Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Ultra Trail du Mont Blanc (166km, 9400m szint)

2008.09.16. 15:10 outdoor

Csendesen ülünk a váróteremben, kinn tűz a nap. Olipapa, Fridmann és én bemenekülünk a Nap elől. akibacsi és larzen a peronon várják a szerelvényt, farkasszemet nézve a ránk boruló hegyekkel. Kevés szó, kevés kérdés hangzik el. Larzen örökzöldje jut eszembe: "mint egy gyenge horror prológja, még mindenki bizakodik, de tudják, nem mindenki éli túl..." Begördül a zsúfolt vonat, csak állóhely van, oda is tűz a Nap, pedig de jó lenne még egy kicsit ülni, pihenni, hiszen alig több mint egy óra, és kezdődik a derbi, ahol közel két napon át kell talpon maradni.

Csendes kis falunk – Argentiere - után, Chamonixban hirtelen elönt a lámpaláz, ahogy megindulunk a rajthely felé. Dobzenekar nyomja, versenyzők szaladgálnak le- fel- a depózacskóikkal, pörög minden, ügyetlenkedek a fényképezőgépemmel, izgulok. Fridman, akibacsi és én, besorolunk a mezőny végére az utolsó sorokba. Egy éve ugyanitt, ugyanígy leghátulra állva vártam a Chamonix marathon rajtját. Kemény verseny volt az, jó lecke az Alpok meredélyeiből. Bizony meg is szeppentem akkor, s a verseny végére már biztosra vettem, én nem lennék képes az UTMB-re. Aztán a dolgok másképpen alakultak. Jelentkeztem az elősorsolásra és megkaptam az indulás jogát. Olipapa csak annyit írt, „jó, akkor az okos útról, áttérünk a bátor útra”… Ahogy B Tímea szokta mondani, nem kell betojni a mezőnytől, "azok is csak emberek" No, ha Ők képesek rá, nekem is menni fog. Vangelis szól időnként, aztán egy bizonytalan pukkanás... Elrajtoltunk volna? Igen, elkezdődött. Sokáig szinte semmit sem haladunk előre a zsúfoltság miatt, aztán a várost elhagyva szélesedik az út, kapok egy kis mozgásteret. Lassabban, lassabban, intem magam, de a tömeg, borzasztó nehézkes. Hol az a sok izomember, akiről a legendák szólnak? Azt hiszem, látom ki az a bő 40 % aki lemorzsolódik - jaj csak nehogy én is köztük legyek. akibacsit érem utol, majd hagyom el, nem tetszik az arca, sem a mozgása, bajt érzek, és szomorú vagyok, hogy nem tudok segíteni, futok tovább. Könnyű vagyok, haladok előre. A 8 kilis pontig minimum 1000 embert kerülök el. A ponton aztán ügyetlenkedek, ahogy csak lehet. Tölteni próbálok, mellé megy, kiejtem a botokat, útban vagyok, szóval tiszta lámpaláz és bénázás. Jön az első kaptató. A lemenő Nap varázslatosan fényezi a csúcsokat.

 
Nehéz a haladás, hiszen hátulról hajtják az embert, elöl meg nem mennek. Furcsán „lógatják” a botjaikat a franciák, többször rálépek az előttem lévőére.


 

Az első ellenőrzőponton borzasztó tülekedést fogok ki, meg se lehet moccanni percekig. Mindenhonnan nyomják az embert az ellenőrző kütyü felé igyekvő futók.


 

Mire átérek, szinte sötét van, hosszúgatyára és hosszú ujjúra váltok, előveszem a fejlámpákat. Közben több százan húznak el mellettem tömött sorokban. Végre visszaállok a sorba én is, kezdődik a zuhanás Saint Gervais felé. Óvatosan! Tudom nem szabad tolni neki, igyekszem éppen csak gurulni, de még így is viharzok el a sor mellett időnként. Pár perc múlva kezd beállni a combizmom, görcsszerű érzés jelentkezik. Na szépen vagyunk, az első lejtő, oszt kampec? Kicsit változtatok a lábfejszögön (széttaposok) és a térdekről inkább a boka-csípő környékére igyekszem fektetni a terhelést. Hálásan könnyebbülnek meg a combjaim, többet ezzel már nem is lesz gondom. Saint Gervais 21 km.
 

 


3:05. 5 perc késés a 32 órásra belőtt itineremhez képest. Eddig OK. csakhogy a frissítés már nem fér bele az időtervbe, bizony azt nem lesz könnyű kigazdálkodni a futóidőből. Les Contamines felé új taktikai elemet építek be: "amint meglátok egy emelkedőt, gyalogolni kezdek!" biztos ami sicher, kezdjem a mászást pihenten. Ezt a módszert később átviszem a frissítésre is, "micsoda dolog zihálva enni?" felkiáltással – a gyomornak is van lelke! Különben is, az egész verseny során lényegében igyekeztem nem lihegni, mondván, hogy azt tuti úgysem bírnám sokáig, sőt mindenfajta olyan intenzitást messze elkerültem, ami egy cseppet is megerőltetőnek tűnt. A pulzusmérőmet ünnepélyesen az otthoni fürdőszobában hagytam. Szerettem volna, ha ez a verseny nem a számokról szólna, hanem a ritmusról, a harmóniáról, az érzésekről. Féltem, hogyha nálam a mérő, nem tudok eléggé befelé figyelni, s a számok nyomása alatt túlhajtom magam.
 

Les Contaminesbe (31 km) jókedvűen érkezem, itt nagyobb csapat vár: A Bandita, Viresz és Édesapám, akire az esetleges éjszakai dzsekit bíztam. El is teszem, frissítek, aztán nyomás. 4:45, maradt a 15 perc csúszás.
 

Bő 7-8 percet futok a városban, amikor hirtelen meghűl az ereimben a vér. Ottmaradt a botom a ponton. ÁÁÁÁh! Hagyjam ott? Ugyan, az egyenlő a bukással, hiszen annyi kapaszkodás és ereszkedés van még hátra! A hegy elkéri ezt az áldozatot, ha nem adom oda, elbukok! Aki 2 kilit nem tud plusszba belerakni egy ilyen versenybe, az nem érdemes rá, hogy végig érjen. Indulás vissza! Bő 15 perc ment el, de megvan. Óh milyen fontos üzenet van ebben a hibában! Szedd össze magad, koncentrálj, hagyd az időtervet a csudába, vegyél vissza, mondj le az álmokról, otthon az íróasztalnál nem tervezhetted meg ezt a versenyt! Talán újra összeállhatunk akibacsival - gondolom. Meg is csörgetem. Már a buszon ül, kiszállt az Achillese miatt. ÁÁÁÁÁh! Mennyi közös edzés, közös gondolat, tervezés, készülés szállt most el. Óh, nagyon fáj! Zord leszek kissé, s most már tényleg bekeményedik az összpontosításom és az akaratom: akkor már muszáj megcsinálnom helyette is! Jönnek az éjszakai hágók. Fantasztikus a csillagos égbolt alatt a magasságba kígyózó fejlámpák látványa előttem és utánam is. Itt-ott őrületes fiesta hangulat, ünnepelnek bennünket mindenütt, lenyűgöző. Haladok. Felfelé a tömeggel, lefelé egy kicsit fürgébben. Felfelé csak Tikka Plust kapcsolom fel alaphangra, lefelé aztán jöhet a fényár a Myo XP-ből. Nem hajtok, mégis nehéz, mégis dől rólam a víz, melegem van, s közben fázok az átnedvesedett göncöktől. Pörögnek az órák, tolom a kávékat, de kezdek álmosodni. Egyre nehezebben tartom nyitva a szemem felfelé bandukolva. Időnként összefolynak a képek, s néha azon kapom magam, hogy összeakadnak a lábaim. Próbálok inni, enni, hiába. A lejtők kissé felráznak, aztán a kaptatókon újra rámtör az álmosság. Sokan ülnek az út szélén, de néha megcsal a szemem, nincs is ott senki. Ajjaj ez még csak az első éjszaka. Ha ez így megy, muszáj lesz aludnom. Lehet, hogy a szintidőért fogok harcolni? Lehet, hogy végig sem érek? Nem ezt nem tudom elképzelni, hogy adom ezt be magamnak? Mit mondok a gyerekeknek, ha kérdezik, hogy ment a verseny Apa? „Elálmosodtam, feladtam” Nem azt nem lehet, nem azért edzettem annyit, nem azért hagytam Őket otthon annyiszor. Szerencsére mindig jön egy lejtő, ahol figyelni kell, felráz a sebesség. Csanya és SC üzenetei is tartják bennem a lelket. Ilyen lehet Spárta felé az első 50-es: már nem kevés és mégis semmi az előttünk álló nyomasztó távhoz képest. Les Chapieux-nél (49,8 km) B. Tímea érkezik szembe, amikor a pontot elhagyom, ez olyan tíz perces különbség lehet. Hátha tudnánk együtt menni, olyan frissnek látszott, talán összeállhatnánk, talán úgy könnyebb volna. Várni nem akarok, annak nincs értelme. Lassan-lassan elérem a Combal tavat, világosodik. Bedöcögök a frissítőpontra, éppen kezdeném felvenni a reggeli zsörtölődős állapotot… Péter! Szól rám valaki. Ki lehet az? Fridmann! Megörülök, végre valakinek lehet panaszkodni. Együtt szidjuk egy kicsit az éjszakai rajtoltatást. Ő nagyon elszánt, hogy Courmayeurban alszik egyet, én is hajlok rá, de majd meglátjuk. Futós szakasz jön, ahol erőltetjük a kocogást, majd az utolsó hágó Courmayeur előtt. Nem esik jól a mozgás. Döcögök, lefelé is alig akaródzik futni, meg- megfájdul a térdem. Frisslábúak szaladnak el mellettem. Hát igen, így kell ezt csinálni! Nem mondhatnám, hogy élvezem, bár a fölénk tornyosuló Mt. Blanc, a gleccserek a völgy fantasztikus látványa kárpótol az érzésért, hogy bizony nem megy a szekér. A hastáncos refuge-nál már szépen süt a nap, a gyümölcstál vitaminbombája szétárad bennem, kezdem kicsit jobban érezni magam. Fridmann nem vacakol ennyit, hamarabb indul tovább, húzza az ágy Courmayeurban.
A faluban megjön a térerő, az eddig nem megkapott sms-eket futom át, miközben futok a sportcentrum felé. Az éjszaka SC és csanya volt a leghűségesebb szurkoló, most Femina üzenetét is olvasom. „futok Veled 40 kilit ma, feljövünk a mezőnyre”, csanya: „csinálj valamit, vagy odamegyek és fenékbebillentelek” Hát elég sz@rul mehetek! Gondololom. Jó jó nem toltam, nem erőltettem semmit, de azért haladgattam. 600-700 körülinél csak nem vagyok rosszabb helyen? Hol van még a vége? Meg hát, ha ennyi, akkor ennyi… Édesapám és akibacsi várnak a ponton. A sportcentrumban igyekszem relatív gyorsan frissíteni, de kompletten. Átgyúrok, eszem, iszom, átöltözök, töltök. Kinn akibacsi és Édesapám meghatóan alaposan előkészített csomaggal várnak, viszonylag gyorsan készen is vagyok, indulás. Ákos még ellát szaktanáccsal: a Bertone házig óvatosan, onnan Arnuváig futás, a Ferretre „ízi”, aztán onnan megint egy 20-as lejtő. OK! Úgy lesz. Hosszú az út a Bertonéig. Megdöbbentően sokat kell felmenni, s a ház után kicsivel, már sejteni a következő nagy falatot a Ferret hágót.
 

 

A háznál rendezem a sorokat, hűtök is, ahogy manbo figyelmeztetett előző napokban. Aztán, uccu neki. Futok. És megy. Először óvatoskodva, aztán lazábban. Kezdetben bátortalanul, később határozott önbizalommal gyűjtöm be a sporikat. Nem is értem miért nem futnak. Hiszen itt lehet. Ha elengednek örülök, ha nem, legalább pihenek kicsit. Óh hol van már a hajnali döcögés a Combal felé 65 kilinél, amikor engem előzött néhány pacsirta lelkületű korán ébredő futó… Fantasztikus, hogy itt lehetek. Egy az éjszakából ismerős amerikai nőt is utolérek, akit még a botos kaland előtt előztem meg – de rég volt. Nem tudok elég lassan menni, még így is előzök és előzök. Nem sűrű a mezőny, olyan 50-100 méterenként vannak sporik. –balazs- jut eszembe, ő szokott így versenyezni: skalpról, skalpra. Nem is rossz. Arnuva, a Ferret hágó alja, innen indul a mai nap leghosszabb mászása. Fridmann felkészített rá még reggel, hogy amolyan soha véget nem érő, 2-2,5 órás szuszogó. Töltök, meg egyebek, és nekivágok. Lassan, komótosan kaptatok felfelé, ahogy mindenki más. Felhívom akibacsit, röviden beszámolok a helyzetről, Ő ismét óvatosságra int felfelé. Így is teszek. Az emelkedőben hátulról keményen tűz a Nap, így a két itatónál meg is állok hűteni, egy szusszanásnyi időre visszanézni, aztán gyerünk tovább.
 


Tolom a Leki botocskáimmal, de jó hogy meg vannak! Egy olasz csajszit kerülök el, pedig könnyedén, üdén sétálgat felfelé erőlködés nélkül. Hát persze, nincs rajtszáma, csak a barátját próbálja felfelé „húzni”. Errefelé nagyon sok a szurkoló, kivétel nélkül mindenkinek van egy-két jó szava hozzánk. Köztük magyar bíztató szót is kapok, igaz megjegyzi: „Jó rég elment már Tamás” (Carlos)… Sebaj, ez a „papírforma” a helyemen vagyok. Lassú és nehéz a mászás, sokan dőlnek meg felfelé. Az egyik kanyarban egy lány ül le, s készülődik a hányáshoz komótosan. Szerencsére csak a hangját hallom... A hágóhoz közeledve már komoly gondjaim akadnak a bélműködésemmel, de 2500 felett sehol egy kedvező lehetőség. Kopár, nyílt, kitett az út, menni kell tovább. Átlibbenve a túloldalra aztán nem marad választásom, „elbújok” egy domborulat „alá”… Lesz még pár ilyen gondom később is. Indulás előtt még pici nyújtás a combokra – ezt minden lejtő elején megteszem - és gurulás. 20 órája jövök. Jééé! Szalad az idő, ez hihetetlen. Túl vagyok az eddigi leghosszabb futásom idején (BEAC 17:40) és nem sokra vagyok a leghosszabb gyalogos időmtől (Kinizsi 22:45) A futómű egyben, semmi bajom, és gurulok. Ez kb. 5-ös átlag! Juhijj! Jövök mint a meszes!!! Ráadásul most 20 kili lejtő jön! Reszkessetek sporik! Szépen lassan felveszem az ereszkedő tempót, és suhanok. Irgum burgum, csak beraktak egy-két pici emelkedőt ezek a frányák! Na nem baj, legalább nem kell végig futni. Ui. a taktika változatlan, lényegében csak lefelé futok, síkon, csak ha nagyon kívánom (ez nem túl gyakori) felfelé meg semmit. Nem baj, ezt nem „szépségre” mérik. Nem merek kockáztatni, fogalmam sincs, mire vagyok képes 20-30 óra feletti időintervallumban. Ugrás a sötét ismeretlenbe ez a verseny. Inkább leszek bölcs és tisztelem a hegyet, nem merek olyan bátran nekimenni a távnak, mint a Kinizsin, vagy a Mátrabércen. Foulyban (108 km) ½ óra is elmegy ezzel-azzal. Gyerünk! Egy széles folyóvölgy oldalában zúzunk lefelé, titokpont is van, ahol rákérdezek a pozíciómra. 384. Jessz! Mint a talajvíz! Courmayeurban még 658. voltam. 300-on belülre kéne jönni, de szép lenne! Társalkodóm is akad, egy francia srác, aki hatodszorra van itt, háromszor már sikerült neki. Meghallgatom, hogy mennyire semmit nem edzett s mégis milyen jól megy, „megdícsérem”, aztán elhagyom. Praz de Fortnál a legkedvesebb frissítőasztal fogad. 3-4 gyerek a mamájukkal, vízzel kínálnak, sőt slag is van locsolkodni. Ki is használom. Fonyód jut eszembe… Amúgy nagy csend van a faluban, pedig mindenütt palackba készített víz, poharak, feliratok mutatják, hogy vártak minket. Leérek a völgy aljába. Irány felfelé Champex-be. Larzen szerint ez semmi, nem is emelkedik. Hümm! A túra után visszavonta ezt az állítását. Champex (122,8 km): akibacsi, és Édesapám frissítenek. Minden ismét előkészítve, betárazva, kávé, kaja, pia kerül elő, akibacsi pörög, masszíroz, minden… megható. László Szilvivel és Siményi Mikivel futunk össze, váltunk pár szót, aztán elköszönök, pedig szívesen leülnék hallgatni őket, de nekem még ketyeg az óra. Igyekszem enni, inni, nem akarok sokat tökölni, talán még csíphető világosban a Bovine. Gyors átöltözés éjszakai dresszbe, aztán harcra fel. Zoknit most sem merek cserélni, a bevált Lorpeneket nem merem leváltani, hiba volt, a bepállott, sótól kemény zokni bizony nekiállt már erodálni a sarkamat, meg is iszom a levét később, még cipőcsere is belefért volna. Újraindulva kockásan megy a futás, sokat sétálok, aztán magam mögött hagyva a nyüzsit, kezdek belerázódni. Magányos tanyához érve, szurkolók ismét bíztatnak, ahogy sétálok felfelé. Színpadiasan belehúzok: széles sprintmozdulatokra váltok, persze vigyázva, nehogy emelkedjen a sebességem, még elfáradnék. Az attrakció nagy sikert arat… Kezd kidörzsölődni a kezem a bot bújtatója alatt, zsírozom kicsit, de már késő, kisebesedik. Ketten is jönnek szembe a Bovine-ról. Ajjaj ennyire riasztó lenne? Nem kapkodok, de haladok. Kimérten, egyenletesen lépkedek felfelé a gyökeres sziklás emelkedőben. Hihetetlen. Több mint 24 órája nyomom, és semmi különösebb gondom nincs. Figyelni az energetikára, folyadékra! Intem magam! Eddig minden kis apró jelzését a testemnek időben érzékeltem, s rögtön reagáltam rá. Eddig hálásan dolgozik is. Elhatározom, hogy a maradék 3 hegyen betermelem a géleket, 2-3-at per hegy. Így is teszek. Már csak 3 hegy, sőt már szinte annyi sem. Most már csak nem lesz megborulás! Úgy tervezem, minden tiszteletet megadok a Bovine-nak, hátha a maradék kettő hegy visszaadja. A Kevélyen ez be szokott válni… Emelkedek. Oli jut eszembe: mennyi hegyi feladat, erősítés van mögöttünk, óh mennyire szépen beépült minden. El sem hiszem, hogy ennyire simán megyek. Nem fáj semmim. Kifejezetten jól vagyok. Lehet, hogy már kikattantam? Vagy zombi vagyok? Nem azt mondták a többiek, hogy Courmayeurtól végig fájnak a térdek? Pedig már a Bovine-on vagyok és még semmi! Szuper. Felérek. Már muszáj felkapcsolni a lámpát is. Frissítés a tetőn aztán indulás lefelé. Hasítok, ugrálok – zsebRambo dolgozik rendesen. Mindig örömmel fedezek fel egy-egy kis fényességet magam előtt, hiszen újabb feladat, újabb lehetőség előzni. Fura, de a mezőnynek ebben a részében már mindenki szó nélkül enged el, áll félre, Hátrébb ez nem így volt. Trient (138,3 km). Zsírozom a sarkam, mert mintha égne kicsit, frissítek és döccenek tovább. Ellenőrzöm a fejlámpámat. Ajjaj, lehet, hogy nem bírja ki az éjszakát? Telefonos segítséget kérek akibacsitól, rövidesen jön az sms: athosz vár az elemekkel Vallorcine-ban. A Les Tseppes nem adja magát könnyen. Athosz vár a faluban, felkészít az utolsó hegyre: Ő már megjárta, tudja, mi következik. 18 km bő 1000 szint. Kb. 2,5 óra felfelé, majd kb 2 lefelé, ennyi biztosan kell rá. Nekivágok. Az első két kili smafu, a Montets hágó után jön a fekete leves. Az órámat figyelem csak, hogy merre járhatok, hiszen, ha felnézek, csak feljebb és feljebb látom magam előtt a lámpákat. Most bizony lelassul az idő, nem pörögnek az órák, mint eddig, nem fogy a hegy, feljebb és feljebb kell menni. Óhhogyaza! Elküldöm sokfelé a franciákat, mi a fenéért nem lehetett a Montetsről becsorogni Chamonixba mint régen… Most nem segít a szlogen, „így is úgy is 166 km 9400 szinttel”, kell a csudának, jó lenne az csak 8500-zal is. A csúcsot lassan elérem, nekirugaszkodok az utolsó ereszkedésnek. Muhaha, ha látnám merre megy az út, talán még futnék is. Sokszor gőzöm sincs merre az arra a sötétben. Így is visszaszedek pár sporit, akik felfelé megelőztek, ők el sem hiszik, hogy hol kell lebotorkálni. Fáj már a sarkam, égeti a becsapódás minden lépésnél, nehezen tartom az egyensúlyt, újra és újra gyaloglásra kényszerülök. Újra és újra nekiveselkedek a futásnak, de nem megy, nem érzem a talajt. Túl sötét van még, Chamonix irgalmatlanul alattunk a mélyben. Nem lehetne lifttel lemenni? Elérem a Le Flegere-t, röviden teázok aztán indulok: „Hadd fogyjon”. A köves sípályán, és a szerpentinen újra próbálok futni, de már nem áll össze a mozgás. Talán ha látnám hová lépek, de ez így most nem megy. Na jó akkor hagyjuk! Nem akarom elrontani az élményt. Eddig olyan kerek volt minden, ha 36 óra hát annyi. A Chamonixt 2 órára jelző turista tábla kissé elszorítja a szívemet, de tudom, azt hátizsákos bakancsosokra mérik, nem lesz az annyi. Nem kell kétségbe esni. Sétáljunk! Maradjunk még, hallgassuk meg mit mond még a hegy. Átgondolom az előző 1,5 napot. Próbálom ízlelni az élményt. Elképesztő dimenzió ez. Ledönthetetlen korlátokon suhantam át, áthághatatlan határokon léptem át. Fantasztikus. Valami meghatározhatatlan mély öröm és elégedettség száll meg. Szép munka volt. Chamonix-ban még egy francia JB** aláz egy előzéssel, csakhogy az otthoni Kinizsis is eszembe jusson, ahogy SK-is, aki valami hasonló élményt keres a kihívásokban, amit most én is megtaláltam. Mikor nekivágtam, nem tudtam miért is vállaltam, mire beértem már igen. Ezért az élményért, ezért a dimenzióért. A város csendes szürke kihalt, tán Elvis vár a célban, vagy Vangelis? Egyik sem. A futottak még kategória érzetével, elszórt tapsocskák között kocogok be a központba. Nincs sorfal, sem őrjöngés, pedig belül az van. Keresem a szememmel az ismerősöket, átlépek a chipszőnyeg felett, kezet rázok édesapámmal, akibacsival, szaszával. Fantasztikus volt! Leültetnek, magamtól eszembe sem jutott volna, szisszentek egy dobozos sört, s már szól is a telefon, SC az. Jól esik a hívása! 271. vagy, mondja (36 óra 9 perc). Jéééé! Erre nem számítottam, szuper! Ekkor jut eszembe leállítani a stoppert, nem is tudom az időmet, nem számít, tényleg nem, csak az élmény, amit a természet adott, ahogy manbo_írta.

dr. Horváth Péter

4 komment

Címkék: franciaország olaszország futás svájc élménybeszámoló ultrafutás

A bejegyzés trackback címe:

https://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr11665874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szántó Gergely 2008.09.18. 08:58:59

Gratulálok és köszönöm a beszámolót!

Arpesz · http://kerekparral-athenig.blog.hu 2008.09.18. 09:20:11

Én is gratulálok, fantasztikus beszámoló, és teljesítmény! Életre szóló élmény lehetett... Hova tovább ezek után? Jövőre Spartathlon? :)

hasy 2008.09.19. 17:34:17

ez elég szép lehetett, gratu, de persze ugyanakkor irigykedem is. a beszámoló is jó lett. sok szépet a továbbiakban is:)

Bander 2008.09.23. 09:55:16

Gratulálok, hatalmas teljesítmény! Jó volt olvasni a beszámolód, kicsit én is ott voltam...
süti beállítások módosítása