Végre haza tudtam jönni egy kétnapos túlélésre, s öt év után másodjára is próbára tehettem magam a kétnapos műfajban! Sajnos az öt évvel ezelőtt Mecsekben győztes csapatból egyik társam sem tudott eljönni. Molnár Laci erre a versenyre átállt az erő sötét oldalára, Durham Mikinek pedig az utolsó pillanatban családi okok miatt le kellett mondania a versenyt. De erre az esetre is megvolt a korábban már bevált forgatókönyvünk: ismét a Sárkányevő Cserfatölgy csapatával fuzionáltunk. Az ő csapatuk nagy része is átállt a szervezők táborába erre a versenyre, így csak Varga Zoli maradt meg magnak, aki csodával határos módon újra kerített egy új résztvevőt a versenyhez, régi triatlonista haverját, a tízszeres ironmant, Kovács Tamást. Tamást én is ismertem, először ’87 körül találkozhattunk egy egyetemi előkészítő táborban, aztán valahogy ’98 körül, amikor én váltóban indultam az ironman kerékpáros szakaszán (180 km időfutam). Tehát olyan 11 évente találkozunk…

Megpróbálom röviden leírni a verseny fontosabb szabályait, mert enélkül értelmezhetetlen az egész történet. A szervezők sok hónap gondos munkával kijelölnek egy terepet valahol a hegyekben, keresnek érdekes helyeket benne, ott elrejtenek apró kis fecniket (bonuszok) és fiolákat (stafétuszok). Aztán készítenek hozzá egy valamilyen módon összekuszált, megfejtést igénylő térképet, rengeteg tereppontleírást, szabályt, jegyzőkönyvet stb. Ezeket a verseny kezdetekor, a terepre való kiszállás közben kiadják a versenyzőknek, akik állandó szellemi és fizikai megpróbáltatásokkal szembenézve próbálják teljesíteni a kitűzött feladatokat, azok közül is legfőbbképp a tereppontok felkeresését tetszőleges sorrendben. Amely csapat nem tudja teljesíteni a minimum célkitűzést, annak érvénytelen a szereplése („elpusztul”), a többiek túlélnek, és pontokat kapnak a végrehajtott feladatokért. A pontok összesítésével alakul ki a helyezések végső sorrendje.

 

A verseny előtti napokban a rendezők elkezdenek kiszivárogtatni információkat, hogy merre lesz a verseny. Ezt főleg a terepen készült fényképekkel teszik. A kiszivárogtatott fotók egyike egy gáztűzhely kapcsolóját ábrázolta. Ebből Tamás rögtön kitalálta, hogy a Karancs lesz a helyszín. Ilyen egyszerű lenne? Igaz, annyira volt csak egyszerű, hogy a csapat többi tagjának ez sose jutott volna eszébe, habár a márkanevet hallottuk már… Egy másik fotó egy elég nagy hegyet ábrázolt, ez alapján ki lehetett zárni kisebb hegységeket. Ráadásul a hegy tetején pár pixelben ki lehetett venni egy kilátót és mellette egy adót is. Este keresgéltem a neten fényképeket jó pár csúcsról, ahol tudok kilátóról, és sikerült is két elég meggyőző képet találni a Karancsról. Tamás el is küldte a szervezőknek a tippet, hogy a Karancs lesz a terep. Közben Zoli egyéb kiszivárogtatott információkból rájött, hogy egy sudoku (számkeresztrejtvény) is valahogy része lesz a versenynek.

 

Aztán péntek este felszálltunk a buszokra, hogy az „ismeretlen” terep felé vegyük az irányt. Valóban a Karancs felé mentünk, de aztán elhajtottunk mellette, át Szlovákiába… A határátkelőn üdvrivalgás tört ki a buszon. Magyarország EU-ba lépése óta ezt vártuk, hogy egyszer külföldön lesz a terep. Zoli erre az eshetőségre is előre gondolt, és mikor lementünk az összes nálunk lévő térképről, előhúzott Google űrfotókat a Karancshoz és Medveshez csatlakozó szlovák részekről. Próbáltuk rajtuk követni a busz nyomvonalát, és úgy tűnt, tudjuk, hol raktak ki minket.

 

Leszálláskor kaptunk egy pakli házi gyártású, különleges magyar kártyát, a térkép szétszabdalt változatát. Mindegyik térképrészlet fölött volt egy szín és szám, pl. piros nyolcas. Tehát 32 felé volt szétvágva a terep térképe, pontosabban kétszer 16 felé: az egyik készleten voltak a szintvonalak, a másikon a települések, utak. Forgatni, nyírni és egymásba csúsztatni kellett a kártyákat, hogy megkapjuk a terep térképét. Csak az volt a gond, hogy a kis térképek méretaránya nem mindig egyezett, így nem lehetett tökéletesen összeilleszteni őket. Még az összerakás elején, 15 percen belül tudtuk, hogy Somoskő központi helyen szerepel a térképen, és sok tereppont van a környékén. Felmerült, hogy esetleg elrohanunk oda. Zoli a GPS-én bemérte, hogy a Somoskői vártól 3,6 km-re vagyunk. Hát bizony nem ott voltunk, ahol eredetileg gondoltuk, jóval messzebb a magyar határtól. Részben ezért is döntöttünk úgy, hogy mégis inkább összerakjuk a szintvonalas térképet, és meggondoljuk, merre megyünk, hogy ne hullajtsunk el tereppontokat útközben. Aztán mire összeraktuk a térképet, egy csapat már elment mellettünk a vár irányába. Őket követni nem sok kedvem volt, továbbá egy csapatot még közelebb raktak ki a várhoz, úgyhogy bedobtam szokásos ötletemet: menjünk arra, amerre senki sem akar menni.

 

Némi győzködés és tanakodás után a B-terv, azaz az „ugrás a sötétbe” lépett érvénybe. A nehezebbnek tűnő északi irányba indultunk, amerre turistatérképünk sem volt, és amerre csak egyre távolodunk az ismert magyar résztől. Kicsivel éjfél előtt indultunk. Az egyik térképrészleten láttuk, hogy 10 m-enként vannak a szintvonalak, és kb. 100 m-nek tűnt a szintemelkedés a legközelebbi csúcsig. Hát ezzel súlyosat tévedtünk. Mint kiderült, a szlovák részen 20 m-enként voltak a szintvonalak, és még lehet hogy egyéb csavar is volt, de mi legalább 300 m-nek éreztük a szintemelkedést. Egyszerűen nem akart vége lenni. Aztán mikor végre felértünk, a keresett út nem volt sehol… Végül nagy nehezen csak meglett az út, ami meglepetésünkre egyben turistaút is volt, és meglett az első tereppontunk 2,5 órával a kirakás után. A váratlan turistaúttal megütöttük a főnyereményt, a turistautakat éjjel is könnyű követni. Az éjszaka folyamán turistautak mentén felfűztünk jó pár tereppontot egész elfogadható tempóban a nap időszakát figyelembe véve.

 

Hajnalban értünk ki egy gyönyörű kilátópontra, s ekkor tárult fel a terep szépsége először. Sajnos erősen párás és felhős volt az idő, de a hosszan elterülő hegyek és közéjük illeszkedő kis falvak, szántók, legelők megkapó szépségűek voltak. Itt a környéken sok „kishalálos” csapattal találkoztunk – nekik csak 1 napos a verseny –, de még mindig mi hoztuk el az összes nagyhalálos bonuszt. (A bonuszt, azt a bizonyos kis elrejtett fecnit az a csapat kapja, aki elsőként ér egy adott tereppontra. A „stafétuszt” viszont az odaérkező csapat felveszi és elviszi a következő tereppontra, ahol kicseréli a következő stafétuszra. Ezek azért lettek bevezetve, hogy a csapatok tudják, hogy valóban a megadott terepponton járnak-e.)

 

A következőkben tovább nyomultunk északkeleti irányba, és próbáltunk minden tereppontot érinteni. Kb. két óra múlva egy újabb kilátóhelyhez érkeztünk. Ekkor már sütött a nap, és innen egész egyszerűen verhetetlen volt a kilátás. Előttünk egy mesebeli falu, szélén egy meglepően meredek vulkáni kúp tetején valami hegyes szikla, távolban nagyobb hegyek, egész meredekek a Bükk vagy Mátra vonulataihoz képest, alattunk átellenesen a legelőn egy tehéncsorda, végeláthatatlan zöld mindenfelé, az összes létező árnyalatban. Soha nem jártunk erre, és elképzelésünk sem volt a falu nevéről, egyáltalán a környező hegyek vagy hegység nevéről. Egy idegen országban, idegen tájon voltunk és a felfedezés összes örömét átélhettük, mint egy mesében a három testvér, akik elmennek világot látni. Én álmosságot egyáltalán nem éreztem, talán nem is volt még ilyen túlélőversenyem, mikor annyira izgatott voltam az első pillanattól, hogy még ásítozni is elfelejtettem.

 

A kissé távolinak tűnő faluba hamarosan leértünk, és kiderült hogy Ajnácskőn vagyunk. Pont reggeli időben értünk oda, lehetett vagy fél 9, és be is tértem a közeli potraviny (élelmiszer) boltba. Csakúgy mint nagyanyámék falujában, egy eladó volt csupán, s az áruválaszték is kissé szerényen alakult, bár még így is volt minden, mi szem szájnak ingere. Puding, joghurt, csokis nápolyi, és lehetett forinttal is fizetni! (Valószínűleg csak azért, mert a szlovákok mostanában átjárnak Magyarországra vásárolni a számukra kedvező euró árfolyam miatt.) Mondtam is a boltos néninek, tudja-e azt, hogy a világ legszebb falvában lakik. Az egész teljesen hihetetlen volt. Hol máshol történhet meg az emberrel, hogy egy számára ismeretlen falu ismeretlen boltjába ba toppan be nagy hátizsákkal, és még csak helyi valutája sincs? A faluban valóban úgy is néztek ránk, mintha a Marsról jöttünk volna.

 

Reggeli után felmentünk a következő tereppontra, az ajnácskői várba, ahol megint találkoztunk kishalálosokkal, akiket errefelé a környező falvakban raktak ki. Csodálkozva nézték, ahogy elhozzuk a nagyhalálos bonuszt a vár egy rejtett sarkából, ahonnan egy boltív alól pazar kilátás nyílt a falura. Lejöttünk a várból, és indultunk tovább fel a hegyekbe, amit egy órával azelőtt még olyan távolinak láttunk. Itt aztán már megütött a nap melege, és egy ponton pihenőt tartottunk, egy földút mentén leültünk a sűrű bokrok tövébe. Útvonalat terveztünk, és megpróbáltuk kitalálni hol lesz a befutó. A versenyszabályok tele voltak utalással UV-re, ebből nekünk az ultraibolya jött le, és hogy esetleg valami Ibolya presszóban lesz a befutó. Zoli mondta, hogy az első laptól az utolsóig nézzek meg minden lapot, mert valahol ott lesz az. A versenyfüzet legutolsó lapján valóban ott virított UV tintával, nagy betűkkel, három sorban „Befutó: Salgótarján vá., tavasz = ősz, tél = nyár”. Ahogy később megtudtuk ez az UV-felirat se direkt napfénynél, sem lámpafénynél nem látszik, csak árnyékban vagy UV-lámpánál. Ez utóbbi nemigen volt egyik csapatnál sem... (Utólag utánanéztem, és ugyanazért látszik az UV felirat az árnyékban, amiért kék az ég: a Rayleigh- avagy koherens szórás hullámhossz-függősége miatt: http://www.kfki.hu/chemonet/hun/teazo/miert/m00/eg.html)

 

A másik információ ugyanilyen fontos volt. A magyar kártyán a makk ász a Tél, piros ász a Tavasz, tök ász a Nyár és zöld ász az Ősz. Ebből azt tippeltük, hogy a pirosakból és tökökből kirakott domborzattérképünk utakat és falvakat ábrázoló „politikai térkép” megfelelője kirakható úgy, hogy pl. a piros hetes fölé rakjuk a zöld hetest, a tök nyolcas fölé a makk nyolcast és így tovább. Így is lett, minden stimmelt! Innentől kezdve tehát egy kis egyeztetés árán megtudhattuk azt is, hol vannak a turistautak, és merre visznek. Ez megkönnyítette egyes tereppontok elérését, főleg olyan esetekben, mikor el kellett döntenünk, belevágjunk-e a sűrű bozótba, vagy felmenjünk-e toronyiránt a közeli csúcsra.

 

Innen nem messze Zoli azt javasolta, rakjuk le a hátizsákunkat és a terep északkeleti sarkát hátizsák nélkül járjuk be egy kört leírva. Azt gondoltuk, olyan másfél óra lesz a kör, és elég lesz fejenként fél liter ásványvizet vinni. A végén persze több mint három óra lett a kör, és már majd éhen haltunk mire elértük a hátizsákunkat… Zoli már az akácfa virágát ette, amiről azelőtt nem hallottam, de otthon a szüleim is megerősítették, hogy nagyon finom… A legrosszabb ebben a körben az volt, hogy egy-két bonuszt és stafétuszt nem találtunk meg, holott nyilvánvalóan mi voltunk az elsők, és néhány ponton minden bizonnyal utolsók is. Az ilyen eltűnt bonuszok és stafétuszok keresésére rengeteg idő elment, bár annyi rutinunk már volt, hogy 10-15 percnél tovább nem vesződtünk egy-egy ponton. Mindemellett tovább tartott bonuszszüretünk, és ekkor már 20 megtalált bonusz fölött járhattunk. Eredetileg a 30-as célt tűztem ki, de látva, hogy közeledünk a célkitűzéshez, emeltem a lécet. Így gondolkoztam: a terepen szokatlanul sok, 225 tereppont van, tehát mindenkinek több bonusz fog jutni. A csapatok fele általában nagyon kevés bonuszt szed össze, azt elhanyagolhatjuk. Másik felére, mondjuk 7 csapatra jut 225 bonusz. Habár kétségkívül sok bonusz kint fog maradni, számolhatunk mondjuk 180 pont teljesítésével, ez hétfelé osztva kb. 26 bonusz/csapat. Tehát 26 bonusz még csak az átlag, és kb. a duplája kell majd a nyeréshez! Szóval az új célkitűzés 52 bonusz lett. Zoli ezen jót mulatott, hogy 50 biztos nem lesz elég, de 52 igen… Az 52-es célkitűzés már önmagában abszurd volt, soha közel ennyi bonuszt csapat nem szedett össze, de hát magasra kell rakni a lécet…

 

Mikor végre visszaértünk a hátizsákokhoz, megebédeltünk, és elkezdtük a közeli hegyet. Az új információk alapján gyorsan beazonosítottuk, hogy visz fel rá turistaút, és küldtük a 210 m szintkülönbséget. Kár, hogy itt már a nagy hátizsákkal kellett menni. A csúcson Zoli talált egy fél literes pálinkás üveget, alján egy deci maradék pálinkával. Mindhárman beazonosítottuk szag alapján, hogy ez a címkével összhangban tényleg barna címkés barackpálinka, és Zoli jól meg is húzta. Mégiscsak ritka találmány ez egy hegytetőn! Én már ekkor a dehidratáció szélén álltam, és nem mertem többet inni az ebédhez felhasznált vésztartalék gleccsersöreim után.

 

Mentünk tovább a turistaúton, begyűjteni a további pontokat, de a trükkös szervezők itt letértek a turistaútról, mi pedig csak 60 m-rel lejjebb eszméltünk rá, hogy elhagytuk a helyes utat. Mászhattunk vissza a gerincre. Szerencsére sikerült pont ott kilyukadnunk, ahol a következő tereppont, egy bánya, volt. A következő három óra volt talán a legrosszabb az egész verseny során. Egy kellemes gerinctúrára számítottunk, ahol majd sorban fekszenek a tereppontok, ehelyett bányák, gaz, csipke, som és szeder váltották egymást. Nehezen járható, helyenként (a bányák tetején) veszélyes volt a terep. Ráadásul megint nem találtunk egy pár bonuszt és stafétuszt, és ez tovább lohasztotta lelkesedésünket. Egyik ponton nem találtunk sem stafétuszt sem bonuszt, és úgy feltúrtuk a környéket, hogy végül a kishalálos bonusz lett meg. Aztán volt még egy bánya ahol semmi sem lett meg, pedig az „út végén délre nyíló bánya” elég egyértelműnek tűnt…

 

Talán a fáradtságnak volt köszönhető, hogy végül el is tévedtünk, valahogy lekeveredtünk erről a rettenetes gerincről. Zolinak zéró kedve maradt a gerincre való visszamászáshoz, és meglepetésemre érvek valóságos tárházát hozta fel, miért nem éri meg visszamenni a 100 m-rel fölöttünk magasodó tetőre. Számomra azonban semmi logika nem volt benne, miért lenne jobb visszamenni Ajnácskőre már megtalált pontok mentén vízért. Voltam már egy párszor hasonló helyzetben, és legtöbbször alulmaradtam a vitában, hogy felmenjünk-e még a plusz hegyre azért a két új tereppontért. De ekkor jött a másik meglepetés, hogy az újoncnak tekinthető Tamás mellém állt, hogy igenis azokért a pontokért el kell menni, az az ésszerű. Fölmentünk hát a hegyre, ahol iszonyatos tüskés bozótban fájdalomkiáltások közepette nagy nehezen megtaláltuk a 2 cm-re kiálló csúcskövet. Hátra volt még a feketeleves, leereszkedni a túloldalon, helyenként sűrű akácosban, most már tényleg hullafáradtan 19:30 körül. Csodával határos módon még itt is megtaláltunk egy teljesen reménytelenül hangzó tereppontot, amit csakis a legszőrösebb szívű terepmester rakhatott ki. Zoli panaszait egyébként itt kezdtem először komolyan venni, mikor kijelentette, hogy ő soha többet nem jön túlélőversenyre, és hogy nem az a túlélőverseny lényege, hogy minden pontot felkeressünk, nyugodtan ki lehet hagyni például ezt az akácosba rejtettet. Utólag azt mondom, valószínűleg nem evett rendesen, vagy valami hasonló történhetett. Mindenesetre másnap már nem mondott ilyeneket...

 

A nehéz nap jutalma, egy ismeretlen nevű falu már ott állt a közelben, és én már egy panzióról vagy kiadó szobáról álmodoztam, ahol esetleg le is tudnánk zuhanyozni. Amint beértük kiderült hogy ez meg Gömöralmagy (Gemerský Jablonec). A falu kocsmájából hangos (magyar) nótaszó szűrődött ki így szombat este, de igazi túlélőket ez sem tudja eltántorítani a remélt csapolt sör beszerzésétől. Az viszont igen, hogy itt csak eurót lettek volna hajlandóak elfogadni, és nem tudtunk mivel fizetni…

 

Így hát csak feltöltöttük vízkészleteinket, ami igen jól jött, mert én már rég kifogytam a vízből, és rettentő szomjas voltam. Én maradtam utolsónak, Zoli és Tamás már átmentek a szomszédos presszóba, hátha ott elfogadnak forintot, mikor az egyik nótázó már nem bírt tovább a kíváncsiságával és odajött, hogy mit csinálunk mi ott. Mivel épp előtte azt énekelte torkaszakadtából, hogy „be szép élet a katonaélet”, és mivel annak idején nagyon utáltam a katonaságot, mondtam, hogy egy közeli gyakorlatról jöttünk, és katonák vagyunk. Ebbe nem nyugodott bele, tovább kérdezősködött, mégis honnan jöttünk?

 

Mondtam neki, hogy túrázgatunk a hegyekben, és minden felől jöttünk, Budapestről, Egerből, ki honnan.

 

– És te honnan jöttél? – kérdezte.

– Kanadából.

– Na ne hülyéskedj, öcsém, tényleg mondd meg honnan jöttél.

– Tényleg Kanadából, már ott élek három és fél éve.

– Kanadából jöttél ide túrázni a hegyekbe és ebbe a faluba?

 

Talán ha egy vödör hideg vízzel öntötték volna le se józanodott volna ki ilyen rövid idő alatt. És talán ha egy marslakó lettem volna sem lepődött volna meg jobban. Utólag belegondolva valóban egy marslakó felbukkanásához hasonló valószínűségű volt az esemény, hogy egy nagy hátizsákos bakancsos turista alkonyatkor betoppanjon a helyi kocsmába úgy, hogy még helyi fizetőeszköze sincsen.

 

– Manci, kérnék akkor egy felest a barátunknak! – szólt a csapos „hölgynek”.

– Ó, köszönöm, nagyon kedves, de a barátaim már kint várnak, mennem kell – szabadkoztam.

 

Leginkább az hozott zavarba, hogy még csak viszonozni sem tudtam volna a meghívását, bár mondjuk hulla részegekkel dalolni sem volt túl nagy kedvem. Még előttünk állt egy sudoku megfejtése is!

 

Átmenekültem hát a szomszédos presszóba, ami már inkább a fiatalok szórakozóhelye volt. Tamásék addigra már rendeltek kiváló minőségű Zlatý Bazant sört, chipset meg ropit. A földi javak ilyetén bősége, és a rendelkezésre álló ülőhelyek mindhármunkat egy csapásra jobb kedvre derítettek. Csak az volt picit lehangoló, hogy se panzió, se kiadó szoba nem volt a faluban. Úgy döntöttünk hát, hogy majd a focipálya szélén alszunk.

 

Itt helyénvaló egy kicsit több részletet leírnom a versenyszabályokról. A verseny szerves része, mi több, az érvényes teljesítés feltétele egyes „kombinációk” teljesítése. A kombinációk úgy születnek, hogy a szervezők kigyűjtenek mondjuk 12 tereppontot, ami mind egy-egy tó mellett van, és ezt a pontcsoportot elnevezik „Állóvíz” kombinációnak. Általában nem kell minden terepponthoz elmenni, hogy teljesítsünk egy kombinációt, elég mondjuk 8-hoz a 12-ből. Ha 8-at teljesítünk, jár mondjuk 45 pont, de ha tizet, akkor az már másodszintű teljesítés, és járhat érte 55 pont. Mind a 12-ért meg mondjuk 70 pont. Nos, ennek a versenynek a túlélési feltétele az volt, hogy két kombinációt teljesítsünk legalább másodszinten.

 

A kombinációkat általában megtaláljuk a kiadott feladatfüzetben, ám ezúttal nem ez volt a helyzet. A kombinációk explicit felsorolása helyett kaptunk egy 15x15-ös sudokut, és azt kellett megfejtenünk. A sudoku jellemzője, hogy megfejtés után 1-1 sorban csak különböző számok szerepelhetnek. Így az első sorban szerepelnek a számok 1-től 15-ig, és a másodikban szintén 1-től 15-ig, s így tovább. Ezért a szervezők azt az utasítást adták a feladatfüzetben, hogy a második sor minden számához adjunk 15-öt, a harmadikhoz 30-at, s így tovább, s akkor megkapjuk az összes (225) tereppont számát. Ezek után adtak sablonokat amiket a táblára illesztve ki tudtuk olvasni pl. az Állóvíz kombináció 12 tereppontjának sorszámát. (Kivéve, hogy a sablon nem volt méretarányos így egyesével kellett kiolvasgatni a hálóból a számokat.)

 

Mindehhez előbb meg kellett fejteni a sudokut. Zoli már első éjjel elkezdte aztán nap közben is folytatta néhány percekre a pihenők során. Sőt, néhány szám erejéig mi is belekontárkodtunk Tamással. Ez lett a baj, mert a legutolsó szám sehogy sem stimmelt. Zolinak újra kellett kezdenie az egészet. Végül itt a presszóban csak meglett a helyes megfejtés, mindhárman leellenőriztük különböző irányokból. Aztán felírtuk az új táblázatot úgy hogy már hozzáadtuk a 15, 30, 45 stb. számokat az egymást követő sorokhoz. Ekkor lehetett olyan este 10. Tamás már nagyon álmos volt, mert a verseny előtti éjjel sem aludt jól, az előző éjszaka meg ugye semmit sem aludtunk, és Zolival ketten elmentek a focipályára aludni. Én még maradtam kirakosgatni a kombinációkat. Még mikor elváltunk, megbeszéltük, hogy nekik 6 óra alvásra szükségük lesz, és 4:15-kor kelünk. Én már a verseny előtt azon voltam, hogy ne aludjunk túl sokat, aztán este bevetettem 1-2 ötletet hogy menjünk még éjjel vagy hajnalban országúton a terep következő részébe, de végül ezt elvetették.

 

Mikor Zoliék elmentek, akkor csapott csak igazán tetőfokára a hangulat. Előtte egész jó dance számokat adtak, elfogadható hangerővel (már-már táncra perdültem), de utána elkezdtek olyan pocsék modern magyar slágereket nyomni teljes hangerővel, melyek komoly próbára tették még az olyan sok megpróbáltatásban edződött túlélőket is, mint Zoli. Talán ezért is lett elegük a presszóból. Na szóval ömlöttek a hangszórókból a kínzással felérő számok miközben kiraktam a kombinációkat. Aztán bejelöltem azokat a pontokat is a kombinációkban, amiket már érintettünk. Összesen 16 kombináció volt, a legtöbb nagyon sok terepponttal, aminek felét is elég volt teljesíteni az érvényes kombinációhoz (pl. 18-ból 8 már érvényes volt). Ennek köszönhetően egy kombinációnk, az Üreg, mely főleg barlangokból állt, már meg is volt alapszinten. Ez is ritkaság. Egyébként a kombinációk szokatlan konstrukciója (sok tereppont, és „kevés” elég belőle az érvényességhez) azt sugallta, hogy nem kell a terep összes részét érinteni, és hogy a szokásosnál lazább lesz a kombik begyűjtése. Ezt a terep mérete és a tereppontok szokatlanul magas száma indokolta is. Az is igaz, hogy a 3 kötelező tereppont, ami szintén a teljesítés feltétele volt, a terep 3 sarkában volt.

 

Éjjel 23:15-kor, záróra után negyedórával a tulaj félig lekapcsolta a villanyt. Épp ekkor lettem kész és mentem én is a focipálya szélére aludni. Kicsit lemosakodtam, átöltöztem, pakolásztam és éjfél előtt már aludtam is. 4:10-kor Tamás már sajátosan „kukorékolt”: az éjszakára száradni kiteregetett ruháiról nagy csattogtatással rázta le a hatalmas harmatcseppeket. Mindenünk csurom víz lett. Megjött a bíró is. Talán meccs lesz? Hihetetlen volt, de a hajnali derengésben pontosan a kezdőkör közepén ott állt a bíró. Egy percig néztem, mire kivettem, hogy egy gólya. Később lassanként végiglépdelt a focipályán, nyilván reggelizett.

 

Lassan mi is felkerekedtünk, és jóval napkelte előtt már a csurom vizes fűben áztattuk cipőinket. Aztán szúrós gazon kellett megint áttörnönk egy patak fölött. Sokára lett meg csak az első vasárnapi tereppontunk – de mondjuk azt már a kártyatérképről tudtuk, hogy hosszú lesz az átkötés. A napkelte gyönyörű volt a ködben úszó völgyek felett. Az első tereppontunkkon nem volt bonusz, és azt gondoltuk, vége a bonuszszüretnek. De nem úgy lett, délelőtt még találtunk vagy ötöt, és így felhoztuk a bonuszaink számát 40-re. Délután már nem is néztük a bonuszokat sehol, biztosak voltunk, hogy jól kijárt terepen közlekedünk a kötelező pontok között. És nem is volt rá időnk.

 

Délelőtt még volt egy emlékezetes dzsungelharcunk, először csipkésben utána egy kis kanyonban, melynek alján lejjebb már dagonya is volt, rengeteg állatnyommal. Valahogy kikeveredtünk innen, és megtaláltuk a következő lest. Aztán szintén a délelőtt folyamán találtunk még egy nagyon érdekes tereppontot. Zoli mondta, hogy nehézség 4-es ami a nehezebben megtalálható tereppontokat jellemzi, és valahol ott lesz a földút mentén egy forrás, de nem lehet tudni, hogy alattunk vagy felettünk. Egyszer csak dobolást hallottunk. Zoli megállt hallgatózni, hogy kik dobolnak, és hol? Valóban, távolról szabályos dobolás hallatszott több dobbal, és egész jó ritmussal. De ki az ördög dobolna az erdő közepén valahol? Mindhárman megálltunk és hallgatóztunk. Aztán rájöttünk mi az. Tőlünk mindössze pár méterre, az út melletti bozót mögött rejtve ott volt egy kiépített forrás, melynek ezernyi réséből csöpögött le a víz különféle méretű műanyag flakonokra, dobkoncertet produkálva. Döbbenetes volt. Soha nem találtam azelőtt tereppontot a hangja alapján! És ha nem lett volna hangja, nincs az az ember aki megtalálja!

 

Egy újabb bozótharcos intermezzo után végre felértünk egy fennsíkszerű részre ahol szántók és erdős részek váltogatták egymást. Gyönyörű volt a környék, ismét a zöld összes árnyalatában pompázott, és a felhőknek köszönhetően fantasztikus fényviszonyok voltak, verte a Windows XP zöldmezős háttérképét! Csak az volt a baj, hogy a felhők lassan eltűntek, és az erdő sem védett a a déli Nap erős napfényétől. Mint utólag megtudtam, aznap 31 fok volt a maximum, amit még ha a hegyek nyilván csillapítottak is, mégsem volt kellemes.

 

Később újra visszamentünk az erdőbe, nagyon nehezen megtaláltunk egy régóta ott rozsdásodó konténer-lakókocsi szerűséget, ami mindenképp kellett az egyik kombinációnkhoz, aztán Somoskő felé vettük az irányt. Lassan meglett az első magyar tereppontunk, ahol rögtön több stafétuszkérdést is meg tudtunk válaszolni. Ugyanis ezen a versenyen először a stafétuszok tartalmaztak kérdéseket is, amiket egy külön naplóba lehetett felvinni, és általában később, más tereppontokon lehetett megválaszolni. A várba vezető úton volt az egyik legtrükkösebb válasz. A magyar táblára fel volt írva egy növény neve, aztán meg kellett keresni ugyanazt a szlovák nyelvű táblán, majd egy harmadik táblán volt a szlovák név alá beírva a latin név is. Így lehetett kitalálni a kérdésben szereplő virág latin nevét.

 

A Somoskői vár környékén rengeteg tereppont volt, és itt Zoli megint előhozakodott vele, hogy erre kellett volna kezdeni, mert aki itt kezdett, az tarolt az elején. Én mondtam, hogy remélhetőleg egymást taposták a csapatok, miközben mi a terep túlsó csücskében magányosan szüreteltük a bonuszokat... Itt érintettük természetesen a bazaltorgonát is, mint második kötelező pontot. Elcsodálkoztam rajta, hogy „csak” 4 millió éves, mikor a Sziklás-hegység 56 millió éves. Földtörténeti időskálán nézve tegnap még működtek ezek a vulkánok... Aztán Somoskőn a fogadóban belefutottunk egy terepmesteri ellenőrzésbe is, de szerencsére nem a kirendelt sörök számát firtatták.

 

Innentől nagy rohanás kezdődött a harmadik kötelező pontra. Először még úgy tűnt, belefér egy kis kitérő, hogy megcsináljunk két további kombinációt, de végül semmi sem fért bele, még az út mentén lévő pontokból is jócskán hullajtottunk el. Menet közben Zoli még egyszer átnézte a versenyfüzetben az érvényesség feltételét, és kiderült, hogy két kombinációt legalább másodszinten kell teljesíteni! Szerencsére már ez is megvolt, de  biztosítékképp be kellett még szereznünk egy tereppontot, arra az esetre, ha valamelyik kombinációs tereppontunkat nem fogadnák el, akkor is legyen tartalék az érvényességhez. Ezt még a kötelező pont előtt meg tudtuk tenni, egy másik gyönyörű bazaltorgonánál a Szilvás-kő alatt. A Szilvás-kőről is gyönyörű kilátás nyílt, a verseny záró fénypontja volt számunkra.

 

A kötelező pont után maradt még egy sajátos „kombinációnk”, a Sajátkártya. A verseny legelején, még a buszba szálláskor minden csapat kapott egy lapot egy magyar kártyapakliból. Mi a makk hetest kaptuk. A verseny során aztán először kiderült, hogy ez egybeesik a térkép egy részletével, a szabályokban meg benne volt, hogy ezen a kártyán lesz egy tereppont, amin készítenünk kell a csapatról egy fényképet, és akkor kapunk 25 pontot. Hogy megtudjuk, melyik ez a pont, meg kellett fejtenünk a sudokut, és a versenyre kitalált összes többi trükköt is, pl. tök=makk stb. Aztán el is kellett jutnunk arra a bizonyos pontra. Ez volt tehát minden szempontból a verseny megkoronázása. Utolsó tereppontként sikerült is teljesítenünk! Aztán lerohantunk Rónabányára, hogy stoppal bemenjünk Salgótarjánba, a vasútállomásra.

 

A vasútállomáson nem volt senki, így felhívtuk a rendezőket, hogy merre vannak. A szomszédos Svejk sörözőben voltak. Még megkerestünk néhány helységnevet a térképen (ez egy külön feladat volt, de nem részletezem) és pontban a megadott beérkezési határidőben, 20:00 órakor leadtuk a kitöltött versenynaplót.

 

Nemsokára megtudtuk, hogy a Menjünk csapata minden bizonnyal megvert minket. De talán egy második helyre jók leszünk. Nekik 6 kombinációjuk lett a mi négyünkkel szemben, bár kevesebb tereppontot és bonuszt szedtek össze. Mivel sok más dologért is lehetett pontot kapni, biztosat csak a rendezők tudnak majd mondani. Nekünk három tereppont hiányzott volna további két kombináció teljesítséhez, amely Tamásék becslése szerint még plusz két óra lett volna nekünk. Ki tudja, ha az alvásból lecsípünk ennyit, meglett volna-e a 6 kombináció, hogy jobban megszorítsuk a Menjünket. Ahogyan azt sem tudhatjuk, hogy ha a verseny előtt beszerzünk szlovák turistatérképet, mennyivel lettünk volna jobbak. Hajszálon múlt, hogy nem szereztünk be (nekem nem jutott eszembe, Zoli meg nem tudta, hogy beugrok térképboltba Karancs-Medves térképért egyébként is), de a hírek szerint a Menjünknek volt szlovák turistatérképe.

 

A rendezők elmondták, hogy a kishalálosok közül nem sokan éltek túl, de a nagyhalálból talán 4 csapat is a kb. 15-ből. Mindig is csodáltam a rendezők azon képességét, hogy úgy állítják be a peremfeltételeket, hogy csupán néhány csapat él túl.

 

Nagyszerű verseny volt ez a jubileumi 25., végre egy olyan tereppel kellett megküzdenünk, amit senki sem ismert, és ritka kivételtől eltekintve turistatérképe sem volt hozzá senkinek. Rengeteg tereppont volt, a táj szépsége lenyűgöző volt, és nem kevés agytevékenység is kellett a sikeres túléléshez. Leginkább azt szeretem ezekben, ahogy a feladatokat az ember háttérprocesszként megoldja, és fokozatosan áll össze az először még erősen foghíjas kép a verseny során. Ennél jobb versenyen még nem voltam, pedig a korábbiak sem voltak akármilyenek!

 

Képek: http://picasaweb.google.ca/fjacso/25Tuleloverseny#

 

Jacsó Ferenc