Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Kirándulás a szlovéniai Kamniki Alpokban

2008.07.07. 18:29 Arpesz

Tavaly sikerült néhány igazán emlékezetes, és gyönyörű napot eltöltenem a szlovéniai Kamniki-Alpokban, ezért idén úgy döntöttem, ide szervezem a tradicionális – sajnos már csak – volt évfolyamtársakkal a szokásos éves hegymászós kirándulásunkat. Így hát szombat reggel Limpimobilba pattantunk, és lehajtottunk Szlovéniába. Idén sajnos csak öten voltunk, mert hosszas egyeztetés után sem sikerült olyan időpontot találni, ami mindenkinek jó lett volna, így inkább úgy döntöttünk, elmegyünk öten is, minthogy az legyen megint, mint tavaly, hogy végül nem is megyünk. Az áldozat Ád Dúd lett, fájó szívvel, de itthon hagytuk, illetve indulásunkkor még egy másik kontinensen volt, de ez egy másik történet.
Szóval öten ültünk Mihály Limpijében, azaz a Dacia Logan 1.4MPI-jében: Mihály, Kukkerológus Ákos, Szakáll, Baf, és én. Már odafelé remekül eldiskuráltunk, mióta vége a főiskolának, érhetően sokkal ritkábban találkozunk, mint a régi szép időkben. Azóta mindenki munkába állt már, mint kocka informatikus, és felvitték a dolgunk. Ákos szerint különösen az enyém. Ez egyébként nem igaz, de ha már felvitték, hát menjünk, keressük meg fent a hegyekben! Hátha oda vitték fel a dolgom, mondjuk a Kamniki-Alpok tetejére, a Grintovec 2558m magas csúcsára. Arra ugyan nem sikerült rájönnünk, hogy ki vitte fel, és egyáltalán miért, milyen indíttatásból a dolgom, sőt azt sem, hogy mi lehet az a dolog. Csak abban voltunk bizonyosak, hogy fel kell mennünk a csúcsra, mert ott lesz! Tehát azon túl, hogy jól érezzük magunkat, együtt legyünk, és nagyokat kiránduljunk, a megmozdulás célja az volt, hogy megtaláljuk Árpád dolgát, amit felvittek neki! :)

A Ljubijana-tól északra található Kamnik melletti Markovo nevű településen sikerült szállást találnunk, egy egész ház a miénk volt, ahol majdhogy nem külön szobája volt mindenkinek az emeleten, lent szuper nappali tévével, magnóval, kandallóval, hatalmas kanapéval, konyha, és ami a legjobb, az udvaron padok, és grillező! Miután futottam egy fél óra helyett másfél órásra sikeredett karikát a falu feletti 8-900 méteres „dombokon”, megsütöttük a már itthon előre bepácolt tarjaszeleteket. A táj egyébként már itt elképesztő volt, a házunktól gyönyörű kilátás nyílt a szemközti dombokra, ami még éppen fényárban úszott, amikor megérkeztünk. Pedig az időjósok thunderstormot és esőt mondtak mind a négy napra. Ez eddig nem teljesült, csak maradjon is így. A húsok megsültek, a sörök fogytak, és jó hangulatban beszélgettünk mindenféléről, ami csak jött. Jó volt újra a barátaim között lenni, Ákossal nem is tudom, mikor találkoztam utoljára, lehet, hogy már van egy éve is. Bafot leszámítva, aki gyakorlatilag a szomszédom, és sporttársam is, a többieket sem láttam néhány alkalomnál többször. Pedig régen nap, mint nap találkoztunk, de aztán vége lett a sulinak, jött a meló, család, barátnő…
Másnap a reggeli után kiautóztunk a hegyekhez. Mivel gyönyörű időnk lett, nem kockáztattuk meg, hogy holnap támadjuk meg a csúcsot, amikor már ki tudja, milyen idő lesz. Ma vágtunk neki! Először lent parkoltunk le a Kamniski Bistrici háznál, aztán továbbmentünk egy kis úton, mint sikerült megtudnunk, a behajtani tilos tábla alatti szöveg azt jelenti: „Csak saját felelősségre!”. Az aszfalt itt hamar murvás útra váltott, ami persze a Limpimobilnak nem okozott gondot, csak egy másik autó szerencsétlenkedett előttünk. Aztán megérkeztünk a turistaút kezdetéhez, kiástunk egy parkolóhelyet az autónak, és nekivágtunk a hegynek!
Egy hatalmas, meredek hasadékba jelölte a térkép az utat felfelé, egy csak csomagokat szállító felvonó alatt vitt a kis ösvény, hol a bal, hol a jobb oldalán a kötélpályának. A terep nem volt egyszerű, az eleje még hagyján volt az erdőben, de aztán feljebb sok volt a kőtörmelékes szakasz, amin nagyon nehéz a haladás, különösen Szaki szenvedett meg vele, de becsületére legyen mondva, derekasan helyt állt. Frissen vásárolt két túrabotja is segítségére volt ebben. Pár éve még én is azt hittem, csak holmi divat ez a bot őrület, pedig tényleg rengeteget tud segíteni. Szóval ott tartottam, hogy Szakállnak nehéz dolga volt a heggyel, Róla tudni kell, hogy nem az ideális hegymászó alkat, mint mondjuk én lehetnék, ő inkább zömökebb, tiszta izom gyerek, és jóval alacsonyabb is nálunk. Szóval ő az, akibe nem mernének belekötni az utcán, én meg az vagyok, aki röhögve elfutna bárki elől. :) De bármennyire is kemény volt az a több mint 1000 méteres szintkülönbség, amit leküzdöttünk a völgytől, végül mindannyian fent ültünk 1793 méteren a Kokskro Sedlo kimondhatatlan nevű menedékház előtti padokon. Viharnak vagy esőnek nyoma sem volt, bár reggel még felhők között láttuk odalentről a hegyeket, mostanra gyönyörű szép időnk lett kék éggel, és csupán néhány bárányfelhővel.
Itt a háznál aztán előkerültek a sörök, melyek a polár kesztyűkbe és sapkákba csomagolva hidegek maradtak, és még a tegnapi húsból is maradt egy-egy szelet mindenkinek. Szóval igazán fejedelmi volt a dolgunk. Csak az én  dolgom nem volt még meg, amit felvittek… Az még nincs meg! És úgy néz ki, hogy nem is lesz már meg, ha a Grintovec tetejére vitték fel. Mert ahogy számolunk az idővel, már nem érnénk fel úgy a csúcsra, hogy vissza is tudnánk érni még világosban az autóhoz. Korábban kellett volna kelnünk reggel, és korábban indulni. Fáj a szívem, de ez van. Nincs értelme megpróbálni, csak baj lenne belőle. Azért felmászunk még egy-két száz métert a hegyen, ha már itt vagyunk, és a dolgunk keressük. Épp miután átmászunk egy szűkebb kis hasadékon, kibukunk egy gerinc túloldalára, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Kamniska Bistrica patak völgyét körülölelő hegyekre. Látszik innen a híres Velika Planina fennsíkja is, ahonnan egész felfelé jövet lehetett hallani a sramli zenét, odaát valami nagy dajdaj lehet. Holnap majd megnézzük közelebbről!
A virágokról még nem szóltam: tele van velük a hegy, nagyon durván, mindenütt, mindenféle színű és fajtájú virágot találni, nem győztük őket lencsevégre kapni. Éljen az 1 centiméteres makró! Lefelé majdnem olyan küzdelmes volt lejutni, mint feljönni, ismét megálltunk kicsit a háznál, majd később is néhány percekre. Végül ugyanúgy három órába telt lejutni, mint felmenni. Este nyolc körül értünk le a parkolóba. Majdhogynem így is ránk sötétedett, mi lett volna, ha megpróbáljuk a csúcsot… Vagy a menedékházban kellett volna aludnunk, vagy ha megpróbálunk lejutni sötétben a hasadékban… Abból sok jó nem sült volna ki.
Autóba be, Markovoba haza, makarónit készít, maradék húst kisüt, eszik, EB döntőt néz… Ezzel telt az este, ismét remekül természetesen. Csapra vertük Mihály 5 literes söröshordóját is, és előkerült némi Jéger, és vodka is, persze berúgni nem sikerült, és ez nem is volt baj, előbb kidőltünk a fáradtságtól.
Másnap a Velika Planinát vettük célba, hátha oda vitték fel a dolgomat, a híresen gyönyörű fennsíkra. Sikerült pont elcsípnünk egy felvonót, ami minden egészkor indul, így nem kellett egy órát várnunk. Először 1407 méterre vitt fel minket egy kabinos 538-ról, egyetlen oszlop sem volt útközben, csak a kötélpálya a semmi közepén a levegőben, két végén az állomásokkal. Nagyon komoly volt! Aztán már egy ehhez képest jóval lájtosabb és viccesebb kétszemélyes ülős sífelvonóval mentünk fel az 1666 méteres tetőre. Itt gyorsan levetkőztem a hosszúnadrágomat, amiben az előbb már majdnem meggyulladtam a felvonóban. Úgy tűnik, ma ismét jó időnk lesz, a vihart jósolókra pedig mérges vagyok, odaát a völgy túloldalán fényárban úszik az egész hegység, beleértve a Grintovecet is, amit tegnap nem sikerült meghódítanunk. Úgy kell megerőszakolnom magam, hogy ne bánkódjak tovább és élvezzem a csodálatos tájat, ami itt fent fogad minket. A fennsíkra oly jellegzetes fazsindelyes házak szerte-szét, na és persze gyönyörű zöld mező, és legelő tehenek mindenütt. Körben a távolban pedig fenyves erdő, és sziklás, havas hegyek. Én már jártam itt tavaly nyáron, egy 5 napos tájfutóverseny első két napi terepe volt ez a fennsík, de a többiek most látják először, és persze ámulnak is rendesen. Kukkerológus egyenesen ide akar költözni. Persze aztán később meggondolja magát, 200 méterenként hangosan megkérdezi tőlem, hogy „Árpááád, de hol az ábécé?” Itt nincs ábécé, itt spájz van!
Na meg egy kis templom egy domb tetején, ezt vesszük célba, leülünk pihenőt tartani mellette a padonkon, nápolyit eszünk, és kibontjuk a mai csúcssöröket is. Szakáll és Balázs az itt tanyázó helyi nem tudom kitől képeslapot vásárolnak. A szakállas bácsi kalapjából és botjából erdő nőtt ki, valami csuhéféléből volt a kabátja is, foglalkozása pedig a helyi látványosságok fokozása volt, illetve a képeslapárulás. A templom után csak úgy elindultunk neki a domboknak. Ekkorra már ráértünk a tájfutó térképre is, a három nem tájfutó kolléga képtelen volt felfogni, hogyan lehet, és miért kell ilyen részletességű térképet készíteni. Talán, ha tudnák, micsoda élményt nyújt a tájékozódás rajta, futás közben egy versenyen, ilyen tájakon… El is irányítóm őket az egyik tavalyi ellenőrző pontom felé. A bója persze már nincs a helyén, de egy jót bumerángoztunk egy dombtetőről. Persze visszajönni nem akart, sőt majdnem az egyik közeli dagonyában végezte a bumerángom, így inkább felhagytunk a dobálásával. Az erdő szélén egy derékmagasságú hangyabojt tanulmányoztunk, majd egy sífelvonó alatt visszakapaszkodtunk a tetőre. Egy kisebb tehéncsordát keresztezve visszatértünk a sífelvonó egyik állomásához. Itt egy rövid várakozás után végre megjelent egy fickó, beindította a felvonót, és mi lefelvonózhattunk a középső állomásra, a kabinos felvonóhoz. Amire sajnos várnunk kellett jó 40 percet, de valahogy csak sikerült ezt az időt elmulatni is. A felvonóban lefelé aztán az erdőkalapú képeslapos bácsi is velünk volt.
Lent autóba pattantunk, és átgurultunk a Logarska Dolinához. Átvágtunk a hegyen egy kis úton, egy rövid salakos szakasz is volt benne, itt egy hajtűkanyarban nem volt elég lendülete a Limpinek, kipattantunk, és betoltuk, így könnyedén felkapaszkodott a következő elágazásig, ahol már újra volt aszfalt. Bafról tudni kell, hogy bármely élethelyzetben képes azonnal elaludni, ha a bejövő ingerek alulmúlják nála az 5 inger / perc küszöböt. Ez történt most is, csak közben kapaszkodni is próbált a majrévasba, amiből persze mindig kicsúszott a keze alvás közben. A dolog annyira vicces volt, hogy már a hasunkat fogva sírtunk a nevetéstől, amitől Balázs újra átbukott az ingerküszöbének ébrenléti tartományába, és felébredt. Útközben még egy az útfölé nyúló szikla, és néhány görkorizó lány szépítették a tájat, míg nem megérkeztünk az Alpok egyik legszebb völgyébe, a Logarska Dolinába. Először is persze mindenkitől megkaptam, hogy „Ezért autóztunk ennyit?!”, majd azért lefényképezte mindenki a tájat, amiért idejöttünk, néhány tucat szögből. Az eddigiek láttán ez a völgy már csak egy csepp volt a tengerben a sok szép között. Talán itt kellett volna kezdenünk a kirándulást. Mázlink volt, idefelé már attól féltünk, nem lesz elég fény a fotózáshoz, de most pont besüt két domb között, és megvilágítja az egész völgyet. Mivel a völgy alját egy hosszú, széles füves mező borította, újra előkerült a bumeráng. Mihálynak sikerült rájönnie, hogy ha bal kézzel dobjuk el, mint egy frizbit, akkor sokkal pontosabban visszatér. Innentől kezdve őrült dobálódzás kezdődött, főleg az én részemről. Ha 50-szer nem hajítottam el, egyszer sem. Ezekből a dobásokból jórészük egész jól visszatért, elég hamar rá lehetett érezni a röppályára, ekkor nagy rohanás kezdődött, már csak az elkapás maradt hátra. Ez volt a legnehezebb, mert mire újra leért a bumeráng, igen szépen felgyorsult. Visszatértekor mindig eltalált, de elkapni talán 10-ből 3-szor sikerült. Mindez kívülről igen vicces látvány lehetett, mert nem csak én, hanem a többiek is jól mulattak, noha többnyire csak én próbáltam meg elkapni a bumerángot. Jó másfél óra telt el így önfeledt játékkal a gyönyörű völgyben, mikor teljesen leizzadtan és fülig érő szájjal beszálltam a Limpibe a többiek mellé.
Visszafelé a hosszabb, de nagyobb utat választottuk, sötétedés előtt hazaértünk a házunkhoz, ahol szomorúan vettük tudomásul, hogy elfogyott szinte minden sörünk. Azért egy-egy korsó mindenkinek jutott még, és a tésztából is volt még másfél csomag, így újabb hatalmas adag makaróni készült, ezúttal jó fokhagymásan. Másnap összerámoltunk, bepakoltunk a Limpibe, Kamnikban még elköltöttük egy Merkator áruházban maradék néhány Eurónkat, és hazaautóztunk. Furcsa volt, hogy idefelé kellett fizetni az autópályán a kapuknál, visszafelé viszont szabadon áthajthattunk a kapukon. Itthon nézett utána Mihály, kiderült, hogy Szlovéniában július elsejével, azaz utazásunk ideje alatt lépett életbe a kapus rendszer helyett a matricás. Mi nem vettünk matricát, reméljük nem lesz következménye.
A kirándulás szuper volt, szerencsénk volt az idővel, Szlovénia még mindig gyönyörű, csak kár hogy nem találtuk meg a dolgomat, amit felvittek. Bár ha jobban belegondolok, ez lehet, hogy nem is baj, hiszen lehet tovább keresni. Szabadidőmben, a hegyekben.

Szólj hozzá!

Címkék: szlovénia hegymászás élménybeszámoló

A bejegyzés trackback címe:

https://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr27557625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása