A minap turkáltam régi levelek között. Egy mondatot kerestem, ami anno nagyon megfogott (lásd lent vastaggal), de már nem emlékeztem rá szóról szóra. Több mint három éve az egyik régi Ahogyérzed.hu-s írásomra küldte valaki válaszként. Nem tudom, kicsoda a levél írója, Noé, de szerintem nagyon megmondta a frankót:
Kedves Rp!
A hegymászás egy a sok beavatási szertartás közül. Elviselni a fájdalmat, megtanulni a küzdést és mindebből felépíteni jövőbeni saját magunkat. A beavatási szertartások jelentős részének az alapvető racionális (nem spirituális) fontossága abban állt, hogy jövőbeni kihívásokra készített fel. A "primitív" törzseknél rengeteg, elsőre feleslegesnek tűnő fájdalmat láttunk, amelyet szinte még gyermekeknek kell elviselni: de később ez a tapasztalat a saját, a családjuk, a törzsük életét mentheti meg. Megtanulta kezelni a fájdalmat és jobban ismeri saját maga határait.
Talán ebből a tapasztalatból is merítve, az USA-ban az elhelyezkedésénél komoly előnyt jelent a sportmúlt. Az egy dolog, hogy valaki elvégezte a maga iskoláját, de ha emellett még képes volt arra is, hogy minden reggel felkeljen úszni, és utána délután ismét a medencében volt, akkor ezzel bizonyítja a kitartását, szorgalmát.
A (poszt)modern társadalom megpróbál minket minden fájdalomtól, szenvedéstől megóvni, ezzel párhuzamosan folyamatosan élvezetekkel bombáz. Az élvezetekhez azonban hozzászokunk, így érzelmi életünk egyre inkább egysíkúvá válik. Az igazi kulináris élvezethez szükség van igazi éhségre - a szakácsok egyre mesteribb fogásai is hatástalanok maradnak a teli gyomorral szemben. A hegyen az ember még tudja, hogy mi az fázni, mi az a meleg, mi az a szél, mi az az éhség, mi az a szomjúság, mi az, hogy elfáradni, zihálni, küzdeni - és amikor ezeken a testi-lelki beavatási szertartásokon végigmegy, akkor más lesz a világ. Lehet, hogy ugyanazt a tájat nézem, mint aki felvonóval érkezett, de biztos, hogy nem ugyanazt látom.
És a hegymászó mindig gondol a visszaútra. Hát, ezek jutottak eszembe a cikkedről...
Üdv, noé
