Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Küzdelmek a gyönyörű őszi erdőben - Évadzáró verseny tájfutóéknál

2007.11.04. 20:15 Arpesz

Hétvégén tájfutóversenyen voltam, végre újra! A szokásos évadzáró, 2 napos Őszi Szpari Kupa került megrendezésre, a szokásos helyszínen, a kedvenc, és megunhatatlan Vértesünkben, idén a Kőhányáspuszta nevű terepen. Csak csütörtökön döntöttem úgy, hogy benevezek. Okulva a múlthéti Bükkfennsík Kupából, most csak F21BR-ben. Magyarul, a 21-35 év közötti Béna, "Rokkant" Férfiak kategóriájában. Na jó, igazából az R rövidet jelent (5-6km), a B pedig a nehézséget. Az A vagy az E kategória a legnehezebb, az Elit, itt indulnak az ambiciózusabb versenyzők, a válogatottak, és az arra aspirálók, a mazohisták, és a külföldi elit. A B pedig értelemszerűen az eggyel könnyebb fokozat. A múlthéten második nap B-ben az a 10km nagyon betett, úgy mozogtam a végén, mint egy lajhár, és már nem is esett jól. Gondoltam most nem szivatom magam, BR-ben indulva esetleg még labdába is rúghatok a dobogóért!
Szombaton kellemes időt kaptunk, gyönyörű volt az őszi Vértes, javarészt nyílt erdőben vitték a pályát, és nagyon tetszett a futás, úgy éreztem kondim is van hozzá, a Vértes nem túl magas, de annál sűrűbben váltakozó gerinceit igyekeztem lendületből megfutni, a sík részeken és a lefelékben pedig megnyomtam a gázt, ahogy csak bírtam. És legfőképpen persze figyeltem a térképre, és a terepre, mert ha rossz irányba futok, futhatok akármilyen gyorsan is, annál rosszabb… :) Ez utóbbi is sikerült úgy-ahogy, csak apróbb hibáim voltak pontközelben, kisebb melléfutások. Hál’ isten mindig időben észrevettem, hogy hopp, itt állok a pontom mellett! Nagyon szép volt az erdő, messze el lehetett látni a fák lombja alatt, még a Nap is kisütött, és a színes avarban gyönyörűen lehetett futni, néhol nagyon megeresztettem a lábaim, kész öröm volt suhanni a fák között. Egyszóval nagyon élveztem a pályát. Azért az 5,8km-nek sikerült elfáradni a végére, pont jókor jött szembe a Cél, nem sokáig bírtam volna tartani ezt a - nekem amúgy őrült - tempót. Nagy meglepetésemre sikerült a harmadik helyen végeznem ezzel a futással. Ettől aztán vérszemet kaptam, van itt keresni valóm, meg kell tartani a dobogót másnap is, és összetettben hazavinni egy érmet! (A végeredményt úgy számolják, hogy összeadják a két nap futott időit.)
Ma aztán eljött újra a rajt ideje, épp mikor beálltam a kordonba, akkor kezdett el szakadni az eső! Na szép! Ha esik, hát essen, a térképnek van zacskó, én meg had ázzak, a többiek is áznak… Az első három pontra siralmasan lassan közlekedtem, a lábaim mintha sziklából lettek volna. Aztán jött egy nagyobb felfelé, amibe még bele is kellett sétálnom. Na, ez így nem lesz jó, úgy látszik én már csak egy napra vagyok példányosítva… :( Vagy csak nem melegedtem még be? A következő pont után egy hosszú sík rész jött, szomorkodás helyett inkább meghúztam a tempót, akkor legyen kutyaharapás szőrivel, szétszakítom magam, lesz ami lesz, a mai nap is csak 6,1km, csak végig bírom már tolni - gondoltam, és belehúztam, ami a csövön kifért, nehogy már ne bírjak futni síkon egy jól futható erdőben. A következő pont előtt így aztán sikerült utolérni Marcit, az egyik klubtársamat, aki épp a kelleténél előbb kereste a pontunkat. (tájfutóék 2-3 percenként rajtolnak egymás után az azonos kategóriákban) Együtt indultunk neki a következő átmenetnek. Miközben bukdácsoltunk lefelé a völgy aljába, Marci kérdezte tőlem, hogy jobbra az úton menjünk-e? Mondtam, hogy nem, a fenét, egyenest fel szembe! A rajtban mindenkinek van egy perce a térképet nézni indulás előtt, én ezt mindig arra használom, hogy megnézem, van-e hosszú átmenet, ahol esetleg érdemes jobban átgondolni, melyik útvonalat válasszuk a két pont között. Abban az egy nyugodt percben még józanabbul tud dönteni az ember, melyik útvonal is a nyerő. Mert a pályán aztán, mikor már köpni-nyelni nem tudsz a légszomjtól, futás közben nézed a térképet, a lábad elé is kell nézni, csípi a szemed az izzadtság, akkor bizony sokkal könnyebben elkerülheti valami a figyelmed, és ha rossz utat választasz, azzal értékes perceket veszthetsz. Hát ez volt az a hosszú átmenet, amit én már a rajtban tanulmányoztam, és ki is találtam, merre fogom megfutni, így itt én már jól tudtam, merre is kell mennem. Több lehetőség is adott volt, jobbra, és balra is ki lehetett kecmeregni utakon a völgyből, amibe éppen lefelé rontottunk. Én azonban azt választottam, hogy rögtön szembe elindultam fölfelé egy kisebb völgyben, ahol ugyan nem volt út, de jobban irányba esett, kevesebb kerülővel járt. Felfelé ugyanis úgyis csak lassan tudok haladni, legyen szó erdőről, vagy útfutásról. Hiszen felfelé nem a terep nehézsége határozza meg a tempómat, hanem sokkal inkább a meredeksége. :) Így ha kerülnék azért, hogy úton futhassak, azzal nem nyernék semmit, épp ellenkezőleg.
;
Inkább próbáljuk meg megfutni ezt a felfelét! Hát, a végén már csak kocogósan, de végül is sikerült a felső sík részig végig futómozgást végeznem, ott meg aztán újra el tudtam ereszteni a lovakat. Marci le is maradt mögöttem, legközelebb a célban találkoztunk. A hetes pont előtt újabb nagyobb felfelé jött, nagyon nehezemre esett felmászni rajta, újra bele kellett, hogy sétáljak, aminek nem örültem. Feltűnt előttem egy fickó naracssárgában, jobban mozgott, mint én, és ugyanarra futottunk. Utánaeredtem a nyolcasra, de képtelen voltam utolérni. Pontról kifele jövet még láttam, aztán eltűnt. Biztosan 21BR-ben fut ő is, talán ő volt az, aki tegnap második lett előttem. Ennek nem örültem, eddig is éreztem, hogy nem megy a futás úgy, ahogy szeretném, ez az eset pedig végképp ezt mutatta. A fenébe is, hát gyenge vagyok! Na, nem sokáig hagytam eluralkodni magamon ezt az érzést, ügyesen megfogtam a kilencest, ami után egy hosszabb útfutás következett. Nem törődve azzal, hogy az előbb lehagytak, mindent beleadtam, és meghúztam, ahogy csak bírtam. Lesz, ami lesz, én nyomom tovább! Fejben azért még mindig nem adtam fel a dobogót, bármennyire is ellene szólt most mindent. Meglett a tízes, innen már csak két pont van, lerohantam egy festői völgyben, a tizenegyes egy szikla lábánál volt a hegyoldalban, alig bírtam felküzdeni magam a ponthoz, ekkor már iszonyatosan fájtak a combjaim. Az utolsó pontra egy apró hibát is vétettem, hál’ isten csak néhány másodpercnyit. Mikor befutottam, már alig kaptam levegőt, taknyom-nyálam egybefolyt, bőrig áztam, barátom felesége meg is kérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e. Jól voltam, nagyon is jól, kevés ennél jobb dolog van, mikor meghajtja magát az ember, tűrőképességei határait feszegeti, érzi, hogy most szinte mindent beleadott, és megtett, amit csak tudott. Hogy aztán ez mire elég az ellenfelekkel szemben, az egy másik kérdés, de ha Te úgy érsz be egy versenyen a célba, hogy azt érzed, sikerült mindent megtenni a győzelemért, akkor a Te saját kis egyéni versenyedet már meg is nyerted, és elégedett lehetsz!
Pár perc sétálgatás után sikerült zihálás nélkül levegőt venni, és miután újra tudtam, hogy hol vagyok, és ki is vagyok, konstatáltam magamban, hogy ismét sikerült egy jó kis huzatot adni a tüdőmnek, és megpörgetni a lábaimat. Örültem, hogy még képes vagyok erre, még ha küzdelmesebben is, mint régen. Visszakocogtam egy baráttal a versenyközpontba, ahol forró tea várt, és még 1-2 türelmetlenséggel teli óra, amíg megtudom a végeredményt. Mert ma a mezőny elején rajtoltam, a többi dobogóesélyes, pedig mind a végén. De a várakozás alatt legalább kisütött a Nap újra! :) Befutott Marci is, a büfében a vállamra csapott, és viccesen megjegyezte, hogy sportszerűtlen volt abban a völgyben felfutni. :) Hát igen, a BR az a kategória, ahol olyanok indulnak, akik szeretnek tájfutni, de komolyan edzeni nincs már idejük, vagy kedvük (általában a munka miatt), így a kondijuk már nincs meg egy A-as vagy B-s pályához, egy 10-12km-es, vagy annál is hosszabb erdőben futáshoz.
Száz szónak is egy a vége, legnagyobb meglepetésemre ezen a napon én futottam a legjobb időt a magam 42 percével. A tegnapi győztes Nagy Pista ma rossz pontot fogott, ami eleinte bosszantott: nehogy már így kerüljek előrébb, hogy más kihagy egy pontot (ezért DISQ jár, azaz tájfutó szlenggel „diszkó”, azaz diszkalapálnak, diszkvalifikálnak = kizárnak), és kiesik előlem a versenyből. Aztán amikor láttam a 48 perces idejét, kicsit megnyugodtam, ha jó pontot fog, az idők alapján akkor is kielőztem volna. A tegnapi második helyezett is elfáradhatott, 52 perccel ért célba. Hátulról sem előzött ki senki, ez azt jelenti, hogy én nyerem a kategóriát összetettben! :) Meglepődtem, hogy én futottam a legjobb időt a mai napon, a pályán végig azt éreztem, hogy mehetne jobban is a futás, főleg, amikor úgy elhúztak mellettem. Ennek ellenére egy percig se csüggedtem, koncentráltam, és persze küzdöttem, ahogy csak bírtam. Amikor a célban odamentem a narancssárga felsős fickóhoz, aki olyan csúnyán állva hagyott a pálya közepén, kiderült róla, hogy A-ban indult, tehát nem is voltunk ellenfelek. :) A részidőinket összevetettük a versenytársakkal, kiderült, hogy a pálya elején még tényleg gyorsabb volt nálam a többség, aztán az említett hosszú átmenetben már én voltam mindenkinél gyorsabb, 1-2 percet adtam a többieknek. Valószínű bejött az útvonal, és az is sokat számított, hogy sikerült végigfutni a felfelét.
Tanulságok, amiket leszűrtem a mai napból: nem szabad csüggedni, és feladni, bármennyire is úgy tűnik, minden hiába, küzdeni kell tovább, másnak is nehéz… Külön öröm volt, hogy Tóth Attila barátom a tegnapi 4. helyezése után ma felküzdötte magát a 3. helyre, így a dobogón mellettem állhatott. 15 éves koromban ő volt az egyik, aki megadta a kezdőlökést ahhoz, hogy aztán komolyabban elkezdjem ezt a sportot. Azóta persze mind a ketten "lejjebb adtuk BR-be", dehát eltelt közel tíz év, megfordult párszor körülöttünk a világ, vége lett a gondtalan iskolás éveknek, munkába álltunk, nem maradt már idő mindenre. De a tájfutás - többé, vagy kevésbé - , de akkor is megmaradt! :)
Amikor aztán megtudtam, hogy Talmácsi ma világbajnok lett, végképp mosolyogva ültem le megírni ezt a kis beszámolót. Remek versennyel zárult a 2007-es tájfutó szezon! Télen megpróbálok sokat edzeni, hogy jövőre már nem csak BR-ben, hanem B-ben is dobogóra tudjak állni.

1 komment

Címkék: vértes futás tájfutás élménybeszámoló

A bejegyzés trackback címe:

https://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr4218324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csobanka · http://www.csobanka.lap.hu 2007.11.05. 21:16:25

Gratulálok, köszönjük a kimerítő leírást. Gánton vacsoráztunk pénteken, amikor egy egykori neves tájfutó társaságában láttam Piri néni éttermében a szervezőket vacsorázni. Szimpatikus csapat volt. Ez a kupa jó hírnévnek örvend. További sikeres részvételt kívánok.

Üdv
Csobánka
süti beállítások módosítása