek, képzeletbeli nyersanyagokat rejtettek. Ezek a pontok voltak a legértékesebbek és ezen pontok által alkotott kombinációkért lehetett a legmagasabb pontszámot begyűjteni. Ezen nyersanyagok a föld, fa, vas, víz és levegő voltak. A kombináció vagy 5 különböző vagy 5 azonos nyersanyagból tevődött össze és egy nyersanyag természetesen csak egy kombinációba számított bele. A nyersanyagokat egymásra is lehetett cserélni, de csak bizonyos feltételekkel. (Pl.: 2 vas nyersanyag az 1 levegőre volt beváltható.)

 

Az ellenőrzőpontok felkeresése tetszőleges sorrendben történhet, a pontokon való megjelenés igazolása úgy történt, hogy minden ellenőrzőpont közelében egy tasakban vagy dobozban egy Bonus-kártya volt elrejtve, amelyet ki kellett cserélni az éppen nálunk levő (előző pontról elhozott) kártyával és annak számát az időponttal együtt rögzíteni a Versenynaplóba. (Indulásnál kaptunk egy csapatkártyát erre a célra.) Fontos megjegyezni, hogy további pluszpontot kap az a csapat aki elsőként találja meg a Bonust.  

  

Az éjszakai sötétben mindenkinek kissé letört a hangulata, a 24 órás ébrenlét, a hideg és a sötét erdőben boklászás, kétségtelenül mindenkit kimerített és egy-egy nem megtalált Bonusz is gyakran kedvét szegte a legkitartóbbaknak is. Úgy gondolom, tényleg komoly erőpróba volt és valóban a feladat leküzdése igénybe vette az egyes emberek fizikai és mentális képességeit egyaránt, ugyanakkor a csapat összetartása és együttes problémamegoldása, feladatok elosztása és az összedolgozás is hatalmas jelentőséggel bírt. Jó volt látni, hogy fiatal lányok és fiúk, – többnyire természetesen főiskolások, ill. egyetemisták – mennyire életképesek és jó problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Nyugodtan állíthatom, hogy bármely most divatos csapatépítő tréninget simán felül ível ezen rendezvényen megoldandó problémák összetettsége és csapatfüggősége.