Hetedik nap – 2008.06.28.
"Ma egy rövidebb napot teszek." Gondoltam én. 7,5 km-nél leültem írni a naplót, attól tartva, hogy elszáll az ihlet. Addigra már annyi mindent láttam..., de legfőképp másztam. Nagyrészt sziklákat. 
A tó, ami Svédország legtisztább tava - egyesek szerint a Földé - egy gyönyörű sziklaerdő mögött rejtőzik. Ami a mászást illeti, ha követtem volna az ösvényt, amit persze nem tettem, akkor azt hiszem, lemaradtam volna egy kis extra adrenalinról... Na, de ne is ugorjunk ennyire előre.
Reggel nem kellett korán kelnem, mert a busz csak 9 után ment, ráadásul csak 20 percet mentem vele Björklidentől Vassijaure-ig. A busz a helyi vasútállomásnál rakott le. Innen olyan 6-6,5 km a Trollsjön tó. A hegyre vezető kis ösvény igen nehezen volt követhető, néha elvesztettem, majd újra megleltem. Köszönhetem a sok vizes, havas részeknek. Itt is igyekeztem szilárd talajon haladni, amikor lehetett, de sajna nem mindig sikerült. Leginkább a hónak, mintsem a patakoknak köszönhetem, hogy nem úsztam meg szárazon a mai nap. Az idő egyszerűen bámulatba ejtő volt. Felhő alig vagy nem volt az égen. Nem is csoda, hogy hamar leégett az egész fejem. Tetszett, hogy a napszemüveg nyoma is látszódott. 
A terepről annyit még, hogy kb. 100 m-t emelkedett minden km-en. Persze átlagosan. A tóhoz relatíve lassan értem fel, de minden várakozást felülmúlt, olyan csodálatos volt. Egy apró szépséghibát találtam. A tó be volt fagyva. A jég szélén látni lehetett a kristálytiszta vizet. Csodálatos látványt nyújtott: meredek hegyoldalak vették körbe, a hegygerincekről patakok, vízesések folytak, néhol meg még összefüggő hótakaró is látszódott. Ez volt az eddigi legnyugodtabb hely, ahol valaha jártam. Nehéz lesz ezt felül múlni. Talán a sarkvidék... Azt messziről lehetett látni hol van a tó, a sziklarengeteg is igencsak feltűnő volt, de odaérve igen meglepődtem. Az biztos, hogy a hátizsák nélkül biztos, hogy sokkal könnyebben kúsztam-másztam volna a sziklák közt. Még felfelé menet megpillantottam egy pihenőházat a völgy másik oldalán, gondoltam, hogy megy ott egy ösvény, így egyértelmű volt, hogy arra megyek le a hegyről. Fenn a sziklák közt megálltam 5-10 percre bedobni egy csokit.
Később, mikor kikószálódtam onnan, összefutottam néhány turistával is, akik éppen madár lesen voltak. Mit mondjak, volt néhány különféle madárfajta arrafelé. Nekik volt eszük, végig az ösvényen haladtak... A kis házhoz érve úgy döntöttem, hogy megállok pihenni, és ebédelek egyet. Onnan még sok kilométer volt a célig, Riksgränsenig, ami a svéd határállomás.
Itt gyorsan leírtam pár sort a naplóba. Gondoltam, milyen egyszerű életem lenne ilyenkor, ha költő, netán író lennék, mert annyira szép volt a táj, alig bírom szavakba önteni. Amúgy is, a képek önmagukért beszélnek. Eltelt egy kis idő, mire leértem a hegyről. Jóval gyorsabban persze, mint felfelé. Azért szerencsére volt miért lelassítanom is, kissé tartottam egy rénszarvascsordától... Sokáig néztünk szembe egymással, mire ők döntöttek úgy, hogy arrébb vonulnak.
Már majdnem lenn voltam a hegy lábánál, mikor észrevettem, hogy hiányzik valamim. A pulcsim... Valahol útközben kicsúszhatott a feltekert polifoamból. Nagy valószínűséggel a sziklák között hagytam el, de mivel nem tűnt fel a kis háznál, hogy hiányozna, így az is lehet, hogy ott maradt a nagy pakolászás közepette. Sebaj! Veszett több is Mohácsnál. Itt sem ez volt az első ruhadarab, amit elhagytam. Mellesleg igen sok elhagyott ruhával találkoztam útközben. A hegy lábától még volt néhány kilométer a vasútállomásig, ahonnan elindultam. Elég viccesen indult, mert nemigen találtam járható ösvényt, így maradt a tájfutó feeling, keresztül száguldozva a 
mocsaras területen, míg a vasutat el nem értem. Ott viszont úgy döntöttem, nem kerülök, nem tudom milyen hosszú lesz, ráadásul az állomástól még kb. 7 km volt vissza. Kifejezetten örültem a pihenőnek megint, eléggé fárasztó nap volt addig. Kifeküdtem egy nagy sziklára és szívtam be a napenergiát...
Az út hátralévő része sokkal szebb volt, mint vártam. A vízesésektől eddig is oda-vissza voltam, de ezután még inkább. Persze, a legszebbeket már korábban láttam, de ezek is "kitettek magukért". Mikor megérkeztem Riksgränsenbe, előbb körbenéztem, hátha van valamilyen kemping, mert nemigen láttam olyan sátorhelyet, ahol nyugodtan el lettem volna. Mivel nem találtam nekem tetsző helyet, úgy döntöttem, kiveszek 1 szobát az egyik hotelben. Nagyon megérte, mert megszárítottam a vizes cuccaim, rendesen lezuhanyoztam, aztán ettem és néztem a TV-t. Fürdés közben igen jót mosolyogtam, mert láttam, hogy az egész fejem leégett. Még a Sarkkörön túl is leégtem! :-) Megint megvártam az éjfélt, de sajnos most sem volt szerencsém. Most végre tiszta volt az ég, de a nap ekkor épp egy távolabbi hegy mögött járt. Most már értem miért is szerveznek Abiskonál felvonós túrát a hegyre..., onnan lehet látni a napot.
Nyolcadik nap – 2008.06.29.
Ma gyönyörű napsütésre ébredtem, nem mintha lement volna a nap, de ma is kiváló időnek néztem elébe. Sajna csak a fejem fő, mert teljesen vörös az arcom. Szerencsére alhattam egy csomót, mert nem kellett csak 11-kor kijelentkezni az apartmanból. Így is volt 2 órám a Narvikba induló vonathoz. Kissé aggódtam, bár azt mondták, lehet fizetni kártyával, nem nagyon akartam több készpénzt kiadni, mert nem tudtam, hogyan fizetek majd a stockholmi reptérre induló buszra. Utóbb kiderült, hogy ilyen gond nincs, a kártyával mindenhol fizethetek. Az állomáson összefutottam egy német párral, akik ugyancsak Narvikba tartottak. A vonaton ülve meglepődve fogadtuk a kalauz kijelentését. Ma vasárnap van, a jegypénztár zárva, ezért ma ő is zárva van, így hát nem ad jegyet... Hurrá! Ingyen vonatút. De még milyen út... Egyszerűen csodálatos. Az egyórás út alatt egy fjord mentén vitt végig a vasút. Láttam már fjordot képeken, de élőben azért teljesen más volt. 
A tenger meg olyan tiszta volt, hogy teljesen le lehetett látni az aljára. Narvikba leérve gyorsan elváltam a németektől és elindultam szállást keresni. Hamar találtam egy ifjúsági szállót, ahol lecuccoltam. Beköltözni nem nagyon lehetett még, mert semmi nem volt kitakarítva rendesen. Ez idő alatt én szépen körbesétáltam a várost. Vasárnap teljesen kihalt ez a kisváros, bár én is hülye lettem volna dolgozni ilyen csodás időben. Irigyeltem is a srácot, aki motorcsónakkal furikázta a nőjét... Nekem is kell egy motorcsónak... :P Így utólag azért bánom picit, hogy nem mentem be a II. Világháborús Múzeumba. Viszont sétáltam egy jót a tengerparton. Azt terveztem estére, hogy felmegyek a TV-toronyhoz, és onnan nézem majd meg az éjféli napot. Hát ebből nem lett semmi, mert elkezdett rendesen esni az eső. Ergo a napot nem láthatom. Ezen a délután már csak pihengettem, TV-t néztem. Másnap reggeli után - végre annyit zabálhattam, amennyi csak belém fért. A vonathoz volt még egy bő órám, csak jegyem nem... De ez megint nem volt akadály. Az út Stockholmba 20 órán át tartott egy átszállással. 
Az első 7 óra nem volt túl kényelmes, de nem számított, mert tudtam, hogy a másik vonaton úgyis hálófülkében leszek. Már csak az volt a kérdés, hogy késünk-e. Ki tudja, megvárják egymást a vonatok. Még szép hogy meg. Nem is késtünk. Átszállás után jobb volt, mert volt egy kellemes társaságom. Persze lány volt. 2-3 óra utazás után megvetettük az ágyat, azt mindenki elkezdte tenni a saját dolgát. Én filmeket néztem, a lány Nintendózott... Reggel 7-re érkeztem Stockholmba, ahol volt még 4 órám a tervezett buszig, így elsétáltam Djurgårdenbe. Ez a park kimaradt az előző héten. Annyi, de annyi vadliba volt... Már csak Nils Holgersson hiányzott... A repülőtéren még összefutottam a német sráccal, akivel túrázás közben találkoztam, elég vicces volt. Délután 2 után elhagytam ezt a csodás országot. Egy tuti biztos. Oda még visszatérek.
Somogyi Gergely
