Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Budapest – Orosháza, 200km - Kerékpártúra a Nagyokkal

2009.09.29. 10:18 Arpesz

A hétvégén ismét nagy őrültséget műveltünk. A kerékpártúra ezúttal sok résztvevős volt, ez adta a lényegét, na meg az úti cél. Kezdjük a legelején!
Nálunk vendégeskedett Bo Barta, akivel odafent északon, a finn Lappföldön találkoztam a nagy európai bringázásomnak bizonyos szempontból gyakorlatilag az utolsó napján. Ezt azért fontos kiemelni, mert ő pedig innen Budapestről fog hazarepülni, itt fogja befejezni az útját, ami neki ott indult, ahol nekünk véget ért. Meg is örültünk egymásnak nagyon, még ott északon megígértettem vele, hogy feltétlen keressen meg, ha Budapestre ér, és lakjon nálunk. Aztán itthon észrevettem a fotóinkat nézegetve, hogy egymás mellett szerepelünk Európa legészakibb pontjának kerékpáros vendégkönyvében.
Szerdán végre eljött az idő, Bo megérkezett, megjárta a balti államokat és Oroszországot, nekem közben majdnem 2 hónapom volt megemészteni a nagy utat. Első este nagypapám meghívására összehoztam az öregeket, a két mérnökember jól megértette egymást, folyt a ribizlibor és a pálinka, az este végére kész művészet volt a fordítás közöttük. Bo gátakat tervezett, Lali papa vasúti hidakat. Bo a Kilimadzsárót mászta meg, Lali papa a Drei Zinnen-t… Szóval volt miről beszélgetni, alig győztünk hárman unokák a fordítást.
Eljött végül a péntek hajnal, a 6 órai indulásból fél 7 lett, és kigurult a kis csapat a kapunkon. Bo, Huber [Pele_nka] Tamás, Zita és én. Botól a kiserdő túloldalán búcsúztunk, ő az M0-ás mentén, Érden át a Balaton felé vette az irányt, azzal a céllal, hogy az elkövetkezendő két hétben elteker az olaszországi Velencéig. Eredetileg teljes Európa Észak-Dél túrát tervezett Nordkapptól az olasz csizma déli csücskéig, de sajnos neki, mint Dél-Afrikai állampolgárnak vízum kell az EU-ba, aminek ideje véges, ezért kényszerült a rövidítésre. Viszont a repülője Budapestről indul, úgyhogy nagy örömömre még viszont láthatjuk nem mindennapi barátunkat. 66 éves létére ilyen kalandra vállalkozott, csak hogy bizonyítsa magának, hogy képes rá, és megmutassa az embereknek, hogy Co2 kibocsájtás nélkül is lehet utazni, méghozzá nem is akárhogy! Nagyon tudom becsülni az ilyet! Igyekszem majd készíteni vele egy riportot, mert nem mindennapi fickó, és nem akármilyen a története! Azonban most lépjünk tovább.
Első állomásunk ismét egy nem akármilyen figurához vezetett. Amikor azt mondtam, gazdagabb lettem az úttal, ez alatt például azt is értettem, hogy összehozott a sors Benővel. Fajth [Jól Járt] Benő szembebiciklizett velünk Észak-Norvégiában. Csak a hatalmas, címeres magyar zászlójának köszönhetjük, hogy észrevettük egymást. Egy órás, önfeledt beszélgetés következett a norvég fjord oldalában az út szélén. Benő szandálban, farmerban és baseball sapkában tekert, házilag hegesztett csomagtartóval, Schwinn-Csepel kerékpárral. Maga volt a jelenség… Mikor kérdeztük, hová tart, szinte értetlenkedve válaszolt: „Hogy-hogy hová? Hát haza, Újhartyánba!” Nem ez volt az első európai kerékpártúrája Benőnek, így volt mit mesélnie az úton, miközben egymás mellett tekertünk, na de ezek a történetek megérnének egy külön könyvet! Újhartyánban még megnéztük a Benő által faragott trianoni emlékoszlopot, majd elhagytuk a települést. Épp kanyarodtunk volna ki a főútra, amikor ismerős, baljós kattanás hagyta el a hátsókerekemet.
Tamás csak valahogy így reagált: Ez ekkorát szól?!? Én már jól ismertem ezt a hangot, 12 alkalommal hallottam a 100 nap alatt. Azt kezdtük beszélni, hogy valami rossz átkot cipelhetek magammal, mert ez már nem normális, hogy ennyi küllőt eltörök. Most például miért tört el ez a küllő, amikor szinte nincs is csomag a hátsókeréken? Benő és én, Harkányi [Küllőtörő] Árpád visszatekertünk villámgyorsan Benőékhez, ahol volt egy pótkerék. Közben Zita és Tamás folytatták az utat, hogy majd valahol Tatárszentgyörgy és Ladánbenye környékén utolérjük őket. Milyen szerencse, hogy Benő kapta a Schwinn-Csepeltől az új bringát, így a régiből ki tudtuk venni a kereket, amivel tovább tudtam tekerni, és nem hiúsult meg a túra már rögtön az elején. Amint kicseréltük a kereket, már tepertünk is a többiek után, levágtuk kicsit az utat Dabas felé. Elég jó tempót tekertünk, Benőnek nem mondtam, de nem is esett túl jól, mert már hetek óta nem ültem érdemben biciklin. Benő persze ontotta a sztorikat közben, így annyira azért mégsem esett nehezemre a nagy hajtás.
De a többiek csak nem akartak közeledni hozzánk. Már Dabas után feltűnt előttünk a két kerékpáros alak az úton, de amióta megláttuk őket, valahogy csak nem értünk közelebb hozzájuk. Aztán Tatárszentgyörgy határában mosolyogva bevártak minket. Itt derült fény a turpisságra: ők is látták, hogy közeledünk, de gondolták, hogy megleckéztetnek minket és meghúzzák egy kicsit a tempót. Hát ez sikerült!
Innentől már négyesben beszélgettünk tovább a kis forgalmú úton. Hamar beértünk Kecskemétre, ahol egy tavalyról már jól ismert hamburgeresnél ebédeltünk. Sajnos az utakat kevésbé ismertem jól a városban, így sikerült néhány plusz kilométert tekeregnünk, mire megtaláltuk a megfelelő kivezető utat.
Szentkirály felé elég csúnya szembeszelet kaptunk, meg is kellett állni egy picit szusszanni egy erdősávnál. Itt léptük át a centenáriumot és Zita itt döntötte meg az eddigi napi rekordját, a 99 km-t. Szentkirály határában enyhén délnek fordultunk, de sajnos ez sem sokat segített, ugyanúgy kaptuk a pofánkba a szelet. Lakiteleknél kereszteztük a Tiszát, majd Tiszaugnál délnek fordultunk, felhajtottunk a Tisza menti gátra. Ez sajnos hiba volt, a töltés hamarosan a semmibe veszett, a tetején haladó úttal egyetemben. Visszakószálódtunk a faluba, majd aszfalton folytattuk Tiszasasig, ahol újabb kísérletet tettünk a töltésre, a helyiek segítségét kikérve immár sikerrel! Innen már nagyon jól bringázható volt a töltés, a földút nem volt olyan szörnyű, mint azt vártuk.
Mégis elfáradtunk néhány kilométer múlva, mert jó ideje nem álltunk már meg és a szembeszél is rendesen kivett belőlünk. A töltés oldalába heveredve uzsonnáztunk, amikor megérkezett Koller Andor. Igen, egy újabb őrült csatlakozott kis csapatunkhoz. Andort se kell félteni, Erdélyt keresztbe-kasul bejárta, de amitől én igazán leakadtam, az az 500km bringázás 23 óra alatt. Rám ezek után senki nem mondhatja, hogy nem normális! Andor annál inkább nem az!!! :) Újdonsült túratársunk elvezetett minket egy ártérben épült monostor romjához. Miközben tekert felfelé a romhoz, egyszer csak lepattan a bringájáról és valami hosszú fekete lógó dolgot a magasba tart! Na mi van, siklót talált a barátunk?!? „Elszakadt a láncom!” – Kiáltja felénk! Na ez szép, most aztán jól nézünk ki… Tamás szerint ez is Harkányi [Rontás] Árpád miatt történt. Amíg nem olvasott oly sokat a 100napbringás küllőtöréseimről, soha egy küllője nem tört, bezzeg azóta megtört a varázs - meg a küllője. :D Két perc monostor csodálás után eszembe jut, hogy én egyszer vettem egy kis multiszerszámot, amiről mintha azt mondták volna, hogy láncbontó is van rajta. Előtúrom a szerszámos zacskóból megmutatni Andornak, mim van. Valóban volt rajta láncbontó, amit rutinosan használt, csodálattal figyeltük, ahogy a lánc hamarosan újra összeállt Andor csuklóig olajos keze alatt. Azon röhögtünk, hogy miközben ő szerel, mi csak röhögünk. A lényeg persze az volt, hogy tudta folytatni velünk a túrát. Helyi lakos révén jól ismerte a környéket, ezért elcsalt minket a Csongrádi Tisza híd után a töltésen vezető kerékpárútra. Igen szép helyeken tekertünk, makulátlan minőségű kerékpárúton.
Szentesen apró kis utcákon keltünk át Andor vezetésével. A nagymágocsi elágazásnál búcsúztunk tőle, igazán jó volt vele találkozni, ő is nagyot dobott a kis csapatunk hangulatán, és most már azt is tudom, hogyan kell megjavítani a láncom, ha el találna szakadni. Amilyen peches vagyok ilyen téren, még szükségem lehet rá. :)
Ekkor már lebukó félben volt a nap, és ami ezután következett, az már nem volt olyan vidám. Lapistónál kidőltünk Zitával, leheveredtünk egy almás sarkánál a fűben. Szemközt a házból egy bácsika szaladt ki hozzánk, hogy mi a baj, mi történt!? Csókolom, semmi problémánk nincs, csak kissé elfáradtunk… Ja, de mégis, a palackom megtölthetném vízzel a kerti csapnál? Köszönjük… Megettük az utolsó szendvicseket, faltunk mellé egy kis csokoládét, felöltöztünk a hideg ellen, majd folytattuk tovább, most már sötétben, lámpákkal, kukásmellényben.
Az már tisztán látszott, hogy elkésünk, de ez ellen már nem tudtunk mit tenni, hát inkább nem bosszankodtam rajta, csak figyeltem magam elé az útra, mert már nagyon fáradt voltam. Nagymágocs után 13-as tábla, még 13km, az 42 perc, ha a 20-as átlagot tudjuk tartani. Már csak 41, 40… Így számoltam… De csak nem jött az a 12-es tábla, pedig közben teltek a percek, igaz nagyon lassan. Piszkosul szenvedtem, de ahogy néztem, Zita is kivolt már, mindketten fáradtak voltunk már nagyon. Ezek ketten hátul, Tamás és Benő meg csak dumáltak, és dumáltak…

Végül csak feltűnt az Orosháza tábla, de korai volt az öröm, jó pár kilométer hátravolt még a művelődési házig. Talán kitaláltátok már, hová tartott az egy napos kis őrült túránk: Lénárt „Léna” Ferenc legújabb könyvének bemutatójára érkeztünk. Vagyis a könyvbemutató legvégére, merthogy jól elkéstünk. Lénáról nem könnyű írnom, mert nem semmi figura, az hétszentség! Aki ismeri személyesen, tudja, neki az élet az út, az utazás, a szabadság, és mindezt olyan szenvedéllyel teszi és meséli, hogy most is előttem van, ahogy beleéléssel mesélt egy sör mellett, miután átvonultunk egy hangulatos kis kocsmába beszélgetni.
Léna tavaly Berta Pista barátjával Pekingig kerekezett, többek között Kazahsztánon és Mongólián át. Tegnap jöttünk haza, de már végigolvastam az erről a kalandról szóló könyvet. Így még nagyobb élmény volt, hogy előtte együtt lehettünk vele Orosházán.
Lénáék olyan fantasztikus vendégszeretetben részesítettek minket, mint amilyet ők is sokszor kaptak a helyiektől az útjuk során. Első este gulyáslevest kaptunk a nagyon kedves anyóséknál, amit még persze ital is kísért, jóféle házipálinka  és bor, na meg persze fergeteges történetek Lénától és Benőtől. A forró zuhany kész megváltás volt a testemnek 200km után, a pihe-piha ágyról nem is beszélve! Másnap Benő reggel hazaindult bringával Újhartyánba (meg lesz neki a 300km két nap alatt), mi pedig megcsodáltuk Léna házát, ahol együtt laknak Krisztinával, a párjával, aki egyébként fotós. Három mókás kutyával egy gyönyörűen felújított, igazi parasztházban élnek. A 90cm vastag falakon Doors és Jim Morisson pószterek lógnak, az utakról szóló újságcikkek nem férnek már el a kisszekrényben, Léna feladta a gyűjtésüket. Sok az ereklye, a kedves tárgy, emlék. El se bírom képzelni a sajátomból kiindulva, mekkora lehet az ő élményes-kincses tára ennyi év utazás után. De az mindenesetre biztos, hogy jól tette, hogy könyveket írt a legutóbbi kettő útjából!
Délelőtt még átgurultunk Kardoskútra, Léna anyukájához ebédre, igazi jóféle húsleves és flekken volt a menü, megtudtuk a Góré-bár történetét is. A vonat előtt még egy sör mellett elbeszélgettünk.
Léna könyve úgy van megírva, ahogy Léna mesélt, szenvedéllyel, szabadságvággyal, nyersen, szókimondón. Én ott tekertem lélekben végig velük, amíg olvastam. Lénát megismerve most már azt is értem, miért úgy utazik, ahogy. Nem mai gyerek (1964), sok mindent megélt, és már nem az aszketizmust gyakorolja az utazásai alatt, hanem élvezi, megéli az utat. Én (még?) nem vagyok teljesen ilyen, persze nem bántam meg egy másodpercet sem a 100 nap bringából, de ha most végiggondolom azt a rengeteg sátorban gubbasztást és gázfőzőn főzés, bizony lehet, hogy ma már én is többször élnék egy jó vendéglő vagy egy kemping nyújtotta „luxussal”. Viszont a mostani találkozásunk után tökéletesen értem már Lénát. Annyi év után az úton már nekem is sok lenne a zacskós levesből. :) Szinte olyan volt olvasni a könyvét mintha csak a maga sajátos szenvedélyével mesélte volna el egy sör mellett. Tessék megvenni „Az úttörőtábortól a Pekingi kacsáig”-at, na és persze méginkább tessék útra kelni! Peking, a Balaton, vagy az Adria, oly mindegy, egy a lényeg: „Úton lenni boldogság!”

 

1 komment

Címkék: kerékpár élménybeszámoló kerékpártúra

A bejegyzés trackback címe:

http://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr871414966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2009.10.01. 13:02:14

Hát, komoly szöget ültettél a fejembe. Anyámék a szomszédban, Szarvason laknak, így lehet, hogy én is így biciklivel fogok lejárni hozzájuk Pestről? Olcsóbb megoldásnak tűnik, mindenesetre, és ha még ideveszem a tervezett vasútbezárásokat is....