Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Cross du Mont-Blanc et Marathon du Mont-Blanc

2009.01.09. 12:09 outdoor

Hogy mennyi kaland fűzhető fel 42 km-re? Nos, talán már a döntés meghozatalakor sejthettem volna, hogy nem egy szokványos maratonra kell készülni a Mont Blanc lábánál.

 

2008. június 28-29.

 

De kezdjük csak márciusban… Vélhetően sokan ismerik a 12 dühös ember történetét, így különösebben nem kell magyaráznom, hogy a darabnak mennyi köze van a futáshoz. A chamonix marathonhoz azonban annál inkább, mivel a darab előtt–utáni bő 10-10 perces agyalással sikerült eldöntenem és másnap reggel gyorsan beneveznem a versenyre. Az ötlet Törőcsik Andrástól származott, aki tulajdonképpen váltósofőrt keresett a nem rövid útra, lehetőleg olyat, aki nem unatkozik – pl. maga is fut – míg ő leküzdi a 2500 szintet és 42.195 métert. A döntés melletti érv a helyszín és a terep volt, s mivel ellenérvet nem nagyon találtam, mindössze annyi teendőm maradt, hogy nevezés után bevéssem a naptárba a június 29-i időpontot, mivel akkor még túl távolinak tűnt ahhoz, hogy feledésbe merüljön. A hátralévő négy hónap pedig kellően hosszúnak ahhoz, hogy az eredetileg futós hétvégéből egy hetes nyaralás legyen, a maratonból két verseny, az ötletgazda futótársból pedig távszurkoló.
 
Már az odautazást is sikerült nem szokványos módon megoldani, mivel Peti akkor már két hete Ausztriában sátorozott – mint sárkányrepülős EB résztvevő –, mikor némi rokoni segítséggel Villachban találkoztunk. Onnan kis repülős és genfi tavi kitérővel csütörtök délután landoltunk Chamonix-ban. Szerelem első látásra!
Havas hegycsúcsok között színes, virágos, barátságos francia kisváros. A hegy lábánál a patak partján vertünk sátrat, a reggeli nap a közeli gleccserről csillogva ébresztett bennünket, este a hegyek ölelő karjaiban hajtottuk álomra fejünket. Mivel a crosst (23 km) és a maratont külön napra tették a szervezők, így kizárásos alapon a pénteki napot - a szükséges adminisztráció letudását követően - a repülésre szántuk. El kell ismernem, vannak a futásnál jóval látványosabb sportok, és a hegy meghódításához sincs feltétlenül szükség lábakra. Míg Peti az égből, én a szerpentinen autózva gyönyörködtem a mélység és magasság általam eddig soha nem látott szélsőségeiben. Ahogy a fényképezőgéppel lehetetlen volt befogni és képen hazahozni a látottakat, hasonlóképpen hihetetlennek tűnt számomra ezen magasságoknak, egy egyszerű szerkezet és emberi erő kombinációjával történő meghódítása.
 
Szombat reggel kisebb kalandozás után – ki gondolta, hogy a cross és a maraton nem egy helyszínről rajtol – sikerült megtalálnunk a cross rajtját. Míg én igyekeztem a készülődés és a rajt pillanatait megörökíteni az utókornak, addig Peti – Lúdtalp bölcs tanácsait megfogadva – nem törekedett az első 2 km felvezető futójának szerepére, így aztán nem is került rá a hivatalos fotókra (az enyémekre sem sajnos). További következménye is lett a tanácsok betartásának és a reggeli elkavarásnak, ugyanis kb. száz futó társaságában, még a 2. km-t jelző tábla előtt sikeresen randevúzott az erdei futások mumusával, az eltévedéssel. Hála az ügyes pályakijelölésnek, ők nem csupán a crosst teljesítették, de a fél órával később kezdődő 10 km-es verseny pályájának egy részét is bejárták. Pár km-rel gazdagabban az eltévedős társaság visszatalált a helyes útra. Én eközben nyakig elmerültem a chamonix-i piac forgatagában és vérszegény ellenállást tanúsítottam az édesek és sósak csábításával szemben. Azt hiszem végre magyarázatot kaptam arra, hogy miért vasárnap kell rendezni a futóversenyeket. Egy település valódi arcát szerintem a piacán keresztül ismerheted meg igazán.
 
Peti tervezett futóidejénél fél órával hamarabb már leheveredtem a leszállópálya szélén felállított kivetítő elé és kellemes 35 fokban süttettem a hasam. Nem tudom miből gondoltam, hogy a +1331m/-371m szintkülönbség leküzdése a tervezettnél ennyivel gyorsabban sikerülne, de hát egy debütánstól semmi nem meglepő.  Mivel a kivetítőn láttam, hogy feje és végtagjai teljes épségben értek célba, és arcán sem láttam az eltorzulás jeleit, nyugodtan várhattam, hogy az autó házhoz, azaz hozzám fuvarozza a hegytetőről. Bár folyamatosan bizonygatta, hogy elfáradt, ez cseppet sem látszott rajta, viszont a látottak, a megfutottak igen mély nyomokat hagytak benne, mert a bőséges ebéd alatt be nem állt a szája. Na igen, eseménydús 3 óra 25 perce volt. A mese végére sikerült teljesen berezelnem az előttem álló kihívástól, így aztán pihenés helyett (na ugye hogy nem futotta ki magát!) kocsiba ültünk, és elmentünk feltérképezni az elkavarásuk színhelyét, valamint két lehetséges depópontot, ahol az igen szűkre szabott frissítést egy kis hazaival ki tudjuk egészíteni. Ez persze arra is jó volt, hogy saját szememmel láthassam a Vallorcinből induló emelkedőt (18,3km+1280m), mely 6 km múlva 2200 m-en végződik majd. Még a szombat délutáni üdeségemben sem voltam képes megfutni egyetlen méterét sem.
 
Ahogy a cross utáni büfé kínálatában nem találtunk semmi hiányosságot, úgy a maraton előtti tészta-partyt is csak színjelesre tudtuk értékelni. Vajon honnan sejthették a franciák újonnan felvett szokásomat, hogy a versenyek előtti este egy jó pohár vörösborral kell ráhangolódni a másnapra. A ráhangolódást sátras otthonunkban folytattuk, miközben a szőke lányról (értsd Femina), szőke hercegre cserélt depósomnak pakoltam össze a szomjhaláltól megmenekítő italokat.
 
Az óra bizony 5-kor keltett, cserébe a szuperkorai rajtért (7:00). Imádom a franciákat, vörösboroznak és korán kelnek – bár azt hiszem ez utóbbi tulajdonsággal csak én ruházom fel őket. A rajt helyszíne felé tartva (ami megegyezik az UTMB rajtjával), magam is szembesültem az izmos vádlik, szuper szerkók hatására a „mit keresek én itt” érzéssel. Szerencsére a rajt tömegében láthattam néhány, nálamnál is alulöltözöttebb, önbizalomra okot adó futót. Bár az örökérvényű mondás a ruháról meg a tevésről… Peti több ponton végigkövetett egy pamutpólós, kiránduló hátizsákos, V1 kategóriában induló francia urat (bizonyos Didier), aki végül 5:18-as idővel, jóval előttem érkezett be.
 
A rajt után Chamonix utcáin, a szurkolók hada között (7:00-kor!) szolid tülekedést, helykeresést követően, az első km után értük el a tegnapi cross rajtjának helyszínét, a siklóernyős leszállót. Onnan már végig erdei utakon vitt a pálya, rögtön a nevezetes, eltévedős leágazással. (Hát igen, van aki nem nyulaztat, hanem előzetesen befuttat.) Petivel megbeszélt első depópont 18 km-nél volt. Be kell valljam, addig szinte észrevétlen gyorsasággal repült el az idő, távolság. Az erdő ezerféle illata és látványa, ösvények, fák, patak, hidak, viszonylag köves, ezért figyelős terep, igazi hullámvasutazás (600m fel, 400m le), ami még a kezdősebességet sem tudta megtörni igazán. Az első frissítés 10 km-nél volt, amilyen szegényes kínálat – értsd csak víz – annál szívesélyesebb fogadtatással. Ez az odafigyelő, kedves kiszolgálás végig jelen volt a pontokon, akárcsak a számtalan szurkoló hangos buzdítása. Mivel az útvonal viszonylag kevés települést érintve, szinte csak erdei utakon haladt, továbbá a hazai versenyeken szocializálódva nagyon meglepett, hogy az igazán brutál hegyi szakaszokat leszámítva a legváratlanabb helyeken bukkantak fel a szurkolók. Sőt (versenyszervezők figyelem!), a műsorfüzetben leközölték az autóval illetve kabinnal megközelíthető pontokat, az első és utolsó várható áthaladási idejét. Így nem egy szukoló csapat volt, akikkel a sokadik ponton már ismerősként üdvözöltük egymást.
 
A megbeszélés szerint a vallorcini állomást elhagyva már készülnöm kellett depóra, ehhez képest rendkívül meglepett Peti látványa. Először arra gondoltam, hogy egy meglepetés pontot iktatott közbe (már van terepismerete), de aztán gyorsan összeraktam, hogy ez bizony már 18 km, ami pedig gyors övcserét jelent, majd pár száz méter és a hivatalos frissítő után, ama bizonyos emelkedő kezdetét a Col des Possettes-re. Hát igen, talán ha pár futólépést tettünk (mármint a környékemen futók), de alapvetően ütemesen meneteltünk felfelé, a soha véget nem érő magasságba. Közben azon járt az agyam, ha célba érek, azonnal sms-ezek az otthoniaknak,
hogy az Oroszlánvár - bármennyire is tisztelem a Mátrát - „fing a vízen”. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy az igazi csemege még hátra van, mert ahova felmentünk, onnan bizony le is kell jönni! „Sajnos” a táj annyira gyönyörű volt, hogy tökéletesen feledtette velem a jó órás kaptatást. Kiérve az erdőből a sziklák közé, ezerféle színben pompáztak a számomra ismeretlen fajtájú hegyi virágok. Az előzetes tervek szerint a 3. frissítés előtt kellett megennem az egy szem gélt, hogy a ponton csak vizet kelljen utána küldenem. Mondjuk mást nem is nagyon tudtam volna a kizárólag víz kínálatból. Hogy a fenébe történt nem tudom, de megint azon kaptam magam, hogy ott a frissítő, én pedig még azt sem térképeztem fel, hogy a kölcsön kulcsöv melyik zsebében rejtőzik a gél. Veszélyes dolog ez a magashegyi futás, a sok látnivaló teljesen elvonja a figyelmet magamról. A fejed hol az ég felé tartva forog, tátott szájjal ámulod a havas-csipkés hegycsúcsokat, hol meg sziklák között ugrándozva gyönyörködsz a természet apró növénycsodáiban. Hogy ezek mellett még figyelj az időre, a frissítésre, szinte lehetetlen.
A pont után még egy rövid, ám annál intenzívebb (1km+300m) mászás következett és indulhatott az ereszkedés. Azaz csak indulhatott volna, mert a tető előtt egy jelentős kiterjedésű hófolt cinkosan rám kacsintott, és teljesen elvesztem. A gyerekkort idéző, hóban futós, hógolyót csinálós élményt nem volt szabad kihagyni ott fenn, 2500 m-en a szikrázó napsütésben.   Remélem Ákos és Lúdtalp csuklottatok egész délelőtt, mert nem tudtam elég hálával gondolni rátok a belém vert lejtőfutásokért. Pasikat megszégyenítő bátorsággal ugráltam lefelé a sziklákon, bár meg kell valljam, a folyamatos koncentrálás a végére kicsit megviselt (800 m-t ereszkedtünk 3,5 km alatt). Aztán a végén megpillantottam a Chamonix-ba vezető műútról, kocsiból már meglesett terepet, a depókeresés során feltérképezett utakat, és szinte repültem lefelé a 2. depóponthoz (30 km). Sajnos a gyér frissítés és a rendkívüli hőség mindenkit megviselt, mert egy-egy út menti vízgyűjtőt, állatitatót megpillantva a futótársak nagy levegővétellel nyakig a dézsába dugták fejüket. Persze én, mint kiváltságos, ezeket az értékes perceket tartalékoltam, hogy Petinél vízre, kulcsövre és csókra váltsam. Majd irány a következő emelkedő, aminek híre a tegnapi cross után annyira letaglózott. Séta és futás, ezt váltogattuk kis 5-6 fős csapattá kovácsolódott társaságunkkal. Hol valamelyik fiú diktálta a tempót, hol én, az árnyékban a futást preferálva, a tűző napon kivétel nélkül sétára váltva. Arra emlékeztem, hogy a következő frissítés a szép nevű Flégére-nél lesz, de hogy addig hány száz métert emelkedünk, és hány km-en keresztül, fogalmam sem volt. De nagyon, nagyon sok(k) volt, és rettentően tűzött a nap. Az utolsó, alig 2km-en 300 m-t kellett a tűző napon, köveken bukdácsolva leküzdeni. A fiúkat ez valahogy jobban megviselte, míg én szárnyra kaptam a lelkes buzdítástól. A rajtszám feliratának köszönhetően az „Allez Andrea, trés bon!” bíztatásra fülig érő szájjal értem fel a frissítőponthoz. A szurkolóknak mély fő hajtással, és pukedlival köszöntem meg a bíztatást. Egy francia úr ezen felbuzdulva táncra kért. Lehet erre „nem”-et mondani?
Gyors fordulás, két kézzel betömött citrom/narancs, és irány immár a cél felé. Persze most sem tudtam, hogy ez km-ben mit jelent, csak annyit, hogy az utolsó 3 km-en „valami nagy durvaság” (by SZP) vár rám. Tény, emelkedni emelkedett, de ez azért annyira nem durva – gondoltam. Aztán az előre jelzett, mosolygós, integetős fotó után végre megérkezett a durvaság! A déli nap hevében, köveken, 170 m felfelé, 3km-en keresztül, sétálva vagy futva, küzdve vagy szárnyalva már csak arra koncentráltam, hogy a célban a papírzsebkendőt elrejtsem (rosszul mutat a fotón), nemzeti színű karszalagos kezemet magasba emelve integessek. Gratuláció, ölelkezés a körülöttem futókkal, ez előttem másfél perccel beérő francia lánnyal. Hiába no, ez az ő terepe, nagyon megérdemelte. Nekem pedig meg kell tanulnom barátságba keveredni ezekkel az elképesztően magas hegyekkel, melyekhez foghatót eddig még soha életemben nem láttam.
 
Másnap még közelebb jutottunk hozzájuk, egészen 3842 méter magasba, ahol már harapni lehetett a levegőt, és a térdig érő hóra úgy tűzött a nap, hogy muszáj volt az újonnan beszerzett napszemüveget felavatni. És ott a magasban, behunyt szemmel, jókat lehetett ábrándozni egy jövő évi kalandról…      
 
- a fentiek lejegyeztettek az Úr 2008. esztendejében, július havának első napján, Chamonix és Budapest között, egy szuper Citroen C15 anyósülésén
- akik megfutották: Balogh Andrea és Szász Péter, aki lejegyezte: Balogh Andrea

1 komment

Címkék: franciaország olaszország futás svájc élménybeszámoló ultrafutás

A bejegyzés trackback címe:

https://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr79867178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zsebRambo 2009.01.15. 16:26:46

'oszt kennyed a hosszún is kisvirág! Vidáman és cserfesen - hadd ződüjjenek melletted a trélránnerek! ;-)
süti beállítások módosítása