A sízés azon mozgásformák egyike, amelyek a történelem előtti időkből származtatják magukat. Nyilvánvaló, hogy zordabb éghajlatú vidékeken komoly problémát jelentett télen a méteres hóban való közlekedés, és így különböző segédszerkezeteket kellett bevetni, hogy az egyszeri vadász egyáltalán hazaérjen. Európán belül egyértelműen Skandináviában volt erre a legnagyobb szükség, így nem csoda, hogy a sízés létfenntartástól elvonatkoztatott, sportos változata is ott alakult ki. Az eleinte egyetlen, kombinált mozgás idővel szeparálódott és a XX. század elejére kialakult a három ma is domináns versenyszakág: a lesiklás, a síugrás és a sífutás, míg az eredeti formát az utóbbi években egyre népszerűbb sítúrázás tartotta meg leginkább. Sífutás
A sífutást viszonylag könnyű a lesiklás ismeretében elképzelni, ez az a sport, amit szerencsétlenebb pályákon az ember akkor végez, ha a lendület nem vitte el a felvonóig. Persze, a megfelelő felszerelés csodákra képes, és bár a sífutás alapvető kellékei nagyon hasonlítanak a lesiklásban megismertekre, pár jellegzetes különbség azért van: a léc sokkal könnyebb, hosszabb és vékonyabb, a kötés pedig sarokban nem rögzített, ezzel biztosítva a haladás hatékonyságát és azt, hogy viszonylag kis lejtőkön is a frász kerülgesse a használóját. Mert ez bizony egy elég ingatag jószág, tudni kell vele bánni.
A sífutás első közelítésben a természetes futómozgást másolta, amely azonban egy nagy problémát vetett fel: az elrugaszkodásnál meg kellett akadályozni a léc visszacsúszását. Ezt különböző ún. tapadóvaxokkal sikerült elérni, amely a léc talpának közepére kerül (ennek alternatívája egyszerűbb léceknél az ún. pikkely, amely mechanikusan váltja ki ugyanezt a hatást). Ez a rész a léc íve miatt csak egylábas terheléskor éri a havat, így ekkor megfogja a lécet, míg terhelés nélkül vagy akár csak fél-terhelésre a léc a két végén siklik, amelyeken viszont a csúszást könnyítő paraffin van. Ez, az ún. klasszikus- vagy diagonál-technika a nyolcvanas évekig kizárólagos volt.
Ekkor azonban meglepő forradalom zajlott le: megszületett a korcsolyázó-technika. Az alapötlet nagyon egyszerű és kiegészítő mozdulatként a kanyarodás illetve nyomváltás során már addig is jelen volt: a tapadást nem vaxszal kell elérni, hanem a léc oldalra csúsztatásával, pont mint a régóta így működő jégkorcsolyázásnál. Az új technika nem aratott egyértelmű tetszést: ortodox sportvezetők felváltva tartották egészségtelennek illetve csalásnak, többször is megpróbálták betiltani, de minden ilyen kísérlet kudarcba fulladt, végül pár év kínlódás után a nemzetközi szövetség megadta magát és inkább hivatalosan is elismerte a ’szabadstílust’. 
A döntés helyességét a jelen igazolja: 20 évvel a forradalom után a két stílus nagyjából egyforma mértékben van jelen a sportágban, tehát - ellentétben a sötét jóslatokkal - a klasszikus-technika sem halt ki. Legalább is a színtiszta sífutásból, mert a sífutáson alapuló egyéb, kombinált sportágakból (északi összetett, biathlon, sítájfutás) valóban nyom nélkül tűnt el.
A döntés helyességét a jelen igazolja: 20 évvel a forradalom után a két stílus nagyjából egyforma mértékben van jelen a sportágban, tehát - ellentétben a sötét jóslatokkal - a klasszikus-technika sem halt ki. Legalább is a színtiszta sífutásból, mert a sífutáson alapuló egyéb, kombinált sportágakból (északi összetett, biathlon, sítájfutás) valóban nyom nélkül tűnt el.A választás lehetősége meg is zavar sok kezdő sífutót: gyakori probléma, hogy melyikkel érdemes foglalkozni. A válasz nyilván sokrétű. A klasszikus technika közelebb áll a természetes mozgáshoz, fizikailag is kevésbé fárasztó, ha nem megy, könnyen lehet – akár a ’sígyaloglásig’ - redukálni a sebességet. A szükséges vékony, párhuzamos nyom is egyszerűbben előállítható, mint a korcsolyázáshoz alkalmas több méter széles, letaposott sáv. Viszont a vaxolás macerás, méghozzá nem is kicsit, illetve – bár ez inkább a versenyzők problémája – egyértelműen lassabb. A korcsolyázás tekintetében a felszereléssel kevesebb a gond, de nagyon magasan van a belépési küszöb: ezzel a mozgással nem nagyon lehet pihenni. Bár amúgy sem ez jellemző a sportágra: az állóképességi sportok közül egyértelműen a sífutás a legintenzívebb és a legfárasztóbb.
Ez már önmagában is sokakat elrettent, nagy konkurrensnek pedig ott a sokkal kényelmesebb és edzést nem igénylő lesiklás. Ennek ellenére az erre alkalmas vidékeken a sífutás rendkívül népszerű. Bizonyítja ezt több tucat tömegverseny is, amelyek esetenként hajmeresztő mennyiségű ember mozgatnak meg, az olimpiai bajnokoktól a teljesen kezdőkig – egy pályán. Legnagyobb ezek közül a legendás Vasaloppet, amely a Svédország közel 500 évvel ezelőtti függetlenségi háborúját kiváltó nagy sífutásnak állít emléket. Ez a későbbi király, Gustav Vasa vitte véghez mintegy 90 km-en. Manapság kb. 15000-ren követik példáját minden évben.
Itthon a körülmények nem kedveznek annyira a sísportoknak, pedig ezek közül még mindig a sífutás a reálisabb alternatíva. Azonban, ha az ember a túrázásnál többet akar, egyetlen menedéke Galyatető, illetve azon belül a Síszövetség kezelésében levő Biathlon Centrum marad. Vagy el kell indulni északra vagy nyugatra: Besztercebánya illetve a Semmering magasságában már kiváló lehetőségek adódnak egy kellemes sífutásra.
Írta: Marosffy Dániel
Írta: Marosffy Dániel
Ellenörzőpont következik. Pecsétet kapok ismerősöktől. Ezek a pecsétek azért kellenek, mert sajnos nem mindenki tartja az adott útvonalat. Robogok tovább a Kevély-nyeregbe, ahol több turistajelzés is elágazik, természetesen a P-n maradok. Jó kis lejtős rész jön Csobánkáig, próbálok bele-bele kocogni, de a lábam most nem engedelmeskedik, így rájöttem hogy inkább maradok most a gyaloglásnál. Ismerősöket érek utól, aztán engem is utólérnek, ismét egyedül maradtam. Nembaj, azért szeretek így is túrázni. Következő ellenörzőpont a Tölgyikrek volt, ám előtte egy hosszú emelkedőn kellett átvergődni magamat. A jelzések nem mindig jó helyen voltak, így 1-2 kavargás bizony volt. Nekem az a taktikám, ha kb. 2-300 méteren keresztül nem látok jelzést, akkor érdemes visszafordulni a legutolsóhoz, hisz lehet hogy éppen most rontottam. Persze ha az útvonal adja magát akkor érdemes ennél többet menni jelzés nélkül. 
Gondolom ezt a nevet a szakmában nem jártasok is hallották már. Először a Szakó-nyeregbe mászok föl meredeken, majd jön Dobogókő. Útközben rengeteg kirándulóval találkozok, talán ennyi embert még nem is láttam itt. Jó dolognak tartom hogy hétvégén kikapcsolódnak az emberek, és Dobogókő erre alkalmas hely. Van itt kilátóhely, büfé, szálloda, étterem stb. Kapok egy pecsétet a turistamúzeumban, majd kicsit pihenek. (37 km 1600 m szint) Továbbra se oldódik föl a lábam, és egyre jobban kezd fájni a lábfejem. Dehát így jár az aki maratonozik előtte.. 
Hétvégén tájfutóversenyen voltam, végre újra! A szokásos évadzáró, 2 napos Őszi Szpari Kupa került megrendezésre, a szokásos helyszínen, a kedvenc, és megunhatatlan Vértesünkben, idén a Kőhányáspuszta nevű terepen. Csak csütörtökön döntöttem úgy, hogy benevezek. Okulva a múlthéti Bükkfennsík Kupából, most csak F21BR-ben. Magyarul, a 21-35 év közötti Béna, "Rokkant" Férfiak kategóriájában. Na jó, igazából az R rövidet jelent (5-6km), a B pedig a nehézséget. Az A vagy az E kategória a legnehezebb, az Elit, itt indulnak az ambiciózusabb versenyzők, a válogatottak, és az arra aspirálók, a mazohisták, és a külföldi elit. A B pedig értelemszerűen az eggyel könnyebb fokozat. A múlthéten második nap B-ben az a 10km nagyon betett, úgy mozogtam a végén, mint egy lajhár, és már nem is esett jól. Gondoltam most nem szivatom magam, BR-ben indulva esetleg még labdába is rúghatok a dobogóért!
sz, a mai nap is csak 6,1km, csak végig bírom már tolni - gondoltam, és belehúztam, ami a csövön kifért, nehogy már ne bírjak futni síkon egy jól futható erdőben. A következő pont előtt így aztán sikerült utolérni Marcit, az egyik klubtársamat, aki épp a kelleténél előbb kereste a pontunkat. (tájfutóék 2-3 percenként rajtolnak egymás után az azonos kategóriákban) Együtt indultunk neki a következő átmenetnek. Miközben bukdácsoltunk lefelé a völgy aljába, Marci kérdezte tőlem, hogy jobbra az úton menjünk-e? Mondtam, hogy nem, a fenét, egyenest fel szembe! A rajtban mindenkinek van egy perce a térképet nézni indulás előtt, én ezt mindig arra használom, hogy megnézem, van-e hosszú átmenet, ahol esetleg érdemes jobban átgondolni, melyik útvonalat válasszuk a két pont között. Abban az egy nyugodt percben még józanabbul tud dönteni az ember, melyik útvonal is a nyerő. Mert a pályán aztán, mikor már köpni-nyelni nem tudsz a légszomjtól, futás közben nézed a térképet, a lábad elé is kell nézni, csípi a szemed az izzadtság, akkor bizony sokkal könnyebben elkerülheti valami a figyelmed, és ha rossz utat választasz, azzal értékes perceket veszthetsz. Hát ez volt az a hosszú átmenet, amit én már a rajtban tanulmányoztam, és ki is találtam, merre fogom megfutni, így itt én már jól tudtam, merre is kell mennem. Több lehetőség is adott volt, jobbra, és balra is ki lehetett kecmeregni utakon a völgyből, amibe éppen lefelé rontottunk. Én azonban azt választottam, hogy rögtön szembe elindultam fölfelé egy kisebb völgyben, ahol ugyan nem volt út, de jobban irányba esett, kevesebb kerülővel járt. Felfelé ugyanis úgyis csak lassan tudok haladni, legyen szó erdőről, vagy útfutásról. Hiszen felfelé nem a terep nehézsége határozza meg a tempómat, hanem sokkal inkább a meredeksége. :) Így ha kerülnék azért, hogy úton futhassak, azzal nem nyernék semmit, épp ellenkezőleg. 
Erdélyben kirándultunk egy pár napot, csak szolidan, mert már jómunkásemberek vagyunk, és így ősz felé már kevés a szabi. :) Péntek délután indult a vonatunk a Keletiből Gyergyószentmiklósra. Ákos, Zozesz, Balázs, és én, így négyen kollégák, plusz a barátnőm Viola. Alvófülkés utazás, román idő szerint hajnali fél 4-kor érkezünk majd meg. Biharkeresztesnél lépünk majd át Romániába, addig be kell tolni a söröket, na meg a virslis kroásszánt, hogy aztán, ha megvolt a határőr, és a pöcsét az útlevélbe, nyomhassuk a durmolást. A kabin zárható, tanácsolják is nekünk, hogy zárjuk be. Lehajtjuk az ágyakat, kapunk ágyneműt is. Elaludni nem könnyű, mert a vonat zakatol ahogy illik neki errefelé. Azért persze sikerül, hisz már bennünk van 1-2-3… sör :) Gyergyóban már vár ránk Ákos ismerőse, Székely Gábor, aki arról híres, hogy székely, és hogy fuvarozást vállal Erdélytől egészen Európában bárhová. Minket csak a Gyimesekig visz el, pirkadatkor megnézzük a Rákóczi-várat és a vámházat az un. ezer éves határnál, majd vissza Gyimesközéplokig. Itt még találunk egy tájházat is, fogadnak minket a művészlélek üzemeltetők, a falak tele szép festményekkel, minden évben járnak erre festőcsoportok, egy-két itthagyott festményért cserébe eltölthetnek itt egy hetet. Fent a szobákat is megnézzük, régi ágyakon alhat az idelátogató. A tájház után irány megkeresni a turistautunk elejét. Egy jó darabig még a mikrobuszunkkal hajtunk be a völgybe, aztán ahol már nagyon szutykos az út, ott kitesz minket a jófej székely sofőrünk, készít rólunk még így a túra előtti állapotban egy csoportképet, aztán ágyő… Ha minden jól megy 3 nap múlva, hétfőn este találkozunk a Gyilkos tónál. Na de addig még mi minden vár ránk!? Hohóóó! Ha ezt akkor már tudtuk volna… De nem tudtuk, és ez a legszebb az egészben.
Először is érdemes tudni, hogy a környékről csak 1:60000-es méretarányú térképünk volt, 50m-es alapszintközzel. Ez azt jelenti, hogy a térképen 1mm a valóságban 60m, illetve, hogy két szintvonal között 50m különbség van függőlegesen. Magyarul egy 10 emeletes ház magasságú dombocskát ez a térkép nemes egyszerűséggel még csak nem is jelöl. Ehhez nem szoktunk hozzá, ezért aztán nem volt könnyű a tájékozódás, ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy itt nincsenek olyan sűrűn a jelzések, mint ahogy azt otthon megszoktuk.
igazi, ha a 2-3 hét kihagyás után már kifejezetten vágyunk arra, hogy elkezdhessük az edzéseket.
Ha nem akarunk bekényszerülni megszokott hegyi futóterepünkről a kivilágított városi utcákra, parkokba akkor nem árt beszereznünk egy könnyű ledes fejlámpát. Ezek a lámpák 2-3 ceruzaelemmel is igen sokáig üzemelnek és megfelelő fényt biztosítanak az erdei utakon történő futáshoz.
A barlang egyébként úgy nézett ki, hogy egy vasajtón be tudtunk menni egy előtérszerű részbe, ahol ott lehetett hagyni a táskákat, sőt valaki még a bringáját is itt tárolta. Innen indult lefelé egy lépcső, aminek az alján már tényleg kezdődött a barlang. Mi meg csak ott álltunk a lépcső tetején, és várunk, én egyre kíváncsiabban. Végül csak feljöttek Gonzóék. Egy gyors telefon, a leány akit várunk 5 perc múlva ideér. Addig mi Viktorral elindulunk egy másik csoporttal, és a színháznál megvárjuk őket. Na, most már tényleg lemegyünk a barlangba, szedem a lábaimat a lépcsőn, de így is lemaradok, mindenki gyorsabb nálam. Lent nem olyan könnyű a terep, mint gondoltam, rögtön szinte kúszni kell, bújni, mászni, hasalni… Szigorúan ki van találva milyen sorrendbe megyünk, ki megy előttem, és ki megy utánam, nagyon vigyáznak rám. Ez egyrészről megnyugtat, mert figyelnek rám, mivel tudják, hogy életemben először vagyok ilyen módon barlangban. Másrészt megrémiszt, hogy így kell figyelni rám. Mi lesz itt?! 
megismerkedni jó dolog. Sándor a csomagtartójára szerelt dobozzal túrázik, legalábbis most így jött velünk. Elsőre bizarrnak tűnt, de miután megmagyarázta, és belegondoltam, rájöttem, hogy valójában ez egy nagyon jó megoldás. Leghasznosabb tulajdonsága az, hogy egyáltalán nem ázik be. Nem kell le-föl pakolni, rögzíteni, nem csúszik el, nem kopik szét, és könnyű bele pakolni. Hirtelen nem is értem, miért csak most látok ilyet először. Aztán van itt még ez az időfutam kormány - ahogy Orsi nevezi. Sándor könyöklőként ismeri, Ára 4000 HUF-ról a csillagos ég. Az övé az előbbi kategóriából való. Aztán van itt ez a műanyag kantár Péter bringáján, ilyen nekem is kell, ez baromi jó! Sajnos az én pedálomra nem lehet ilyet felszerelni. De nem is baj, a gazdája szerint húzni nem is nagyon lehet vele, csak arra jó, hogy le ne csússzon a láb a pedálról. Szóval ment a nagy diskurzus minden féléről, a fórum előjött témákról, outiról, és a különböző külsőkről, teszkós vashulladék biciklikről, és a hajsamponról, de ezt most nem is folytatnám, inkább térjünk vissza a túránkhoz. 
A természeti sportok kedvelői közül sokan ismerik a tájfutást, többen próbálták is, de az átlag emberek nagy részének nem sokat mond ez a sportág. Sokan a terepfutással azonosítják, arról pedig fogalmuk sincs, hogy a "táj" előtag a tájékozódásra utal.
Különböző versenytípusok teszik színesebbé a tájfutást, így van rövid, közép, klasszikus és hosszútávú verseny, továbbá váltó csapat és éjszakai versenyeket is rendeznek. Ezen felül természetesen további változatosságot jelent a terepek sokfélesége. Vannak versenyek az alföldön, az ország összes hegységében, dombos, erdős és nyílt területeken, de a rövidtávú versenyek esetében a városi parkok is gyakran helyszínei tájfutó versenynek. 