Először más programot terveztem be a március 15-ödikei szombatra, de végül a fent nevezett teljesítménytúra lett a győztes. Gyermekvasút nyomában… Hmm… Végig fogunk futni a kisvasút nyomvonalán, vagy hogy gondolták ezt? Nem, az nem lehet, hiszen a táv 20km, a kisvasút pedig nem megy ilyen hosszan. A kiírást látva persze egyből kitisztult a kép, természetesen nem a talpfákon kell végigrohannunk a vasúti töltésen, hanem a kisvasút összes állomását, és a Budai-hegység közeli látványosságait érintve kell eljutnunk egyik végállomástól a másikig.Hát szombat reggel felautóztunk a Széchenyi-hegyhez öten: Hajnalka, Szájmon, Pítör, Bander, és én. Hajnalka Ottó Macival várandós, így csak kísérőnk a túrán, amit futni fogunk. Amíg Szájmon benevez minket, átöltözünk a kocsinál. Mire Bander megreggelizett, Szájmon is megjött a kartonokkal, jó sok ellenőrzőpontunk lesz, ahogy elnézem. 
Rengeteg indulója van a túrának, tömegek indulnak az első pont felé, ami a Széchenyi-emlékkilátónál van, pár utcával lejjebb. Remélem ez lesz az egyetlen szakasza a túrának, amit aszfalton teszünk meg. Nem kell csalódnom, a kilátó után hamar az erdőben találjuk magunkat, szűk ösvényen haladunk lefelé egy szerpentinen, sorra előzzük meg a sétáló túrázokat. Az Úti Madonna kápolna a következő pont, itt is sorban állunk a pecsétért. Sok van még - kérdezem viccből a pecsételő srácot, mire értetlenül néz rám: Hát, ha a távra gondolsz, igen! :) Ezután egy meredek völgyön felcsapunk vissza a Széchenyi-hegy tetejére, ettől az elején kicsit megijedtem, de aztán csak sikerült megkocogni végig, és megkockáztatom, talán jobban is esett így, mintha sétálni kellett volna. Már csak azért is, mert így hamarabb felértünk. 
Fent aztán a gyermekvasút sínpárját követve a Normafa állomásig futunk tovább, ahol már mérsékeltebb a sor a pecsételőhelyen, és épp a kisvasút is befut az állomásra, ettől úgy belefeledkezem a fényképezésbe, hogy aztán úgy kell utolérnem a többieket. Még mindig a vasút mellett folytatjuk, a csillebérci állomásra együtt érünk be a vonattal, alig volt gyorsabb nálunk a gyermekvasút. Ami azért jó, mert amíg a többiek pecsételtetnek, itt újra le tudom fotózni, immár erdővel a háttérben. Szép erdőben folytatjuk a futást, közvetlenül a sínek mellett. Ismerős a hely, rengeteget futottunk már erre, bár ez elmondható kb. az egész Budai-hegységről. Egy nagy jobb ívet vesz a vasút, majd mielőtt a domborzatot követve elkanyarodna balra, mi letérünk egy ösvényre, és hamarosan Normafán találjuk magunkat. Az Anna-réten rengeteg az ember, süt a nap, és lassan de biztosan bontogatja a tavasz a színeit. Miután elpakoltam a fényképezőt, lerombolok a többiek után, egész sokat kell lefelé mennünk, mire leérünk a Disznófő nevű forráshoz, 
ahol egy gyors pecsételés után a fölfelé vár ránk. Ami az előbb még lefelé volt. Meredek, saras úton kocorászunk fölfelé, hál’ isten nem olyan mély a sár, hogy csússzon, inkább csak beletapadunk. Újra felérünk a műúthoz, átbukunk a gerincen, ismét lefelé döngetünk, az útszéli letörés oldalára felrohanva kerüljük ki az egész utat elfoglaló, egymás mellett beszélgető normális, natúr, sétáló turistákat. :) Hamar a gyermekvasút Virágvölgyi-állomására érünk, itt nagy meglepetésre a pecsét mellé teát is kapunk, ami jól esik, bár még kicsit korai, jobban jött volna 6-8km múlva. Azért iszunk egy-egy pohárral, ennyit már biztosan kiizzadtunk, én meg aztán pláne, mert alaposan túlöltöztem, a bozótnadrág alatt lastex, felül pedig a vékony melegítő alatt garbó, és póló, a fejemen pedig még egy polársapka. Izzadok is, mint egy ló. Lefelé borítjuk neki egy széles úton, rátérünk a zöld + jelzésre. Süt a nap, itt rohanok a barátaimmal a Budai-hegységben, és az élet szép! Makkosmárián a templom melleti réten pecsételtünk, majd irány felfelé. 
Innen most vissza kell futnunk, fel a János-hegyre! Az út kezdetben még lankás, aztán szép egyenletesen emelkedik, nem is esik olyan nehezemre felfutni rajta. Közben mi is szétszakadtunk, Bander fut legelöl, aztán Szájmon, aztán én, és mögöttem Pít. De így sem kell sokat várnunk egymásra a János-hegyi megállónál. Mire Szájmonék elintézik a pecsételést, Pítör is felér. Készen van már kicsit a srác, meg van hümmedve kissé, kérdésünkre csak lihegés a válasz. Folytatjuk tovább a fölfelét, feltűnik a fák felett az Erzsébet-kilátó! Oda kell felfutnunk, aztán onnan újra lefelé vár ránk! A libegő felső végállomásától rekortánra váltunk, micsoda luxus, ilyennel is csak az atlétikai pályákon találkoztunk, de nem a Budai-hegységben! A keskeny rekortánsáv mellett persze ott az aszfaltozott út is, éppen, mielőtt felérnék a kanyarba, egy srác száguld le rajta kerékpárján, kétkerekű utánfutót húzva maga után. Az utánfutóban két 2-3 éves forma kisgyerek ült. Utólag jót mulattunk a bátor apukán, elképzeltünk ahogy a hegyről leérve a két kissrác könyörögve kéri: Apa, Apa, mégegyszer!!! :)
Rengeteg indulója van a túrának, tömegek indulnak az első pont felé, ami a Széchenyi-emlékkilátónál van, pár utcával lejjebb. Remélem ez lesz az egyetlen szakasza a túrának, amit aszfalton teszünk meg. Nem kell csalódnom, a kilátó után hamar az erdőben találjuk magunkat, szűk ösvényen haladunk lefelé egy szerpentinen, sorra előzzük meg a sétáló túrázokat. Az Úti Madonna kápolna a következő pont, itt is sorban állunk a pecsétért. Sok van még - kérdezem viccből a pecsételő srácot, mire értetlenül néz rám: Hát, ha a távra gondolsz, igen! :) Ezután egy meredek völgyön felcsapunk vissza a Széchenyi-hegy tetejére, ettől az elején kicsit megijedtem, de aztán csak sikerült megkocogni végig, és megkockáztatom, talán jobban is esett így, mintha sétálni kellett volna. Már csak azért is, mert így hamarabb felértünk. Fent aztán a gyermekvasút sínpárját követve a Normafa állomásig futunk tovább, ahol már mérsékeltebb a sor a pecsételőhelyen, és épp a kisvasút is befut az állomásra, ettől úgy belefeledkezem a fényképezésbe, hogy aztán úgy kell utolérnem a többieket. Még mindig a vasút mellett folytatjuk, a csillebérci állomásra együtt érünk be a vonattal, alig volt gyorsabb nálunk a gyermekvasút. Ami azért jó, mert amíg a többiek pecsételtetnek, itt újra le tudom fotózni, immár erdővel a háttérben. Szép erdőben folytatjuk a futást, közvetlenül a sínek mellett. Ismerős a hely, rengeteget futottunk már erre, bár ez elmondható kb. az egész Budai-hegységről. Egy nagy jobb ívet vesz a vasút, majd mielőtt a domborzatot követve elkanyarodna balra, mi letérünk egy ösvényre, és hamarosan Normafán találjuk magunkat. Az Anna-réten rengeteg az ember, süt a nap, és lassan de biztosan bontogatja a tavasz a színeit. Miután elpakoltam a fényképezőt, lerombolok a többiek után, egész sokat kell lefelé mennünk, mire leérünk a Disznófő nevű forráshoz, ahol egy gyors pecsételés után a fölfelé vár ránk. Ami az előbb még lefelé volt. Meredek, saras úton kocorászunk fölfelé, hál’ isten nem olyan mély a sár, hogy csússzon, inkább csak beletapadunk. Újra felérünk a műúthoz, átbukunk a gerincen, ismét lefelé döngetünk, az útszéli letörés oldalára felrohanva kerüljük ki az egész utat elfoglaló, egymás mellett beszélgető normális, natúr, sétáló turistákat. :) Hamar a gyermekvasút Virágvölgyi-állomására érünk, itt nagy meglepetésre a pecsét mellé teát is kapunk, ami jól esik, bár még kicsit korai, jobban jött volna 6-8km múlva. Azért iszunk egy-egy pohárral, ennyit már biztosan kiizzadtunk, én meg aztán pláne, mert alaposan túlöltöztem, a bozótnadrág alatt lastex, felül pedig a vékony melegítő alatt garbó, és póló, a fejemen pedig még egy polársapka. Izzadok is, mint egy ló. Lefelé borítjuk neki egy széles úton, rátérünk a zöld + jelzésre. Süt a nap, itt rohanok a barátaimmal a Budai-hegységben, és az élet szép! Makkosmárián a templom melleti réten pecsételtünk, majd irány felfelé. Innen most vissza kell futnunk, fel a János-hegyre! Az út kezdetben még lankás, aztán szép egyenletesen emelkedik, nem is esik olyan nehezemre felfutni rajta. Közben mi is szétszakadtunk, Bander fut legelöl, aztán Szájmon, aztán én, és mögöttem Pít. De így sem kell sokat várnunk egymásra a János-hegyi megállónál. Mire Szájmonék elintézik a pecsételést, Pítör is felér. Készen van már kicsit a srác, meg van hümmedve kissé, kérdésünkre csak lihegés a válasz. Folytatjuk tovább a fölfelét, feltűnik a fák felett az Erzsébet-kilátó! Oda kell felfutnunk, aztán onnan újra lefelé vár ránk! A libegő felső végállomásától rekortánra váltunk, micsoda luxus, ilyennel is csak az atlétikai pályákon találkoztunk, de nem a Budai-hegységben! A keskeny rekortánsáv mellett persze ott az aszfaltozott út is, éppen, mielőtt felérnék a kanyarba, egy srác száguld le rajta kerékpárján, kétkerekű utánfutót húzva maga után. Az utánfutóban két 2-3 éves forma kisgyerek ült. Utólag jót mulattunk a bátor apukán, elképzeltünk ahogy a hegyről leérve a két kissrác könyörögve kéri: Apa, Apa, mégegyszer!!! :)Mire felérek a János-hegy tetejére, 
Banderék már elintézték a pecsétet, mire Pít is ide ér, indulhatunk is lefelé. Sziklás ösvényen ugrálunk lefelé Szépjuhászné irányában, néhányszor keresztezzük a műutat, mire végre lankásabb lesz a terep, aztán már lent is találjuk magunkat a nyeregben, újra hallani a Budakeszi úti autók zaját. Átkelünk a főúton, majd megkeressük az vasútállomás mellett a pecsételőket. Az emberek kint ülnek a napon az asztaloknál, és sajtos-tejfölös lángost esznek. Egy ilyet most én is be tudnék tolni, de még vár ránk a Hárs-hegy, és a Fazekas-hegy! A kinti csapot valószínű a büfés szerelte le itt az állomás oldalából a nagyobb fogyasztás reményében. :) Vagy csak a befagyás ellen… Ezt már sohasem tudjuk meg, mert továbbfutunk felfelé, neki a Hárs-hegynek! Rögtön egész meredek, köves úton találjuk magunkat, ami persze hemzseg a turistáktól. Bander, és Szájmon ismét elhúznak mire felérek, már a Kaán Károly kilátó első emeletéből mosolyognak. Pít is felvonszolja magát a csúcsra lassan, indulhatunk is lefelé. A nyeregig plájászok, és a pakurárok a téma közöttünk, de a rövid felfelében a Kis-Hárs-hegyre menet már nincs levegőnk beszélgetni. Fent pecsét, és irány tovább?! De hol van Péter? A földön fekszik, a végét járja a srác, de azért még felkel, és továbbjön. Ledöngetjük a kisvasúthoz, a Hárs-hegyi állomáson begyűjtünk mégegy pecsétet, majd irány tovább a Nagy-rétre! Ahol ismét rengeteg ember tölti a szabadidejét, gyerekcsapat rögbizik a nap alatt, háttérben a Fekete-fej, és a Hárs-hegy! Mi pedig egy pecsét után nyomjuk fel a Fazekas-hegyre! Illetve nyomnánk, de Pít ott fekszik a rét sarkában, és meg se mozdul. Visszasétálunk hozzá, Bander megböködi egy bottal, még él, mozog! :) Összeszedi magát, felhúzzuk a földről, és már kocogunk is tovább a rét oldalában. Már én sem vagyok olyan fitt, toronyiránt vágunk neki a Fazekas-hegynek az erdőn át. Píttel hamar sétára fogjuk, de még így sem könnyű felmászni a csúcsra. 
Ahol nagy meglepetésemre felfedezem, hogy itt, a Budai-hegység ezen csúcsán még nem jártam. Egész jó kis sziklás csúcs, szép kilátással Pesthidegkútra, és a szemközti hegyekre. Innen úgy döntünk, sétálva fejezzük be a túrát, beszélgetve lesétálunk a Hűvösvölgyi végállomásra, begyűjtjük az utolsó pecsétet a Gyermekvasutas múzeumban, majd az otthonépület felé vesszük az irányt, ami a túra végállomása. Itt kaptunk oklevelet, kitűzőt, és gulyáslevest. Utóbbit a napra kiülve elfogyasztattuk. Rendesen elfáradtunk mindannyian, felettébb jólesik most ez a kis leves, és napsütés. Hajnalka néhány perccel előbb érkezett csak meg tömegközlekedéssel, utánunk hozta a kabátjainkat. Lassan Pít is visszanyeri a színét, és átvándorolunk az állomás melletti vendéglátóhelységbe, ahol elfogyasztunk egy-egy üveg sört, és egy Kalauz Kedvence című óriás pizzát. A kartonunk egy egyszeri utazásra is feljogosít a gyermekvasúton, ezért lassan a peron felé vesszük az irányt. Vonatindulásig még van pár perc, egy csocsó pont belefér még, az asztal szinte hívogat itt mellettünk, így hát beledobtunk egy ötvenest, és lőttük a gólokat. Az utolsó labda hosszan tartotta magát, csak nem akart megesni a végső gól, de a vonat 2 perc múlva indul. Mikor aztán végre célba talált a labdánk, felkaptuk a cuccunkat, és rohantunk fel az állomásra. (Fizetni előzőleg a pultnál már fizettünk) Az egyik vagon végében még épp találtunk elég helyet, hogy leüljünk mind az öten, így nagy boldogan kezdtünk beszélgetésre. Épp fütyülte már az indulást a vonat, amikor feltűnt, hogy nincs az egyik zsebemben sem a fényképezőgépem! 
Bandernek is volt annyi lélekjelenléte, hogy még mielőtt lerohanjak a vonatról, a kezembe nyomta a vonatjegyet jelentő versenykartonomat. Az ajtóban már ott állt a kalauz, de még nem kezdtünk el kigurulni, így egy gyors „Valamit lent felejtettem, le kell szállnom!” mondatra azonnal leengedett. Futottam vissza a vendéglőbe ahogy csak bírtam, közben be is ugrott, hogy valahol a csocsóasztalnál hagyhattam a fényképezőgépet. Először nem találtam ott ahol véltem, hogy lesz, de aztán megpillantottam a játékasztal végében, nagy boldogan felkaptam, és már rohantam is vissza vele a peronra. A sínek mentén átrohanok a Hárs-hegy oldalába, és ahol a vonat egy nagy kerülőt tesz egy alagúton át, hogy felvegye a szintet én ott egyenesen nekivágok toronyiránt a hegynek, hogy a Hárs-hegyi megállónál beérjem a vonatot, és visszacsatlakozzak a barátaimhoz. Közben már így kigondoltam mindent, de aztán, amikor újra fent vagyok a peronon, látom, hogy a Gyermekvasút még ott van, rám vár. Ez igen, megvártak! Boldogan szállok fel, és mutatom a fényképezőgépet a kezemben! Hát nem marad képek nélkül ez a beszámoló, és én sem maradtam fényképezőgép nélkül! :) Mázlimra nem hagyott keserű emléket bennem ez az amúgy nagyon remekre sikeredett teljesítménytúra!
Banderék már elintézték a pecsétet, mire Pít is ide ér, indulhatunk is lefelé. Sziklás ösvényen ugrálunk lefelé Szépjuhászné irányában, néhányszor keresztezzük a műutat, mire végre lankásabb lesz a terep, aztán már lent is találjuk magunkat a nyeregben, újra hallani a Budakeszi úti autók zaját. Átkelünk a főúton, majd megkeressük az vasútállomás mellett a pecsételőket. Az emberek kint ülnek a napon az asztaloknál, és sajtos-tejfölös lángost esznek. Egy ilyet most én is be tudnék tolni, de még vár ránk a Hárs-hegy, és a Fazekas-hegy! A kinti csapot valószínű a büfés szerelte le itt az állomás oldalából a nagyobb fogyasztás reményében. :) Vagy csak a befagyás ellen… Ezt már sohasem tudjuk meg, mert továbbfutunk felfelé, neki a Hárs-hegynek! Rögtön egész meredek, köves úton találjuk magunkat, ami persze hemzseg a turistáktól. Bander, és Szájmon ismét elhúznak mire felérek, már a Kaán Károly kilátó első emeletéből mosolyognak. Pít is felvonszolja magát a csúcsra lassan, indulhatunk is lefelé. A nyeregig plájászok, és a pakurárok a téma közöttünk, de a rövid felfelében a Kis-Hárs-hegyre menet már nincs levegőnk beszélgetni. Fent pecsét, és irány tovább?! De hol van Péter? A földön fekszik, a végét járja a srác, de azért még felkel, és továbbjön. Ledöngetjük a kisvasúthoz, a Hárs-hegyi állomáson begyűjtünk mégegy pecsétet, majd irány tovább a Nagy-rétre! Ahol ismét rengeteg ember tölti a szabadidejét, gyerekcsapat rögbizik a nap alatt, háttérben a Fekete-fej, és a Hárs-hegy! Mi pedig egy pecsét után nyomjuk fel a Fazekas-hegyre! Illetve nyomnánk, de Pít ott fekszik a rét sarkában, és meg se mozdul. Visszasétálunk hozzá, Bander megböködi egy bottal, még él, mozog! :) Összeszedi magát, felhúzzuk a földről, és már kocogunk is tovább a rét oldalában. Már én sem vagyok olyan fitt, toronyiránt vágunk neki a Fazekas-hegynek az erdőn át. Píttel hamar sétára fogjuk, de még így sem könnyű felmászni a csúcsra. Ahol nagy meglepetésemre felfedezem, hogy itt, a Budai-hegység ezen csúcsán még nem jártam. Egész jó kis sziklás csúcs, szép kilátással Pesthidegkútra, és a szemközti hegyekre. Innen úgy döntünk, sétálva fejezzük be a túrát, beszélgetve lesétálunk a Hűvösvölgyi végállomásra, begyűjtjük az utolsó pecsétet a Gyermekvasutas múzeumban, majd az otthonépület felé vesszük az irányt, ami a túra végállomása. Itt kaptunk oklevelet, kitűzőt, és gulyáslevest. Utóbbit a napra kiülve elfogyasztattuk. Rendesen elfáradtunk mindannyian, felettébb jólesik most ez a kis leves, és napsütés. Hajnalka néhány perccel előbb érkezett csak meg tömegközlekedéssel, utánunk hozta a kabátjainkat. Lassan Pít is visszanyeri a színét, és átvándorolunk az állomás melletti vendéglátóhelységbe, ahol elfogyasztunk egy-egy üveg sört, és egy Kalauz Kedvence című óriás pizzát. A kartonunk egy egyszeri utazásra is feljogosít a gyermekvasúton, ezért lassan a peron felé vesszük az irányt. Vonatindulásig még van pár perc, egy csocsó pont belefér még, az asztal szinte hívogat itt mellettünk, így hát beledobtunk egy ötvenest, és lőttük a gólokat. Az utolsó labda hosszan tartotta magát, csak nem akart megesni a végső gól, de a vonat 2 perc múlva indul. Mikor aztán végre célba talált a labdánk, felkaptuk a cuccunkat, és rohantunk fel az állomásra. (Fizetni előzőleg a pultnál már fizettünk) Az egyik vagon végében még épp találtunk elég helyet, hogy leüljünk mind az öten, így nagy boldogan kezdtünk beszélgetésre. Épp fütyülte már az indulást a vonat, amikor feltűnt, hogy nincs az egyik zsebemben sem a fényképezőgépem! Bandernek is volt annyi lélekjelenléte, hogy még mielőtt lerohanjak a vonatról, a kezembe nyomta a vonatjegyet jelentő versenykartonomat. Az ajtóban már ott állt a kalauz, de még nem kezdtünk el kigurulni, így egy gyors „Valamit lent felejtettem, le kell szállnom!” mondatra azonnal leengedett. Futottam vissza a vendéglőbe ahogy csak bírtam, közben be is ugrott, hogy valahol a csocsóasztalnál hagyhattam a fényképezőgépet. Először nem találtam ott ahol véltem, hogy lesz, de aztán megpillantottam a játékasztal végében, nagy boldogan felkaptam, és már rohantam is vissza vele a peronra. A sínek mentén átrohanok a Hárs-hegy oldalába, és ahol a vonat egy nagy kerülőt tesz egy alagúton át, hogy felvegye a szintet én ott egyenesen nekivágok toronyiránt a hegynek, hogy a Hárs-hegyi megállónál beérjem a vonatot, és visszacsatlakozzak a barátaimhoz. Közben már így kigondoltam mindent, de aztán, amikor újra fent vagyok a peronon, látom, hogy a Gyermekvasút még ott van, rám vár. Ez igen, megvártak! Boldogan szállok fel, és mutatom a fényképezőgépet a kezemben! Hát nem marad képek nélkül ez a beszámoló, és én sem maradtam fényképezőgép nélkül! :) Mázlimra nem hagyott keserű emléket bennem ez az amúgy nagyon remekre sikeredett teljesítménytúra!
Említésre méltó még a mai napon, a futás után tett 
látogatásunk a Millenárison. Az index kerékpártúrás fórumán olvastam Herb van Drongelen: Biciklivel a Föld körül fotókiállításáról, ami márc. 16-odikával, azaz holnap véget ér. 
A holland srác 6 éven, 69 országon, és 105 ezer kilométeren át körbetekerte a Földet, közben több ezer diát készített, és nagyon leleményesen, a hajóutakon (mert az óceánokat nem vizibiciklivel szelte át) munkát vállalt, szakácsnak állt, hogy ezzel teremtse elő a következő, kerékpáron megtett szakaszhoz szükséges pénzmagot. Le a kalappal az ilyen emberek előtt! A kiállítás nagyszerű volt, eszméletlen képeket láthattunk, és ami nagyon tetszett, hogy a srác kerékpárját is megcsodálhattuk. Alastair Humphreys négy elfogyasztott kerékpárja után csodálkozom, hogy egy kerékpárral végig bírta nyomni ezt a távot.
látogatásunk a Millenárison. Az index kerékpártúrás fórumán olvastam Herb van Drongelen: Biciklivel a Föld körül fotókiállításáról, ami márc. 16-odikával, azaz holnap véget ér. A holland srác 6 éven, 69 országon, és 105 ezer kilométeren át körbetekerte a Földet, közben több ezer diát készített, és nagyon leleményesen, a hajóutakon (mert az óceánokat nem vizibiciklivel szelte át) munkát vállalt, szakácsnak állt, hogy ezzel teremtse elő a következő, kerékpáron megtett szakaszhoz szükséges pénzmagot. Le a kalappal az ilyen emberek előtt! A kiállítás nagyszerű volt, eszméletlen képeket láthattunk, és ami nagyon tetszett, hogy a srác kerékpárját is megcsodálhattuk. Alastair Humphreys négy elfogyasztott kerékpárja után csodálkozom, hogy egy kerékpárral végig bírta nyomni ezt a távot.
