Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Everest Maraton

2010.07.15. 12:50 outdoor

Már közel egy éve terveztem el, hogy Nepálba utazok és olyan területeket fedezek fel, ahol még előtte nem jártam. Nem volt nehéz döntés, hisz 2 évvel ezelőtt az 1953-as Everest expedíció eredeti útvonalán mentem be a Khumbu völgy bejáratáig, Lukla-ig (2800m) egy Jiri nevezetű falucskából, ami közel 8 óra vadregényes buszúttal közelíthető meg. Anno ez az útvonal volt az egyetlen módja hogy az Everesthez bejussanak az expedíciók… Ez közel 6-8 napi járóföld, több hágóval megtarkítva… de tökéletes akklimatizációs túra.

Majd akkor úgy döntöttem, hogy a klasszikus Everest Alaptábor (Everest Base Camp: EBC) túrát kihagyom és majd meghagyom egy másik útra. Így érkeztem el a gondolathoz 2009-ben, hogy felfedezzem az EBC és a közeli völgyek, hágók rejtélyeit, élményeit és azt összekössem egy jól megérdemelt Everest Maratonnal, ami kicsit furcsán hangzik, de az első hivatalos maratonomnak számított. Aki ismer az tudja hogy én már megannyiszor futottam ennél sokkal hosszabb távokat, de igyekeztem óvni magamat egy hivatalos utcai maratontól… de mindig is indíttatásom volt egy terepmaratonhoz.

Őszintén megvallva nem is tudom miért nem jutott ez az esemény eszembe előbb :-) Szinte a tökéletes kombináció: magaslat, hegyek és terepfutás, valamint az 1953. május 29.-ei első sikeres hegymászó expedíció (Tenzing Norgay és Sir Edmund Hillary) megemlékezéséhez kötött dátumon tartják. Ahogy ez élet úgy hozta (vagy én) ezek az elemek határozzák meg a munkám és a hobbim is… vagy ahogy mások szokták mondani: szerencsés ember – „a hobbija a munkája” :-)

 Na de vissza a tényekhez. A munkámból adódóan a tervezés már egy jó ideje elkezdődött és a nevezésemet is leadtam már tavaly júliusban a versenyre, ami tökéletesen beleillet az eléggé sűrű munkarendembe, így egy 7 hetes nepáli utat terveztem bele.

Április közepén utaztam ki Angliából majd június 3.-án repültem vissza Angliába, kifelé és visszafelé is sikerült pár napos munkákat beszervezni a Szigetországban, így azt mondhatom kihasználtam az időt és a helyet is. A versenyt nagyon vártam, de főkent a túra mozgatta a fantáziám és e köré terveztem a „felkészülésem” ha ezt ennek lehet mondani: hisz abban a magasságban a futás átmegy poroszkálásba… Igaz idővel elkezd normálisabban mozogni az ember. Persze 5000m felett ez fehér embernek már nem nagyon megy. A terveim szerint 3 völgyet néztem volna meg, 3 hágón való átkeléssel és több kisebb csúcs megmászásával segítve az akklimatizációt. Terveimbe az is beletartozott, hogy a verseny szakaszait végiggyalogolom és bizonyos részeken futok is. Természetesen benne volt a sérülés és a betegség lehetősége is, ami jelen esetben be is játszott.

Szólj hozzá!

Címkék: himalája futás élménybeszámoló nepál ultrafutás

4646 km séta egy év alatt

2010.06.07. 16:07 Arpesz

...és közben még a szakálla is megnőtt:

Egy év után azt mondta, elég volt. Megállt, levágatta a haját és a szakállát, majd hazament befejezni a sulit.

Hogyan/miért? - Az útvonal - Az útinapló - Így készült a videó

Filozófia: "It doesn’t matter what dream you choose to follow, as long as you have one. Go follow your dream, and laugh while you’re doing it!"

Magyarul valahogy így: Mindegy, mi az álmod, csak legyen egy! Menj, váltsd valóra, és közben nevess!

 

Szólj hozzá!

Budapest két keréken - A 31000km-es kerékpártúra első fővárosában

2010.05.31. 20:13 Arpesz

Vasárnap este nem hétköznapi vendégeink érkeztek. Előd és Lehel két marosvásárhelyi fiatal, akik fejükbe vették, hogy kerékpárral bebarangolják egész Európát. Már maga az útvonalterv puszta látványa is megdobogtatja a magamfajta kerékpártúrázó szívét. Nem csoda hát, hogy már alig vártam a találkozást a két őrülttel. Alig egy hete vannak úton a srácok, első nagyobb állomásuk Budapest, ahol 3 napot töltenek el. Ebből az első nap, Pünkösd hétfőn rögtön be is vettük Budapestet. A Városligettel kezdtünk, a Hősök terén találkoztunk néhány baráttal, köztük Dénes volt bátor, és bringával érkezett, így már 4 fősre duzzadt a kis bringás csapatunk a nap hátralévő részére. Végighajtottunk az Andrássy úton, majd a Lánc-hídon kereszteztük a Dunát.

2 komment

"Ma mi" túráink a havas Tátrában

2009.10.19. 23:55 Arpesz

A hétvégén kirándulni voltunk a Tátrában. Igen, a múlt héten, amikor annyi sok hó leesett. Pontosabban nem is a hétvége volt, hanem egy csüt-péntek-szombat, szerda esti leutazással. Éppen ezért, mivel két nap szabinkba került a megmozdulás, eszünkbe se jutott lemondani a Tátránkról, elhatároztuk, hogy ha esik, ha fúj, mi megyünk és jó lesz! Jó lett, és hó is esett, nem is kevés, na de erről később… Banderral ketten vágtunk neki a kalandnak, és biztos ami biztos alapon, a sífutó felszerelést is bepakoltuk a túrabakancsok mellé.
Szerda este még gyorsan átszereltettem a téli gumikat az autóra, majd 8 után valamivel elhagytuk Budapestet. Donovaly előtt egy rendőr állított le. Na, most jön a bünti, 50 helyett 52-vel hajtottam ki a településről, gondoltam, de kellemesen csalódtam. A rend őre csak a téli gumira kérdezett rá, és figyelmeztetett, hogy sok hó esett le és csúszós az út, ezért nagyon lassan, és óvatosan hajtsunk. Láttunk néhány kamiont elakadva, és fent a hágóban, a sípályáknál, amikor kiszálltunk nyújtózkodni, akkor tapasztaltuk csak, hogy valóban komoly a helyzet, jó 40cm hó volt az út mellett. Ekkor már sejthető volt, hogy kalandos lesz ez az utazás.

15 komment

Címkék: szlovákia túra tátra élménybeszámoló sífutás sítúra

Budapest – Orosháza, 200km - Kerékpártúra a Nagyokkal

2009.09.29. 10:18 Arpesz

A hétvégén ismét nagy őrültséget műveltünk. A kerékpártúra ezúttal sok résztvevős volt, ez adta a lényegét, na meg az úti cél. Kezdjük a legelején!
Nálunk vendégeskedett Bo Barta, akivel odafent északon, a finn Lappföldön találkoztam a nagy európai bringázásomnak bizonyos szempontból gyakorlatilag az utolsó napján. Ezt azért fontos kiemelni, mert ő pedig innen Budapestről fog hazarepülni, itt fogja befejezni az útját, ami neki ott indult, ahol nekünk véget ért. Meg is örültünk egymásnak nagyon, még ott északon megígértettem vele, hogy feltétlen keressen meg, ha Budapestre ér, és lakjon nálunk. Aztán itthon észrevettem a fotóinkat nézegetve, hogy egymás mellett szerepelünk Európa legészakibb pontjának kerékpáros vendégkönyvében.
Szerdán végre eljött az idő, Bo megérkezett, megjárta a balti államokat és Oroszországot, nekem közben majdnem 2 hónapom volt megemészteni a nagy utat. Első este nagypapám meghívására összehoztam az öregeket, a két mérnökember jól megértette egymást, folyt a ribizlibor és a pálinka, az este végére kész művészet volt a fordítás közöttük. Bo gátakat tervezett, Lali papa vasúti hidakat. Bo a Kilimadzsárót mászta meg, Lali papa a Drei Zinnen-t… Szóval volt miről beszélgetni, alig győztünk hárman unokák a fordítást.
Eljött végül a péntek hajnal, a 6 órai indulásból fél 7 lett, és kigurult a kis csapat a kapunkon. Bo, Huber [Pele_nka] Tamás, Zita és én. Botól a kiserdő túloldalán búcsúztunk, ő az M0-ás mentén, Érden át a Balaton felé vette az irányt, azzal a céllal, hogy az elkövetkezendő két hétben elteker az olaszországi Velencéig. Eredetileg teljes Európa Észak-Dél túrát tervezett Nordkapptól az olasz csizma déli csücskéig, de sajnos neki, mint Dél-Afrikai állampolgárnak vízum kell az EU-ba, aminek ideje véges, ezért kényszerült a rövidítésre. Viszont a repülője Budapestről indul, úgyhogy nagy örömömre még viszont láthatjuk nem mindennapi barátunkat. 66 éves létére ilyen kalandra vállalkozott, csak hogy bizonyítsa magának, hogy képes rá, és megmutassa az embereknek, hogy Co2 kibocsájtás nélkül is lehet utazni, méghozzá nem is akárhogy! Nagyon tudom becsülni az ilyet! Igyekszem majd készíteni vele egy riportot, mert nem mindennapi fickó, és nem akármilyen a története!

1 komment

Címkék: kerékpár élménybeszámoló kerékpártúra

A 100 nap bringa teljes útvonala a neten

2009.09.16. 19:28 outdoor

Árpesz már több, mint egy hónapja hazaért epikus utazásáról, amiről a kezdetekkor az outdoor blog is hírt adott. Most végre publikálta nekünk a teljes útvonalát annak a 100 napos, több mint 8000km-es kerékpáros őrületnek, amely meghódította Európa legészakibb pontját, a norvégiai Nordkappot. (mellesleg érintették a világ legészakibb sörfőzdéjét is)

A Google Earth-el megnyitható részletes útvonalat és a hozzá való használati utasítást megtaláljátok a 100napbringa.hu-n itt!

Szólj hozzá!

Címkék: kerékpár útvonal kerékpártúra

Kalandjaink a Lengyel-Tátrában

2009.09.14. 10:00 Arpesz

Szeptember első hétvégéjén kirándulni voltunk a Tátrában. A két naphoz hozzácsaptam a pénteket szabadságból, így már csütörtök este  autóba pattantunk a barátnőmmel, hogy levágtassunk a Lengyel-Tátrába, Zakopane környékére, kirándulni egy kicsit. 3 éve több ízben jártam már a Tátra északi oldalán, és akkor fantasztikus élményekkel tértünk haza, így várakozásokkal teli néztem elébe ennek az útnak is.
Valamivel éjfél előtt érkeztünk meg a Zakopane déli részén található Pod Krokwia kempingbe. Szakadt az eső, ezért úgy döntöttünk, hogy nem állítunk sátrat, hanem a kombi hátuljában alszunk. Ledöntöttük a hátsó ülést, előrepakoltuk a cuccokat, majd megágyaztunk magunknak az így nyert helyen. Nem is volt olyan kényelmetlen, mint vártam.
Reggel sajnos még mindig lógott az eső lába, ezért némi délelőtti extra szunyókálás után csak várost nézni indultunk. Zakopane sétálóutcája még mindig gyönyörű és érdekes; a füstölt sajtok mellett megjelentek az óriási, magas gépfagylaltok is. Aki csokis ízt várna a fehér-barna színű fagylalttól az csalódni fog. ;P Egy ebédnek szánt kebab, egy templomlátogatás és egy kávézás után úgy döntöttünk, most már elég lesz a városból, elindulunk kirándulni, ha esik, ha fúj.
Esett… :) Hol kicsit, hol kevésbé, de szinte végig áztunk, de azért ennek ellenére élveztük az estébe nyúló kirándulásunkat. A Sarnia Skala hegyet néztük ki célpontnak. A völgyből majdnem visszafordultunk, mert sikerült egy kicsit elmennünk rossz irányba, amivel időt veszítettünk, aztán még az eső is egészen rákezdett, de végül nem futamodtunk meg, amit nagyon nem bántunk meg. Bár a csúcs „csak” 1377 méter magas, de mivel a tetején egészen szép sziklás, igazi csúcs-élménnyel ajándékozott meg minket. Az sem volt baj, hogy közben esett, élveztük, hogy fent vagyunk egy hegycsúcson, ahová a saját lábunkon jutottunk fel. Lefelé egy alternatív útvonalon, a sárga jelzésen mentünk le, egy nagyon szép, sziklákkal, vízesésekkel és zubogókkal tarkított völgyecskében. Sajnos ekkor már igencsak sötétedett, ezért nem tudtunk fényképeket készíteni, pedig lett volna miről…
Este megérkezett a társaság java, merthogy ez egy nagy, össznépi kirándulásnak indult, csak mi Zitával lejöttünk egy nappal előbb – ha már lúd, legyen kövér alapon. A kemping éttermében egy közös vacsorázás, sörözés keretében jót beszélgettünk a javában volt kollégákból álló rég nem látott baráti társasággal. Persze a beszélgetések a következő két nap túrái alatt is folytatódtak, aminek nem kicsit örültem, hiszen volt, akit idén még talán nem is láttam, holott anno együtt jártuk az OKT-t, a Fátrát, a Gyergyói Havasokat és még sok-sok mindent… :)
Másnap korán keltünk és megpróbáltuk elérni az első felvonót a Kasprowy Wierch-re. Ez majdnem sikerült - részben miattunk, részben a kisebb sor miatt -, de a tervezettnél kicsit később, olyan 9 körül voltunk fent az 1987 méteres gerincen. Odakint 3 fok volt, és esett…

8 komment

Címkék: túra tátra lengyelország élménybeszámoló zakopane

Terepfutó Világbajnokság

2009.07.14. 22:49 outdoor

La 11ème Merrell Sky Race
2nd IAU World Trail Challenge

 

Azt hiszem nagy hiba lenne csak a versenyre korlátozni az élménybeszámolót, tekintve hogy a megelőző napok eseményei is igen fontos részét képezték a mentális felkészülésnek.
Csütörtökön valamivel este 6 után vágtunk neki a nem éppen rövid útnak Ispi, Zoli (a sofőrök és segítők legjobbika) anyukám, apukám és jómagam. Köszönhetően az Ultrabalaton óta hordozott és azóta csak tovább fokozott alváshiánynak, a magyar határtól a francia határig egy cappuccinot (a mélyebb alvás elősegítése érdekében muszáj volt) kivéve semmire nem emlékszem. Reggel 7-kor érkeztünk meg Monétier városkába, a számunkra kiszemelt szállodába.  Egy kiadósnak nem mondható reggeli után, mivel frissek és kipihentek voltunk, célba vettük a versenyközpontot. Hát még igen berendezés alatti állapotában volt minden, így némi türelemre kértek bennünket, melynek jutalmaként végül megkaptuk az Hongrie csapatnak összeállított információs dossziét. Áttanulmányozva rögvest szembesültünk az első problémával: nemzeti mez viselete kötelező a nyitó- és záróünnepségen. Gyors telefon haza, hátha… A csapat egy része már Mariborban, a másik meg nem veszi fel a telefont.  Gyors újratervezés: a frissítő állomások megtekintésébe beiktatjuk a brianconi pólókeresést. Irány a Galibier, az első csúcs, az első frissítővel. Már autóval is elborzasztó volt, nem is igen akartuk végiggondolni Ispivel, hogy gyalogszerrel milyen lesz. A turistaháztól (itt volt a frissítőpont) kocsival mentünk a csúcsig, így nem láthattuk a vízszintes sziklafalat, amit vasárnap mind az összes érzékszervünkkel megtapasztalhattunk.  A csúcson a dermesztő szélben kis télidéző hógolyózást produkáltunk, majd az útjelző rózsaszín pöttyöket felfedezve, letekintettünk a mélybe, az egy nyomsávos, sziklás ereszkedésre.  A következő két frissítőpont előtt kifejezetten jól esett a kis brianconi kitérő. Rendkívül kedves, szívélyes, segítőkész franciák, gyors címer és betűforma keresés, kisméretű póló nincs, fehérből pedig csak 4 db, de legalább másfél óra múlva kész. Ez alatt irány Nevache a 2. és 3. frissítők közös támadáspontja. Hát nem a szomszédban van, de tán valahogy belepaszírozható az időbe mindkét pont. Az eredményes nap zárása pizzával és roséval.
Mivel a technikai értekezletre a kiírás szerint csak egy fő mehet, a megnyitó pedig du. 5-kor kezdődik, én pedig soha nem futok egy hétig a verseny előtt, Ispi marad Monétier-ben, fut, technikai értekezik, fogadja a többieket, mi pedig brianconi kirándulunk. A vár után még a telefericet is kipróbáltuk, megmásztuk a Prorel (2566 m) csúcsát, üzentünk a brianconi Notre Dame vendégkönyve által az utókornak.  Mire visszaértünk a szállásra Carlossal, Gergővel, Balázzsal kiegészülve a fiúk kiokítódtak a technikai ismeretekből. Csodásak voltunk a hófehér egyen pólónkban, de Ildi még mindig hiányzott. Az ünnepségre végül sikerült teljes létszámban pózolni a sajtónak.  Mivel  a hivatalos tészta partyhoz a szokásos sorban állás társult, a kajajegyeinket a szülőim nyerték meg, ezalatt én nyugodtam bepakolhattam, készülhettem a holnapra. Ja igen, a szövetség Ildivel küldte ki a versenyzős mezeinket, igazi pályaversenyző mezek: használt női top, kis zöld bugyival (más után felvenni az alsóneműt… tiszta, száraz érzés), fiúknak atléta, kifejezetten hátizsákos strapát bíró masszív anyagból.

Szólj hozzá!

Címkék: franciaország futás világbajnokság ultrafutás

Túléltük a Nagyhalált

2009.05.26. 20:49 outdoor

25. Túlélőverseny - 2009. május 15-17.

Végre haza tudtam jönni egy kétnapos túlélésre, s öt év után másodjára is próbára tehettem magam a kétnapos műfajban! Sajnos az öt évvel ezelőtt Mecsekben győztes csapatból egyik társam sem tudott eljönni. Molnár Laci erre a versenyre átállt az erő sötét oldalára, Durham Mikinek pedig az utolsó pillanatban családi okok miatt le kellett mondania a versenyt. De erre az esetre is megvolt a korábban már bevált forgatókönyvünk: ismét a Sárkányevő Cserfatölgy csapatával fuzionáltunk. Az ő csapatuk nagy része is átállt a szervezők táborába erre a versenyre, így csak Varga Zoli maradt meg magnak, aki csodával határos módon újra kerített egy új résztvevőt a versenyhez, régi triatlonista haverját, a tízszeres ironmant, Kovács Tamást. Tamást én is ismertem, először ’87 körül találkozhattunk egy egyetemi előkészítő táborban, aztán valahogy ’98 körül, amikor én váltóban indultam az ironman kerékpáros szakaszán (180 km időfutam). Tehát olyan 11 évente találkozunk…

Megpróbálom röviden leírni a verseny fontosabb szabályait, mert enélkül értelmezhetetlen az egész történet. A szervezők sok hónap gondos munkával kijelölnek egy terepet valahol a hegyekben, keresnek érdekes helyeket benne, ott elrejtenek apró kis fecniket (bonuszok) és fiolákat (stafétuszok). Aztán készítenek hozzá egy valamilyen módon összekuszált, megfejtést igénylő térképet, rengeteg tereppontleírást, szabályt, jegyzőkönyvet stb. Ezeket a verseny kezdetekor, a terepre való kiszállás közben kiadják a versenyzőknek, akik állandó szellemi és fizikai megpróbáltatásokkal szembenézve próbálják teljesíteni a kitűzött feladatokat, azok közül is legfőbbképp a tereppontok felkeresését tetszőleges sorrendben. Amely csapat nem tudja teljesíteni a minimum célkitűzést, annak érvénytelen a szereplése („elpusztul”), a többiek túlélnek, és pontokat kapnak a végrehajtott feladatokért. A pontok összesítésével alakul ki a helyezések végső sorrendje.
 
A verseny előtti napokban a rendezők elkezdenek kiszivárogtatni információkat, hogy merre lesz a verseny. Ezt főleg a terepen készült fényképekkel teszik. A kiszivárogtatott fotók egyike egy gáztűzhely kapcsolóját ábrázolta. Ebből Tamás rögtön kitalálta, hogy a Karancs lesz a helyszín. Ilyen egyszerű lenne? Igaz, annyira volt csak egyszerű, hogy a csapat többi tagjának ez sose jutott volna eszébe, habár a márkanevet hallottuk már… Egy másik fotó egy elég nagy hegyet ábrázolt, ez alapján ki lehetett zárni kisebb hegységeket. Ráadásul a hegy tetején pár pixelben ki lehetett venni egy kilátót és mellette egy adót is. Este keresgéltem a neten fényképeket jó pár csúcsról, ahol tudok kilátóról, és sikerült is két elég meggyőző képet találni a Karancsról. Tamás el is küldte a szervezőknek a tippet, hogy a Karancs lesz a terep. Közben Zoli egyéb kiszivárogtatott információkból rájött, hogy egy sudoku (számkeresztrejtvény) is valahogy része lesz a versenynek.
 
Aztán péntek este felszálltunk a buszokra, hogy az „ismeretlen” terep felé vegyük az irányt. Valóban a Karancs felé mentünk, de aztán elhajtottunk mellette, át Szlovákiába… A határátkelőn üdvrivalgás tört ki a buszon. Magyarország EU-ba lépése óta ezt vártuk, hogy egyszer külföldön lesz a terep. Zoli erre az eshetőségre is előre gondolt, és mikor lementünk az összes nálunk lévő térképről, előhúzott Google űrfotókat a Karancshoz és Medveshez csatlakozó szlovák részekről. Próbáltuk rajtuk követni a busz nyomvonalát, és úgy tűnt, tudjuk, hol raktak ki minket.
 
Leszálláskor kaptunk egy pakli házi gyártású, különleges magyar kártyát, a térkép szétszabdalt változatát. Mindegyik térképrészlet fölött volt egy szín és szám, pl. piros nyolcas. Tehát 32 felé volt szétvágva a terep térképe, pontosabban kétszer 16 felé: az egyik készleten voltak a szintvonalak, a másikon a települések, utak. Forgatni, nyírni és egymásba csúsztatni kellett a kártyákat, hogy megkapjuk a terep térképét. Csak az volt a gond, hogy a kis térképek méretaránya nem mindig egyezett, így nem lehetett tökéletesen összeilleszteni őket. Még az összerakás elején, 15 percen belül tudtuk, hogy Somoskő központi helyen szerepel a térképen, és sok tereppont van a környékén. Felmerült, hogy esetleg elrohanunk oda. Zoli a GPS-én bemérte, hogy a Somoskői vártól 3,6 km-re vagyunk. Hát bizony nem ott voltunk, ahol eredetileg gondoltuk, jóval messzebb a magyar határtól. Részben ezért is döntöttünk úgy, hogy mégis inkább összerakjuk a szintvonalas térképet, és meggondoljuk, merre megyünk, hogy ne hullajtsunk el tereppontokat útközben. Aztán mire összeraktuk a térképet, egy csapat már elment mellettünk a vár irányába. Őket követni nem sok kedvem volt, továbbá egy csapatot még közelebb raktak ki a várhoz, úgyhogy bedobtam szokásos ötletemet: menjünk arra, amerre senki sem akar menni.
 
Némi győzködés és tanakodás után a B-terv, azaz az „ugrás a sötétbe” lépett érvénybe. A nehezebbnek tűnő északi irányba indultunk, amerre turistatérképünk sem volt, és amerre csak egyre távolodunk az ismert magyar résztől. Kicsivel éjfél előtt indultunk. Az egyik térképrészleten láttuk, hogy 10 m-enként vannak a szintvonalak, és kb. 100 m-nek tűnt a szintemelkedés a legközelebbi csúcsig. Hát ezzel súlyosat tévedtünk. Mint kiderült, a szlovák részen 20 m-enként voltak a szintvonalak, és még lehet hogy egyéb csavar is volt, de mi legalább 300 m-nek éreztük a szintemelkedést. Egyszerűen nem akart vége lenni. Aztán mikor végre felértünk, a keresett út nem volt sehol… Végül nagy nehezen csak meglett az út, ami meglepetésünkre egyben turistaút is volt, és meglett az első tereppontunk 2,5 órával a kirakás után. A váratlan turistaúttal megütöttük a főnyereményt, a turistautakat éjjel is könnyű követni. Az éjszaka folyamán turistautak mentén felfűztünk jó pár tereppontot egész elfogadható tempóban a nap időszakát figyelembe véve.
 
Hajnalban értünk ki egy gyönyörű kilátópontra, s ekkor tárult fel a terep szépsége először. Sajnos erősen párás és felhős volt az idő, de a hosszan elterülő hegyek és közéjük illeszkedő kis falvak, szántók, legelők megkapó szépségűek voltak. Itt a környéken sok „kishalálos” csapattal találkoztunk – nekik csak 1 napos a verseny –, de még mindig mi hoztuk el az összes nagyhalálos bonuszt. (A bonuszt, azt a bizonyos kis elrejtett fecnit az a csapat kapja, aki elsőként ér egy adott tereppontra. A „stafétuszt” viszont az odaérkező csapat felveszi és elviszi a következő tereppontra, ahol kicseréli a következő stafétuszra. Ezek azért lettek bevezetve, hogy a csapatok tudják, hogy valóban a megadott terepponton járnak-e.)
 
A következőkben tovább nyomultunk északkeleti irányba, és próbáltunk minden tereppontot érinteni. Kb. két óra múlva egy újabb kilátóhelyhez érkeztünk. Ekkor már sütött a nap, és innen egész egyszerűen verhetetlen volt a kilátás. Előttünk egy mesebeli falu, szélén egy meglepően meredek vulkáni kúp tetején valami hegyes szikla, távolban nagyobb hegyek, egész meredekek a Bükk vagy Mátra vonulataihoz képest, alattunk átellenesen a legelőn egy tehéncsorda, végeláthatatlan zöld mindenfelé, az összes létező árnyalatban. Soha nem jártunk erre, és elképzelésünk sem volt a falu nevéről, egyáltalán a környező hegyek vagy hegység nevéről. Egy idegen országban, idegen tájon voltunk és a felfedezés összes örömét átélhettük, mint egy mesében a három testvér, akik elmennek világot látni. Én álmosságot egyáltalán nem éreztem, talán nem is volt még ilyen túlélőversenyem, mikor annyira izgatott voltam az első pillanattól, hogy még ásítozni is elfelejtettem.

7 komment

Címkék: szlovákia élménybeszámoló túlélőtúra karancs

TÉSZÁZ „avagy a kályhától a Klébiig”

2009.05.21. 08:58 outdoor

Ki a túrót érdekel valami, ami egyszerűen „csak” jó volt, nincs benne meghalás és feltámadás, számok, pulzusok, se kutya, se gyerek. Hát ezért nem írtam a tavalyi T100-ról beszámolót. Az idén ismétlődött a tizenóra jó érzése, és bár kutya volt kettő is, az írást illetően ismét elbizonytalanodtam…. de aztán időben helyre tettek, így íme a story téltől tavaszig.
 
I.rész
 
Januárra kiteljesedő makacs és fájdalmas achilles sérülésem teljesen kikapcsolta életemből a futást. Bár érvényes UTMB nevezésem egy ideig még stresszelt, hogy mi lesz a felkészüléssel, de utána számoltam, és jól megnyugodtam: augusztus vége még olyan messze van, hogy simán alhatnak téli álmot futócipőim. Az első visszatérős kísérlet március elején a Bükkiki volt. A pár km után ismét jelentkező fájdalom a futólépéseket gyaloglóssá tette, az UTMB-ről szőtt álmokat pedig tova repítette. A sírós-szenvedős teljesítés után szembesülnöm kellett vele, hogy a gyógyuláshoz én és a pihenés kevesek vagyunk, szakember is kell. Így egy gyors orvosi diagnózis után - maradandó károkat nem okoztam a sarkamnak - egy gyógytornász felügyelete alá utaltattam. Nati, akiről akkor még nem sejtettem, hogy a montin száguldó virágok egyike, teljes lelkesedéssel és elszántsággal hitt benne, hogy lesz ebből még futás, hosszú távon. Mivel a gyógytorna túl gyors és látványos eredményeket hozott, nem akartam tovább pihentetni a futócipőimet, no meg a lányok a fiúk elleni küzdelemhez is kellettek a km-ek, szép lassan elkezdtem gyűjtögetni. Fillérből lesz a forint elven, napi keveset, de heti sokszor. Ezzel én el is lettem volna, hisz csak 3 hét telt el a Bükk könnyes áztatása óta, ha meg nem érkezik a következő levél: „T100 első fele bejárás szombaton?”
 
„Jobb időkben” április 4-én a katonazenekart néztük a nagypapámmal a Szabadság parkban, most meg csináljak egész napos futóprogramot ráadásul világvégi céllal, 52 km-t egyben a 10-12 km-es futások után? Aztán erőt vett rajtam a nosztalgia, a régi esti és hétvégi futások hangulata, na és a kíváncsiság: tesztelni az íróasztalon szőtt terveket a terepen. Esküszöm addig eszembe sem jutott a T100 indulás - az okok miatt talán érthető is -, de a Budai-hegység és a Pilis akkor még csupasz erdeiben futva vagy gyalogolva megküzdve a tereppel, a gyakori jel- és irányváltásokból csak annyit megjegyezve, hogy megjegyezhetetlenek, komolyan gondolkodóba estem. Bár még csak az útvonal egyik felét láttam, de azt érzékeltem: okos, taktikus, tiszteletet parancsoló és csodás. Szóval izgatni kezdett a dolog.... Egy hét múlva folytattuk a költészet napján, négy refrénes (=feladatos) kecskerímes, lágy szonettes bejárással, az útvonal másik felén. Készült több száz kép, hogy még inkább aláássa azon elhatározásomat, hogy félsántán nem megy az ember lánya tészázra. Naná hogy nem megy, megy helyette Mátrabércre, ott már úgyis volt sírós és mosolygós teljesítésem, bárhogy sül el, újdonságot nem fogok produkálni. Utólag be kellett látnom, hogy őrültség volt kockáztatni a lábamat, és bár az újdonság egy 11 perces javítás formájában mégis beütött, saját felelőtlenségem miatti dühömben igazán még örülni sem tudtam. Gyorsan meg is erősítettem elhatározásomat, hogy a tészázra aztán tényleg nem! Kipihenni a Mátrabérc fáradalmait másnapra túrát szerveztünk a Prédikálószékre, azzal a nem titkos elhatározással, hogy a Zsotyekkel együtt üzemeltetjük ott a frissítőpontot. Sajnos a vadálló kavicsok még így botozva, fáradt izmokkal is nagyon csábítóak tudnak lenni… Megint elkezdett bennem küzdeni okos Lizzy és bevállalós Kékvirág. A következő hosszú hétvégén Lizzyt a szekrénybe zártam és hagytam, hogy Kékvirág olyan tesztnek vesse alá virgácsaimat, amit utólag Lúdtalp (orvosi minőségében) úgy jellemzett: „szándékosan nem szóltam előtte, tudtam hogy úgyis hiába, ha egyszer elhatároztad”.  Az eredmény - csak hogy a döntés még nehezebb legyen - teljesen vegyesre sikerült. A szombati félszáz sok eltévedéssel, sok beletett plusz km-rel, menet közben elfogyott frissítőkkel, fizikálisan is, de főleg lelkileg amortizált le. Ezek után a következő két nap terve, két részletben, gyorsabb tempóban nekiindulni ugyanennek. Egy zúzós szombat, egy 50 perccel alábecsült vasárnapi iram. Fizikálisan teljesen rendben voltam, de ami lényegesebb, pergett már a film a fejemben az útvonal második feléről. Aztán persze jött okos Lizzy a hülyeségeivel, hogy egy teszt nem mutat semmit, három részlet nem egyben száz. Remek: akkor a következő hétvégén irány az első 50 két részletben. Szombaton kipihenten tiszta fejjel, ehhez képest nagyon nem emlékeztem az útvonalra (na ja, benőtték a jeleket a levelek). Vasárnap a hajnalig tartó lakodalmazást követő 3 órás alvás után, nagy küzdelem volt önmagammal. Viszont így már az útvonal első feléről is összeállt a film.
 
Hat nap volt a rajtig. Szerdáig adtam haladékot magamnak a döntésre. Keddre bekönyörögtem magam a csodadokihoz, szerdán felülvizsgáltattam a futóműveket a masszőrrel, maxon teljesítettem a gyógytornát, és neveztem. Az igazsághoz tartozik, hogy okos Lizzyt teljesen nem tudtam elaltatni magamban, így míg az indulni vagy nem indulni kérdés körül pörögtem, Lizzy párhuzamosan készült. Megcsináltam életem első időtervét, a sokszori áttervezést követően végül lettek benne olyan etapok, amik a valóságban is teljesültek. Találtam egy depóst, aki imádja a térképet, az útvonaltervezést, az autóvezetést, kisujjában a Pilis, lelkében kicsit futó és egészen jól ismer engem. Négy keréken is bejártuk, amit futva már ismertem, a depósom írt számolt, rajzolt és péntek estére minden összeállt. 
 
 
II. rész
 
A rajtban állig felhúzott zipzárral közlekedtem, mivel Balázs nem gondolhatta hogy kedves gesztusa súlyos teher is tud lenni. Bevállalós Kékvirág, de az 1-es rajtszám azért sok(kk) volt. Ez szerencsére még fokozódott Lúdtalp előző napi betegségével, hogy a kézfogós helyett dupla 1-es befutó várható. Teljesen kész voltam. Az indító lökést végül Ákibácsi rajtbeli búcsúzkodása adta meg. JB elviharzott és pár méter után jól egyedül maradtam. Néhány szót váltottam a körülöttem futókkal, de valójában élveztem, ahogy az útvonal filmje pereg a fejben, és hála a közös bejárásoknak, újabb és újabb emlékek törnek rám. Nekem a Remete-hegyről a tortúra utáni Hegedűs Robi kör jutott eszembe, az első bejárás vetkőzős jelenetei, amikor még nem sejtettük, hogy az új útvonalba 1 km után bele lehet melegedni. Sajnáltam, hogy Zsíros-hegyen nem Misi vár majd, és tudtam, hogy Nagy-szénás miatt Balázst kell szidni. Nagy-szénásról lefelé aktív marketing tevékenységet fejtettem ki az UB érdekében, és bár előre megfogadtam, hogy nem játszok túravezetőt, a vadlépcső megmászásától megkíméltem a körülöttem futókat. Piliscsabán a meglepetések sora várt, mert ugye jól kiszámoltuk, hogy nem kell oda depó. Kaja pia nem is kellett, de a hazai mosoly és bíztatás szárnyakat adott. Piliscsévről megüzentem Lúdtalpnak, hogy akármennyire is küzd ellene, én mégis kézfogós befutót szeretnék.
 
A közös bejárások alatt felmértük, hogy „aki megfutja Klastrompusztát, az …„ Bajszom alatt mosolyogva sétáltam, és számoltam a Pilis kapujában az előttem, mellettem futókat, hogy majd a célban is számba vehessem őket. Úgy hiszem a fenti mondatot még pár évig örökérvényű igazságként kell kezelnünk, aztán közben szépen felfejlődnünk a teljesítéshez. A Pilis-nyereg persze a tavalyi T100-at idézte, a Két-bükkfánál most ezerrel tűzött a nap, bezzeg januárban a fél méteres hóban menni sem bírtam, nem hogy futni. Dobogó-kőn utolsó közös versengésen egy 800-as olimpikon lenyomott mindnyájunkat, pedig ezt a szakaszt mindig én szoktam nyerni. Hát most egy évre előre lemondtam volna a Matyi Büfé pogácsájáról, ha cserébe adnak útitársat mellém, mert nagyon sok volt még hátra.
 
Dömösön nem terveztem hosszú depót, gyorsan indultam is a kápolna felé, mikor eszembe jutott a biztosító tű. Mese nincs, vissza kell menni, egy nő futás közben is maradjon nő (a lehetőségekhez mérten), és ne lógjon rajta összevissza a rajtszám.
A híres vadálló kavicsokat 3 fős társaságban küzdöttük le, engem különösen inspirált, hogy Zsotyeknél egy üveg tonik vár, onnan pedig az általunk elkeresztelt Kis- és Nagy-Koncsúron keresztül irány a Kisrigó. A békés erdei futogatásból egy hangos, pezsgő népünnepélybe érkeztem. Hát nem volt kedvem sokáig időzni, gyorsan indultam az ajándék kurflira, mert hát eddig volt a vicc, most következik a poén. Az Apát-kúti-völgyben eszembe jutottak Lupus szavai, hogy bizony nagyon meg kell becsülni ezt a terepet, az útvonal második felének egyetlen töltekezős részét. Szerencsére a sok patak átkelés miatt erre marad is idő, na meg kellően hosszú is ahhoz, hogy a bejárások alatt elkövetett összes technikai megállásunk helyszínét egyenként megmosolyogjam. A fellegvárat szeretem megmászni, a Nagy-Villámtól mindig dühös vagyok, Baráthalmot meg egyenesen utálom. Hosszú ez a rész vissza a Kisrigóig, de egy cseppet sem unalmas. A figyelős irányváltások, a hajlékos-bérci betérő, Vízverés nyerge, a Pálócki-rét előtti éles jobbos, Pap-rétről meg a kaptatás. Ez utóbbira annyira koncentráltam, hogy bár a piroson indultam el, de csík helyett a karikán. Nem tudom kinek volt döbbenetesebb élmény, a Kisrigó előtt szembetalálkoztam, az ajándék kurflinak épp neki indulókkal.
 
Lélekben készültem a zsezsgés miatti gyors depóra, de megláttam JB-t és felcsillant a végre társasan tovább esélye. Az Öreg-nyilas völgyben élőben láthattam Fruzsit, mert Ákibácsi folyton rejtegette a bejárásokon. A „T „elágazást nem rontottam el, bár akkor már JB lemaradt, csak Tóth Attila tartott velem. Lajosforrás felé gyorsan letépkedtem egy virág szirmait, hogy „susnyásban” „vagy mellette” menjek fel a forrásig, az előbbi maradt az utolsó szirom, gyerünk hát a bozótba. A híres dózerút, amit elsőre megfutottunk, másodszorra elvétettünk, harmadszorra már versenyt szimulálva csak gyalogoltuk, tehát most így kellett tennem. Aztán kezdetét vette a cselendzs szakasz, egy etapon belül 4 különböző jel, duplája irányváltás, 5 útátkelés, mindez remek bokabillegetős terepen. Igen ám, de szorgos kezek megszüntették a kihívás jelleget és a kétoldali szalagozásnak köszönhetően különösebb gondolkodás nélkül lejuthattunk Csikóváraljára. Az újratervezett depóhelyszínen gyors övcsere, tea, mert vár a Kevély. A csobánkai műúton beszólogató biciklisek sem tudtak felbosszantani, mert ez egy tökéletes nap volt, amiből talán már két óra sem lehetett vissza. A nyeregből lefelé a kék csík sziklái bizony pusztították rendesen a fizikális és mentális tartalékokat, és a Teve-sziklák alatti tisztásra érve roppant hálás voltam Lúdtalp ötletéért: „Ez a pont nem a frissítés miatt kell majd, hanem a lelkünknek”.  Igaz hogy egy munka utáni öltönyös-kosztümös kamikáze autózással tudtuk csak belőni pont a megközelíthetőségét, de ha nem tesszük, örökre bennem marad a sóhaj: „Azt hiszem most tényleg fáradt vagyok”. Gyalogosan átvágva a tisztáson gyorsan mosolyra fakadtam, mikor eszembe jutottak a Köves-bérc fenyvesei, amik Lúdtalp szerint Horvátország hangulatát idézik. Nekem akkor vasárnap délelőtt az őrült tempóban, és dög melegben sem tűntek olyannak, most meg csak arra koncentráltam, hogy gyorsan eltűnjenek mögöttem. Megküzdve az Eged-hegynek nevezett köves lejtővel, alig vártam hogy a végtelen sárga repcemező mögött megpillantsam a lakóhegyemet. Rozáliánál tea és az utolsó jótanács: „azért most már ne üttesd el magad a rendőrlámpánál!” Tudtam milyen kegyetlen futva a Csúcs hegyi-nyeregre vezető út, így meg sem kíséreltem, inkább azt a számolgattam, mikor szedjek virágot, hogy kókadás nélkül átadhassam a célban várakozó anyukámnak. Hát jól kiszámoltam hogy minél később, mert ez a később azóta sem jött el.  A srácok előkészítésének köszönhetően kutyamentesnek beharangozott részen persze sikerült két – egymást éppen nagyon szerető - kutyával szembe találnom magam, de azt hiszem mindhárman nagyon elszántak voltunk abban, amit éppen csináltunk, így aztán nem fecséreltünk fölös energiákat egymás megmorgására.
 
A Nóra utcáról nekem mindig a pályakitűző Nórija fog eszembe jutni (bocs Susu), a Dózsa György behajtani tilosáról pedig a tatai befutó hasonló kresztáblája. Persze mákom volt, mert gombnyomás nélkül futottam át az autótlan úton, a zöld oszlopok végéig összerendezgettem magamban az elmúlt 11 óra élményeit, „megállj”-t parancsoltam a könnyeimnek, sprintet a lábaimnak, és egy pillanatra sem akartam visszafogni a rajtam eluralkodó boldogságot!
 
Epilógus
 
Igazi csapatmunka volt! Köszönet érte, hogy hittetek (hittünk) benne, hogy lesz IV. T100 (meg 100. is, csak szerencsére nekünk azzal már nem sok dolgunk lesz)! Köszönet azoknak, akik eljöttek és bármilyen szinten teljesítették! Az összes segítőnek, akik előtte, közben, utána mindent megtettek a futókért és az egyetlen túrázóért! A családomnak a helyi és távszurkolásért, a depósomnak, aki km-ben és munkában még nálamnál is többet tett bele ebbe az eredménybe, a masszőrömnek az eredményes kínzásért, Natinak, a száguldó virágnak a gyógytornákért, a Májsztrónak az alapozásért, a Self Sucking Klub tagjainak kólás-kávés-sütis futásokért, Norbinak a cipőért, Misinek a közös futásokért, Zsotyeknek, hogy egyedül bevállalta a prédikálószéki pontot, a csajoknak és az összes barátomnak, akik bár nem tartottak normálisnak az indulás miatt, de nagyon szurkoltak nekem!

Írta: Balogh Andrea

3 komment

Címkék: futás élménybeszámoló pilis budai hegység ultrafutás

100 nap és 8000 kilométer kerékpárral

2009.04.26. 21:05 harzol2

Kerékpártúrázni viszonylag sokan szoktak, főleg ennek a blognak az olvasói közül.
Ők olyan hétköznapi emberek számára értelmetlen kalandokra adják a fejüket, mint például a Balaton körbetekerése néhány nap alatt. A keményebbek mindezt egy nap alatt is megteszik.
Mások egész nap bringáznak valamelyik hegység útjain, hogy így fedezzék fel annak rejtett és jól ismert szépségeit, látnivalóit. 

Vannak olyanok, akiket azonban a mozgás még jobban "megfertőzött" és ennél sokkal nagyobb fába vágják a fejszéjüket. No ők azok akiket a sport szerelmesei nagyon szoktak irigyelni, mindenki más pedig flúgosnak, őrültnek tart. Egy ilyen "őrültségről" szólnak ezek a sorok is.
 
Árpesz - ennek a blognak a szerkesztője - jelenleg épp igyekszik minden eddigi kalandján túltenni azzal, hogy még közel 100 napig és mintegy 8000 kilométeren keresztül biciklizik és ez alatt bejárja a Duna völgyét, Párizst, a Benelux államokat és végigteker Skandinávián, hogy aztán útjának végén eljusson Európa legészakibb pontjára a Nordkapp-ra.
Vele tart még több barátja is. Párizsig négyesben tekernek, mintegy 1700 kilométeren keresztül, majd Baf barátja tart vele Koppenhágától Trondheim-ig, míg Nándi unokatestvérünk Oslótól egész a Nodkapp-ig lesz társa Árpesznek. Elmondható tehát, hogy a többiek sem sokkal kevésbé flúgosak. :)
 
A 8000 kilométer az akárhogy is vesszük igen emberes táv. Autóval sem az a távolság, amit szívesen végigül az ember, de még repülővel is van olyan hosszú, hogy már az út végét várjuk.
Kerékpárral azonban aligha az út végének elérése lesz a srácok legfőbb célja. Sokszor elhangzó szlogen, hogy az út célja maga az utazás, a közben tapasztalt élmények átélése és ez nagyon így van. Száz napon át semmi hétköznapi gond, semmi stressz. Lesz azonban helyette fáradtság, minden bizonnyal pár - vagy inkább pár tucat - esős nap, defektek, tönkremenő alkatrészek. Étel és egyéb utánpótlás beszerzésének gondja, szálláskeresés, esti főzőcskézés.
Mindezek mellé csupa-csupa új táj. Folyók, hegyek, városok és idegen emberek, majd a tenger és a Skandináv szakaszon a Fjordok, valamint az egész napos világosság. Ha valami, hát ez kiszakítja az embert a hétköznapokból!
 

 
Részben igen nomád körülmények, részben a csúcstechnika az ami Árpesz-t egész a sarkkörön túlra kíséri. Szállásra csak a legvégsőbb esetben fognak pénzt költeni, így a vadkempingezés és az ingyenes web2-es szálláskeresés lesz az általános az út során. Ételt is visznek magukkal, valamint azt maguk is készítik el. Továbbá minden cuccukat maguk viszik, a motorikus kíséret szóba sem jöhet. Csak maguk mennek és a kerékpárok.
Ami a csúcstechnikai részt illeti azt a szponzoroknak köszönhetik. Természetesen már a kerékpáros felszerelés, táskák, ruházat és egyéb kiegészítők sem épp a bevásárlóközpontok polcainak minőségét idézik, hisz 8000 kilométert még egy-egy öregebb autó sem tenne meg gondok nélkül, nemhogy egy kerékpár és annak utasa.
Ezen felül vannak aztán a "kütyük", melyek közt akad napelemes és agydinamós töltő az energiaellátás biztosítására. GPS a navigációhoz, egy kis Netbook, hogy azon át fényképeket és beszámolókat küldhessenek haza. Továbbá ami az útjuk iránt érdeklődőket talán a legjobban érdekelheti, egy "nyomkövető" mely 5 percente küldi a jelet és mutatja, hogy épp hol tartanak útjuk során.
 
Mindezt pedig természetesen az interneten is nyomon lehet követni, olvasni beszámolóikat és az úton készült fényképeket böngészni.
Élményeiket és részleteket a http://www.100napbringa.hu/ oldalon találjátok!

 

Szólj hozzá!

Címkék: európa kerékpár kerékpártúra

Cross du Mont-Blanc et Marathon du Mont-Blanc

2009.01.09. 12:09 outdoor

Hogy mennyi kaland fűzhető fel 42 km-re? Nos, talán már a döntés meghozatalakor sejthettem volna, hogy nem egy szokványos maratonra kell készülni a Mont Blanc lábánál.

 

2008. június 28-29.

 

De kezdjük csak márciusban… Vélhetően sokan ismerik a 12 dühös ember történetét, így különösebben nem kell magyaráznom, hogy a darabnak mennyi köze van a futáshoz. A chamonix marathonhoz azonban annál inkább, mivel a darab előtt–utáni bő 10-10 perces agyalással sikerült eldöntenem és másnap reggel gyorsan beneveznem a versenyre. Az ötlet Törőcsik Andrástól származott, aki tulajdonképpen váltósofőrt keresett a nem rövid útra, lehetőleg olyat, aki nem unatkozik – pl. maga is fut – míg ő leküzdi a 2500 szintet és 42.195 métert. A döntés melletti érv a helyszín és a terep volt, s mivel ellenérvet nem nagyon találtam, mindössze annyi teendőm maradt, hogy nevezés után bevéssem a naptárba a június 29-i időpontot, mivel akkor még túl távolinak tűnt ahhoz, hogy feledésbe merüljön. A hátralévő négy hónap pedig kellően hosszúnak ahhoz, hogy az eredetileg futós hétvégéből egy hetes nyaralás legyen, a maratonból két verseny, az ötletgazda futótársból pedig távszurkoló.
 
Már az odautazást is sikerült nem szokványos módon megoldani, mivel Peti akkor már két hete Ausztriában sátorozott – mint sárkányrepülős EB résztvevő –, mikor némi rokoni segítséggel Villachban találkoztunk. Onnan kis repülős és genfi tavi kitérővel csütörtök délután landoltunk Chamonix-ban. Szerelem első látásra!
Havas hegycsúcsok között színes, virágos, barátságos francia kisváros. A hegy lábánál a patak partján vertünk sátrat, a reggeli nap a közeli gleccserről csillogva ébresztett bennünket, este a hegyek ölelő karjaiban hajtottuk álomra fejünket. Mivel a crosst (23 km) és a maratont külön napra tették a szervezők, így kizárásos alapon a pénteki napot - a szükséges adminisztráció letudását követően - a repülésre szántuk. El kell ismernem, vannak a futásnál jóval látványosabb sportok, és a hegy meghódításához sincs feltétlenül szükség lábakra. Míg Peti az égből, én a szerpentinen autózva gyönyörködtem a mélység és magasság általam eddig soha nem látott szélsőségeiben. Ahogy a fényképezőgéppel lehetetlen volt befogni és képen hazahozni a látottakat, hasonlóképpen hihetetlennek tűnt számomra ezen magasságoknak, egy egyszerű szerkezet és emberi erő kombinációjával történő meghódítása.
 
Szombat reggel kisebb kalandozás után – ki gondolta, hogy a cross és a maraton nem egy helyszínről rajtol – sikerült megtalálnunk a cross rajtját. Míg én igyekeztem a készülődés és a rajt pillanatait megörökíteni az utókornak, addig Peti – Lúdtalp bölcs tanácsait megfogadva – nem törekedett az első 2 km felvezető futójának szerepére, így aztán nem is került rá a hivatalos fotókra (az enyémekre sem sajnos). További következménye is lett a tanácsok betartásának és a reggeli elkavarásnak, ugyanis kb. száz futó társaságában, még a 2. km-t jelző tábla előtt sikeresen randevúzott az erdei futások mumusával, az eltévedéssel. Hála az ügyes pályakijelölésnek, ők nem csupán a crosst teljesítették, de a fél órával később kezdődő 10 km-es verseny pályájának egy részét is bejárták. Pár km-rel gazdagabban az eltévedős társaság visszatalált a helyes útra. Én eközben nyakig elmerültem a chamonix-i piac forgatagában és vérszegény ellenállást tanúsítottam az édesek és sósak csábításával szemben. Azt hiszem végre magyarázatot kaptam arra, hogy miért vasárnap kell rendezni a futóversenyeket. Egy település valódi arcát szerintem a piacán keresztül ismerheted meg igazán.
 
Peti tervezett futóidejénél fél órával hamarabb már leheveredtem a leszállópálya szélén felállított kivetítő elé és kellemes 35 fokban süttettem a hasam. Nem tudom miből gondoltam, hogy a +1331m/-371m szintkülönbség leküzdése a tervezettnél ennyivel gyorsabban sikerülne, de hát egy debütánstól semmi nem meglepő.  Mivel a kivetítőn láttam, hogy feje és végtagjai teljes épségben értek célba, és arcán sem láttam az eltorzulás jeleit, nyugodtan várhattam, hogy az autó házhoz, azaz hozzám fuvarozza a hegytetőről. Bár folyamatosan bizonygatta, hogy elfáradt, ez cseppet sem látszott rajta, viszont a látottak, a megfutottak igen mély nyomokat hagytak benne, mert a bőséges ebéd alatt be nem állt a szája. Na igen, eseménydús 3 óra 25 perce volt. A mese végére sikerült teljesen berezelnem az előttem álló kihívástól, így aztán pihenés helyett (na ugye hogy nem futotta ki magát!) kocsiba ültünk, és elmentünk feltérképezni az elkavarásuk színhelyét, valamint két lehetséges depópontot, ahol az igen szűkre szabott frissítést egy kis hazaival ki tudjuk egészíteni. Ez persze arra is jó volt, hogy saját szememmel láthassam a Vallorcinből induló emelkedőt (18,3km+1280m), mely 6 km múlva 2200 m-en végződik majd. Még a szombat délutáni üdeségemben sem voltam képes megfutni egyetlen méterét sem.
 
Ahogy a cross utáni büfé kínálatában nem találtunk semmi hiányosságot, úgy a maraton előtti tészta-partyt is csak színjelesre tudtuk értékelni. Vajon honnan sejthették a franciák újonnan felvett szokásomat, hogy a versenyek előtti este egy jó pohár vörösborral kell ráhangolódni a másnapra. A ráhangolódást sátras otthonunkban folytattuk, miközben a szőke lányról (értsd Femina), szőke hercegre cserélt depósomnak pakoltam össze a szomjhaláltól megmenekítő italokat.
 
Az óra bizony 5-kor keltett, cserébe a szuperkorai rajtért (7:00). Imádom a franciákat, vörösboroznak és korán kelnek – bár azt hiszem ez utóbbi tulajdonsággal csak én ruházom fel őket. A rajt helyszíne felé tartva (ami megegyezik az UTMB rajtjával), magam is szembesültem az izmos vádlik, szuper szerkók hatására a „mit keresek én itt” érzéssel. Szerencsére a rajt tömegében láthattam néhány, nálamnál is alulöltözöttebb, önbizalomra okot adó futót. Bár az örökérvényű mondás a ruháról meg a tevésről… Peti több ponton végigkövetett egy pamutpólós, kiránduló hátizsákos, V1 kategóriában induló francia urat (bizonyos Didier), aki végül 5:18-as idővel, jóval előttem érkezett be.
 
A rajt után Chamonix utcáin, a szurkolók hada között (7:00-kor!) szolid tülekedést, helykeresést követően, az első km után értük el a tegnapi cross rajtjának helyszínét, a siklóernyős leszállót. Onnan már végig erdei utakon vitt a pálya, rögtön a nevezetes, eltévedős leágazással. (Hát igen, van aki nem nyulaztat, hanem előzetesen befuttat.) Petivel megbeszélt első depópont 18 km-nél volt. Be kell valljam, addig szinte észrevétlen gyorsasággal repült el az idő, távolság. Az erdő ezerféle illata és látványa, ösvények, fák, patak, hidak, viszonylag köves, ezért figyelős terep, igazi hullámvasutazás (600m fel, 400m le), ami még a kezdősebességet sem tudta megtörni igazán. Az első frissítés 10 km-nél volt, amilyen szegényes kínálat – értsd csak víz – annál szívesélyesebb fogadtatással. Ez az odafigyelő, kedves kiszolgálás végig jelen volt a pontokon, akárcsak a számtalan szurkoló hangos buzdítása. Mivel az útvonal viszonylag kevés települést érintve, szinte csak erdei utakon haladt, továbbá a hazai versenyeken szocializálódva nagyon meglepett, hogy az igazán brutál hegyi szakaszokat leszámítva a legváratlanabb helyeken bukkantak fel a szurkolók. Sőt (versenyszervezők figyelem!), a műsorfüzetben leközölték az autóval illetve kabinnal megközelíthető pontokat, az első és utolsó várható áthaladási idejét. Így nem egy szukoló csapat volt, akikkel a sokadik ponton már ismerősként üdvözöltük egymást.
 
A megbeszélés szerint a vallorcini állomást elhagyva már készülnöm kellett depóra, ehhez képest rendkívül meglepett Peti látványa. Először arra gondoltam, hogy egy meglepetés pontot iktatott közbe (már van terepismerete), de aztán gyorsan összeraktam, hogy ez bizony már 18 km, ami pedig gyors övcserét jelent, majd pár száz méter és a hivatalos frissítő után, ama bizonyos emelkedő kezdetét a Col des Possettes-re. Hát igen, talán ha pár futólépést tettünk (mármint a környékemen futók), de alapvetően ütemesen meneteltünk felfelé, a soha véget nem érő magasságba. Közben azon járt az agyam, ha célba érek, azonnal sms-ezek az otthoniaknak,
hogy az Oroszlánvár - bármennyire is tisztelem a Mátrát - „fing a vízen”. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy az igazi csemege még hátra van, mert ahova felmentünk, onnan bizony le is kell jönni! „Sajnos” a táj annyira gyönyörű volt, hogy tökéletesen feledtette velem a jó órás kaptatást. Kiérve az erdőből a sziklák közé, ezerféle színben pompáztak a számomra ismeretlen fajtájú hegyi virágok. Az előzetes tervek szerint a 3. frissítés előtt kellett megennem az egy szem gélt, hogy a ponton csak vizet kelljen utána küldenem. Mondjuk mást nem is nagyon tudtam volna a kizárólag víz kínálatból. Hogy a fenébe történt nem tudom, de megint azon kaptam magam, hogy ott a frissítő, én pedig még azt sem térképeztem fel, hogy a kölcsön kulcsöv melyik zsebében rejtőzik a gél. Veszélyes dolog ez a magashegyi futás, a sok látnivaló teljesen elvonja a figyelmet magamról. A fejed hol az ég felé tartva forog, tátott szájjal ámulod a havas-csipkés hegycsúcsokat, hol meg sziklák között ugrándozva gyönyörködsz a természet apró növénycsodáiban. Hogy ezek mellett még figyelj az időre, a frissítésre, szinte lehetetlen.
A pont után még egy rövid, ám annál intenzívebb (1km+300m) mászás következett és indulhatott az ereszkedés. Azaz csak indulhatott volna, mert a tető előtt egy jelentős kiterjedésű hófolt cinkosan rám kacsintott, és teljesen elvesztem. A gyerekkort idéző, hóban futós, hógolyót csinálós élményt nem volt szabad kihagyni ott fenn, 2500 m-en a szikrázó napsütésben.   Remélem Ákos és Lúdtalp csuklottatok egész délelőtt, mert nem tudtam elég hálával gondolni rátok a belém vert lejtőfutásokért. Pasikat megszégyenítő bátorsággal ugráltam lefelé a sziklákon, bár meg kell valljam, a folyamatos koncentrálás a végére kicsit megviselt (800 m-t ereszkedtünk 3,5 km alatt). Aztán a végén megpillantottam a Chamonix-ba vezető műútról, kocsiból már meglesett terepet, a depókeresés során feltérképezett utakat, és szinte repültem lefelé a 2. depóponthoz (30 km). Sajnos a gyér frissítés és a rendkívüli hőség mindenkit megviselt, mert egy-egy út menti vízgyűjtőt, állatitatót megpillantva a futótársak nagy levegővétellel nyakig a dézsába dugták fejüket. Persze én, mint kiváltságos, ezeket az értékes perceket tartalékoltam, hogy Petinél vízre, kulcsövre és csókra váltsam. Majd irány a következő emelkedő, aminek híre a tegnapi cross után annyira letaglózott. Séta és futás, ezt váltogattuk kis 5-6 fős csapattá kovácsolódott társaságunkkal. Hol valamelyik fiú diktálta a tempót, hol én, az árnyékban a futást preferálva, a tűző napon kivétel nélkül sétára váltva. Arra emlékeztem, hogy a következő frissítés a szép nevű Flégére-nél lesz, de hogy addig hány száz métert emelkedünk, és hány km-en keresztül, fogalmam sem volt. De nagyon, nagyon sok(k) volt, és rettentően tűzött a nap. Az utolsó, alig 2km-en 300 m-t kellett a tűző napon, köveken bukdácsolva leküzdeni. A fiúkat ez valahogy jobban megviselte, míg én szárnyra kaptam a lelkes buzdítástól. A rajtszám feliratának köszönhetően az „Allez Andrea, trés bon!” bíztatásra fülig érő szájjal értem fel a frissítőponthoz. A szurkolóknak mély fő hajtással, és pukedlival köszöntem meg a bíztatást. Egy francia úr ezen felbuzdulva táncra kért. Lehet erre „nem”-et mondani?
Gyors fordulás, két kézzel betömött citrom/narancs, és irány immár a cél felé. Persze most sem tudtam, hogy ez km-ben mit jelent, csak annyit, hogy az utolsó 3 km-en „valami nagy durvaság” (by SZP) vár rám. Tény, emelkedni emelkedett, de ez azért annyira nem durva – gondoltam. Aztán az előre jelzett, mosolygós, integetős fotó után végre megérkezett a durvaság! A déli nap hevében, köveken, 170 m felfelé, 3km-en keresztül, sétálva vagy futva, küzdve vagy szárnyalva már csak arra koncentráltam, hogy a célban a papírzsebkendőt elrejtsem (rosszul mutat a fotón), nemzeti színű karszalagos kezemet magasba emelve integessek. Gratuláció, ölelkezés a körülöttem futókkal, ez előttem másfél perccel beérő francia lánnyal. Hiába no, ez az ő terepe, nagyon megérdemelte. Nekem pedig meg kell tanulnom barátságba keveredni ezekkel az elképesztően magas hegyekkel, melyekhez foghatót eddig még soha életemben nem láttam.
 
Másnap még közelebb jutottunk hozzájuk, egészen 3842 méter magasba, ahol már harapni lehetett a levegőt, és a térdig érő hóra úgy tűzött a nap, hogy muszáj volt az újonnan beszerzett napszemüveget felavatni. És ott a magasban, behunyt szemmel, jókat lehetett ábrándozni egy jövő évi kalandról…      
 
- a fentiek lejegyeztettek az Úr 2008. esztendejében, július havának első napján, Chamonix és Budapest között, egy szuper Citroen C15 anyósülésén
- akik megfutották: Balogh Andrea és Szász Péter, aki lejegyezte: Balogh Andrea

1 komment

Címkék: franciaország olaszország futás svájc élménybeszámoló ultrafutás