Újra elérkezett az idő. Amikor már nem tudok igazán aludni az izgatottságtól, amikor már mindent megterveztem, és kigondoltam, átgondoltam, amikor már csak arra vár az ember, hogy elinduljon. Idén Athénra esett a választásunk. Az út körülbelül 1500km lesz, és maximum 18 nap. Több semmiképpen, mert akkor lekéssük a repülőt, és ott ragadunk. :) Egész pontosan már nem is emlékszem, hogyan kezdődött, talán Montenegró fogott meg, aztán az Olympuson Zeusz 2917 méter magas trónját néztük ki meghódítandó célpontnak. Innentől már tiszta volt a kép, hogy nincs visszaút kerékpárral, fapadost kell néznünk, ha elviselhető szabadságmennyiség mellett véghez akarjuk vinni a terveinket - vagy fel kell mondanunk a munkahelyen. Na ezt azért mégsem léptük meg, inkább az egyik fapados társaság Valentin napi akcióját kihasználva, feláron bevásároltunk egy pár jegyet az egyik fapadosnál az Athén-Bécs járatra. Ezen sokat spóroltunk, és persze azóta is rengeteget mulatunk, merthogy nem a párommal megyek erre az útra, hanem Bander cimborámmal. A jegy kettőnk nevére, plusz két kerékpár számára szól, így fejenként húszezer Forintért már simán megérte, promóciós kód: „love”! :) Persze, én meg a kerékpárom! És hogy miért most, április 30. és május 18. között utazunk? Az index kerékpártúrás fórumán valamelyik sporttárs megjegyezte: legközelebb 2035-ben lesz ilyen alkalom. Amikor is két hosszú hétvégét kapunk egymás után, így mindössze 9 nap szabadságot felhasználva 18 napot lehetsz szabad! Május elseje csütörtök, a rákövetkező pénteket már ledolgoztuk múlthéten, jövőhét utáni hétfő pedig Pünkösd. Ezt ki kell használnunk derekasan! :) Persze még hozzácsaptunk egy-két napot, szerdán meló után indulunk, a 19-edike pedig a Bécsből való hazajutásra marad.
Na de térjünk rá a mi kis utunkra: Harkány – Athén kerékpárral. Mit is sikerült összeálmodni, tervezni, és szervezni, mióta az ötlet kipattant: Holnap délután felszállunk egy vonatra a Déliben, és Pécsett leszállunk este 7 körül. Innen áttekerünk Harkányba, ez jobbaknak szokott menni akár futva is. És ha már így hívnak, induljon hát innen az idei túránk. Korán reggel nekivágunk Horvátországnak, hogy az első 112km után megérkezzünk Boszniába, ahol, ha minden jól megy, vonatra szállunk, és este megérkezünk Szarajevóba. A „ha minden jól megy” itt azt jelenti, hogy ha sikerül felszállnunk a vonatra kerékpárral. Merthogy PusiZoli kerékpártúrázó barátunk leírása szerint ez a kalauz éppen aktuális kedélyállapotától, és a vonat telítettségétől függ. Ha a vonatozáshoz nem lesz szerencsénk, akkor kerékpárral vesszük be az állítólag meseszép Bosna folyó völgyét. Szarajevóban a csodálatos couchsurfing.com segítségével úgy néz ki lesz szállásunk, egy nem tudom hogyan, de Buffalo-ból odaszakadt leányzónál. Ha sikerült a korábbi vonatot elérni, még sötétedés előtt láthatunk valamit az ezerarcú városból, de ha más nem, minimum a híres Latin-hidat biztosan megnézzük. Itt kapott szikrát az első világháború szörnyű gépezete.
Reggel pedig korán továbbállunk, mert még szinte el sem indultunk, rengeteg van még hátra az utunkból. Többek közt Montenegró, rögtön az elején a Piva patak kanyonjával, majd rengeteg szintemelkedéssel, és a Durmitor-hegységgel. Ami méltán nemzeti park, és ahol terveink szerint eltöltünk egy napot gyalogtúrázással, meghódítjuk Montenegró legmagasabb pontját, a 2523m magas Bobotov Kuk-ot. Innen a híres Tara-patak völgyében haladunk tovább, ami – eddig én sem tudtam, de – a világ második legmélyebb kanyonja a coloradoi Grand Canyon után! Wow! Persze ez is nemzeti park, mint ahogy a soron következő Biogradi Nemzeti park is. Itt egy gyönyörű tó található, és egy földút, ami felvisz minket egészen a 2000m magas gerincre, ahonnan meseszép kilátás táruld elénk a környező vidékre. Itt feltekerünk egy 2117m magas Zekova Glava nevű csúcsra, majd visszagurulunk le a főútra, tovább délnek, végig a Moraca patak völgyében, ahol szintén meredek sziklafalak, és állítólag 32 darab kivilágítatlan alagút vár ránk! De mi úgy fogunk világítani a megannyi lámpánkkal a kukásmellényünkben, hogy nem félünk az autóktól! – Majd ők tőlünk, legalábbis reméljük! :) A völgy végén Podgorica vár ránk, Montenegró fővárosa. A város nevének jelentése „hegyecskék alatt”. Az országé pedig: Fekete Hegyek! Szóval mire ide jutunk, már biztosan vagy utálni, vagy szeretni fogjuk a hegyeket, de leginkább mindkettő. Idáig maximum 6 napot kalkuláltam, Montenegró megérdemelne többet is, de legkésőbb a hetedik napon, azaz május 7-én tovább kell állnunk, mert még rengeteg minden vár ránk. Rögtön itt van Albánia, az ország, melyről egyszerre rengeteg jót, és rosszat hallottam, így már nagyon kíváncsi vagyok rá. Dienes Tibor remek útikönyvét, és személyes tanácsait beszerezve persze könnyen vagyok bátor, az egyetlen naprakész magyar Albánia útikönyv szerzőjével jó pár e-mailt váltottam, mire előálltam a végleges útvonaltervünkkel, melyre a következőképpen reagált: „Ez egy jó útvonal. Igazából nagy szintkülönbségek sincsenek, csak Burrel-Debar út keskeny és kanyargós. De forgalom kicsi lesz és a táj is szép!” Persze az is lehet, hogy a sok e-mail után egyszerűen csak elege volt már belőlem, és rábólintott az útitervemre, csak hogy végre véget érjenek a kérdéseim. :) A viccet félretéve tényleg önzetlen volt, és segítőkész, melynek eredményeképpen úgy néz ki a következőképpen szeljük át a várva várt, és félt Albániát: Shkodër (itt rögtön kis kitérőt teszünk a híres Mesi hídhoz), Lezhë (Szkander Bég mauzóleum), Burrel, Klos, Bulqizë, Maqellarë, Debar, mely utóbbi már Macedóniát képezi. Tudom, ez így most rohadtul nem mondd semmit, de higgyétek el, az előbb idézett mondaton kívül, és néhány Google Earth-ön talált fotón túl én sem tudok sokkal többet. Na jó, azért az útikönyv leírt ezt azt az országról. Pl. hogy barátságosak az emberek, rosszak az utak, sok a szemét, de a természeti értékek gyönyörűek, és hogy ugyanolyan a közbiztonság, mint nálunk! Végülis tényleg, sineket már nálunk is loptak el, ez nem csak az albánoknál divat. Én pedig még csak pozitívan csalódtam a más országok iránti rossz előítéleteimmel szemben, remélem ez most sem lesz másképpen.
Na de tegyük túl minket Albánián. Felesleges egy útitervben ennyit írni egy országról, ahol még nem jártam, de még csak elképzelni sem tudom, milyen. Szóval jöjjön Macedónia! Itt nem sok időt töltünk, de azalatt annál szebb helyeken járunk majd. Debarból dél felé indulunk a víztározó mentén, tán félszáz kilométert sem kell megtennünk az Ohridi-tó partjáig. Itt – ha nem előbb – lemossuk magunkról az albán utak porát, majd megcsodáljuk Ohrid városát, a kolostorokat a dombon, az óvárost, sőt talán még a strandot is kipróbáljuk kempingként, mint ahogy azt néhány barátunk tette pár éve.
Bitola után elhagyjuk Macedóniát, és belépünk Görögországba. Itt miután dekódoltuk az útjelző táblák ismeretlen jeleit, helyretesszük magunkat, és Edessa irányába folytatjuk, majd le az Égei-tengernek, itt Kateríni, után Litochoro környékén verünk tábort, hogy másnap kipihenve induljunk neki az Olympus-nak. Eleinte aszfaltos, majd murvás úton tudunk haladni, legvégül persze csak gyalog, a bringákat lerakva kb. 1200m magasan. Még sosem jártam 2900m magasan, remélem ezúttal fogok. Nagyon várom az Olympus-t, elképzelni sem tudok nagyobb kalandot, mint egy ilyen út során meghódítani ezt a hegyet. Ha ezzel megvagyunk, dél felé folytatjuk az Égei-tenger partján, talán 200km-t sem kell haladnunk, és elérjük Glífa-t, ahonna átkompozunk Evia szigetére, itt jórészt tengerparton haladva bő 100km után elérjük Khalkís városát, ami egy a kontinens és a sziget között lévő szoros mellett fekszik. Itt állítólag 6 óránként megfordul a víz áramlásának iránya. Innen már csak kb. 80km a görög főváros, ahol egy újabb előreláthatólag nagyon jó arc couchsurfing-es jóbarát vár ránk, Yiannis Biliris, aki azonnal válaszolt a levelemre, hiszen ő is nagy kerékpáros, megjárta kétkeréken Barcelonát, és Norvégiát is, válaszlevele valahogy így kezdődött: I can’t say no for bike travellers, so you are totally welcome… Egész más így utazni valahová, hogy tudod, hogy ott várnak. Egy natív görög, athéni! Hát majd meglátjuk, biztosan érdekes lesz vele találkozni, Athént látni az ő szemén át. Meg egyátalán, Athén látni, azokután, hogy odáig kerekeztünk. Állni az Akropolisz előtt, a hátad mögött egy ilyen úttal. El sem tudom képzelni, miyen érzés lesz majd. Persze ehhez el kell jutni Athénig. Kérdés, hogy sikerül-e? Alig várom, hogy elinduljunk, és elkezdődjön az élményáradat, elkezdődjön a kaland!
Szóval ez az útiterv, így látom most az utunkat, indulás előtt. Leírtam, mert kíváncsi leszek, milyen érzés lesz visszaolvasni, miután átéltük. Biztosan élményekben tömör lesz az út és nagyon szép, ugyanakkor kemény és megpróbáltatásokkal teli. De, ha csak a felét sikerül véghezvinnünk annak, amit én most itt összeálmodtam, már csodaszép, és felejthetetlen lesz.
Ja, és mielőtt elfelejtem! Köszönöm a sok segítséget a felkészüléshez mindenkitől! Pele_nka-tól, PusiZolitól, Dienes Tibortól, Líviától, és Andrástól, hogy megmutatták, és eszembe jutatták a couchsurfing.com-ot, ami reményeink szerint szintén megkönnyíti, és színesíti az utunkat. Ha majd útközben valahogy netközelbe keveredek, gyorsan kanyarintok ide pár sort ennek a bejegyzésnek a hozzászólásaihoz. És persze egész biztos, hogy készül majd részletes, fényképes élménybeszámoló, ha hazaértünk. Csak bírjam majd szusszal.