Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Tájfutó Maraton 2008 - A végét jártam...

2008.03.11. 21:45 Arpesz

Vasárnap tájfutó maratonon voltam, Keszthely mellett, a Sátor-magas nevű terepen. Őrült ötlet volt elindulni, de már nem bánom, hogy beneveztem. Most, hogy túl vagyok rajta. Bander barátom beszélt rá, hogy induljak el, mondván, ez jó edzés lesz a Hosszútávú Országos Bajnokságra, ami pedig szintén egy jó edzés lesz a májusi kerékpártúránkra, Athénba. (A tájfutás és a kerékpártúra két különböző dolog, de az állóképesség mind a kettőhöz elkél.) Ezért, miután csütörtök este sikerült a Vértesben a bátyámmal lefutni egyben egy 20km-es távot - igaz a végén már nagyon lassan -, vettem a bátorságot, és beneveztem. F21A-ba, azaz a legdurvább kategóriába, hiszen valami maraton, vagy mi a neve ennek a versenynek. Mit nekem a 18km légvonalban, az 1050m szintkülönbség, és 34 ellenőrzőpont?!
Hát, vasárnap végül megtudtam, mi az nekem. :) Hajnalban gyorsan népszavaztunk, majd leautóztunk a tett helyszínére, 20-ra rajtoltam, ami annyit jelent, hogy 10 óra 20 perckor indultam neki az erdőnek, innentől számolták az időmet. Már a félméteres szimból listától frászt kaptam, jó sok pontunk lesz... (A szimból egy kis papírsáv, ezen vannak a pontok fontos paraméterei, amik a térképre már nem fértek rá) Elrajtolok, egyes pont megvan, a ketteshez rögtön fel kell futni egy hegyre. A vádlim nem akar velem feljönni a hegyre, már most kőből van, nehéz, és fáj, de nagyon. Pedig még a legelején vagyunk, hol van még a 18 kilométer... Mi lesz így velem? Aztán csak jöttek a pontok, sorra megfogtam őket, nem túl gyorsan, de épp nem is olyan lassan. A négyes előtt utolértem egy piros pulóveres figurát, kérdezi, hogy hányra indultam, mondom, hogy 20-ra. Ő 8-ra rajtolt, ezek szerint utolértem. Na, akkor olyan szörnyen nem tolhatom. Kérdezi, hogy nem gond-e, ha együtt futunk, mondom, hogy hogyan a viharba lenne ez baj, csak húz vele, de nem zavar. Így hát együtt futottunk tovább, egész jó tempóban. A hetesre hibáztunk egy kicsit, épp csak egy percet, föléfutottam a pontnak, aztán pedig nem akartam észrevenni, elfutottam mellette. A nyolcas pont átfutó pont volt a cél mellett, itt tudtunk frissíteni, valamint felvenni a következő térképet. Rajt előtt idekészítettem egy hatalmas szelet "Kistehén" márkájú tejkaramellát. Most így 4-5 kilométer után még korai lett volna magamba tolni, ezért úgy döntöttem, hogy elfér ez még a bal kezemben a dugóka(ez egy kis chip az ujjunkra húzva, ez tárolja a részidőket, és ezzel igazoljuk, hogy ott jártunk az ellenőrzőpontokon), és a szimból mellett, jól fog az még jönni később nagyon. A frissítés után felvettük az új térképünket, amin a pálya hátralévő része volt. A maradék háromnegyed... Ez volt itt a futam első lélektani mélypontja, már csak azért is, mert egy hatalmas hármaszöld következett... (a sűrű erdőt három típusú zölddel jelöli a tájfutótérkép, a hármas, a legsötétebb zöld, a legsűrűbb bozótos) Ez a bozót még amúgy is durva lett volna, de most még bele is irtottak, így kidöntött fákon kell átmásznunk. Még mindig úgy érzem, hogy úgy mozgok, mint egy lajhár. Megvan a kilences, dózerúton futunk tovább a piros pulcsi tulajdonosával. A tizes fent van egy nyeregben, újabb hegymászás következik, de most már gyalog. Szedres a hegyoldal, kellemetlen a sok inda keresztben térd és bokamagasságban. De azért csak felérünk, pont mikor odaérek, akkor érkezik meg a futótársam is, valami más úton jött fel. 10-11-12-13-14, jönnek a pontok, megkockáztatom, ezt a részt egészen élveztem, ketten mentünk, sorra előztük le az embereket, és nagyon szép volt az erdő, emlékszem, még meg is jegyeztem. A 17-es ponttól kettévált a pályánk. Innen két kis kört kellett tennünk a pályában, de ezek sorrendje versenyzőként változó volt, és nekünk pont fel volt cserélve. Így hát egy „Hajrá!” kiáltással elbúcsúztam a sráctól, és toltam tovább a saját karikámat. Gyorsan váltották egymást a kis gerincek, igyekeztem őket lendületből megfutni, és ez nagyjából sikerült is. Azon kaptam magam, hogy már a második körömet tolom. És kit látok?! A piros pulóveres srácot! Szegény elkavart egy kicsit az egyik pontra, de így pont megtalálta nekem. Cserébe újra együtt futhatunk, és foghatjuk meg a következő két pontot. Harmadjára fogom a csillag közepét, eddig észre se vettem, hogy ketten fekszenek a pont mellett a fűben. Most megállok kicsit, az eddigi futótársamtól elköszönök, most már tényleg nem találkozunk a pályán többet, hacsak el nem tévedek nagyon. Frissítek kicsit, nézem a térképet, a 28-29-es átmenetet tervezem meg előre fejben. Légvonalban van vagy három kilométer. Na de el is kell jutni odáig, szóval gyerünk. Nehezen mozgok már, csetlek-botlok az aljnövényzetben. Hol a bokámat fogja meg az inda, hol egy ágban akad meg a lábam. Egyszer le is zúgok a földre, persze hogy tenyérrel bele a szederbe. Felmászok a 25-ösre, majd irány tovább! Már a lefelé sem megy úgy, ahogy kéne. Bozótos részen kell felmászni a következő pontra, hál’ isten csak az eleje volt olyan szörnyű, mint amilyennek látszott. A 27-esre menet hatalmas agancsú szarvasok rohannak át előttem keresztbe. Ejj, ha én fele ilyen gyorsan tudnék vágtázni az erdőben… Már rég tájfutó világbajnok lennék! Vagy ha csak szarvas inak lennének a lábamban! De nem azok vannak, nem is csoda, hogy majd le szakadnak a fölfelében a 28-asra menet. Pedig már meg sem próbálok futni, a séta is nehezemre esik. Ideje magamba tolni a tejkaramellát! Kibontom a zsírpapírból, de már ez sem megy könnyen. Valami baj van velem, lehet, hogy a végemet járom a mai versenyen, eléggé széjjel vagyok csúszva. Bemajszolom az egészet, de egy cseppet sem lesz jobb tőle az erőnlétem, nem is tudom mit vártam tőle. Fáradt vagyok, a lábam kész van, kimerültem. A 28-asról kifelé jövet próbálok futni, de nem esik jól. Émelygek… Ajajj, ez az eléhezés jele! Kétszer már volt ehhez szerencsém, nem jó dolog. Az eléhezés nem más, mint amikor elfogy a kakaó az emberből, vagy ha úgy tetszik a benya. Nincs ami meghajtson, és egyszerűen képtelen vagy továbbfutni, bármennyire is szeretnél, nem megy. Mivel ez nem bajnokság, és még csak nem is tétverseny (mint ahogy az előző két alkalommal volt, mikor eléheztem…), most úgy döntök, hogy nem erőltetem tovább a dolgot, mivel valószínű amúgy se menne, innentől séta van! Miért is ne, ha a futás már nem megy, és nem is esik jól. Sétálni pedig még minden különösebb megerőltetés nélkül tudok. A táj csodás, szép az erdő, és süt a nap! Én meg rohanjak, amikor járni alig bírok? Hát nem! Legalább utolérnek a cimboráim, Bander, és Szájmon. Biztos már ők is kikészültek, hát majd túrázunk együtt, ha beértek.

Így sétálva mindjárt lassabban halad az ujjam a térképen. Rokkantmozgással lekászálódom a gerincről, frissítek a dózerút mellett, majd irány tovább. Azért próbálok tempósan sétálni, mert a rövid ujjú ami rajtam van nem éppen márciusi viselet, még ha süt is a nap, na meg különben is, be akarok valaha érni a célba. Átbukok egy nyergen, majd egy útszéli tuskón letelepszek. Ha már nem sietek, van időm újrakötni a cipőmet, hiszen már eléggé szétcsúszott a lábamon. Ekkor hallom, hogy egy vad közeledik a nyereg felől, ahonnan az előbb én is jöttem. Nem, nem szarvas, bozótruhája van. Ez Gyurika! Invitál, hogy fussak vele! Nem, nem, köszönöm, én mára már megmakkantam, fuss csak egyedül, én sétálok. El is húzott hamar, többet nem láttam. Egy széles úton mentem tovább, enyhén lejtett. Na, próbáljunk meg futni mégis, ennél könnyebb terep már nem fog adatni többet. Kb. 10 méter után éreztem újra azt a bizonyos érzést, amit nem kívánok senkinek. Így maradt a séta. Inkább mint az eléhezés! Egy festői rétnél egy másik völgyre váltottam, ez már emelkedik, sőt egy szakaszán már jártam is a kettesre menet! Próbálok kilépni, újra csurog rólam a víz, erős túratempóban húzok fölfelé, majdnem el is megyek a kis mellékvölgy mellett, ami a ponthoz vezet. A nyeregtől még nem látom a pontot, csak a jellegfa törzsét, aminek a tövében ott kell lennie. Pontosan tudom, hogy ott lesz, és amikor felérek a gerincre, meg is pillantom a narancs-fehér bóját. Nincs is ennél jobb érzés! Csekkolok, és már rombolok is lefelé a hegyoldalban vissza a nagy völgybe. Egy-két futólépést is tennem kell a lendületem miatt, ami nem esik jól. A völgyben továbbhaladok felfelé, majd jó 500 méter múlva elérem a harmincadik ellenőrzőpontom. Innentől vége az aranyéletnek, nincs több út, az erdőben kell mennem. Az elején még tudok szintben menni, de aztán a 31-esre le kell borítani egy völgy aljába. Hát ennyire még nem utáltam lefelét, pedig ez nem volt olyan durva, csak én voltam már készen, de nagyon. A 32-esre jó sokat kellett menni hegyen-völgyön át, de ekkor már kezdett megbomlani bennem a tér-idő konténum. Nem hittem volna, hogy ez alkoholos befolyásoltság nélkül is menni fog valaha. Iszonyatosan fáradt voltam már, a lefeléktől féltem a legjobban, hogy megbotlok, összeesem, és beleborulok valami szerdesbe. Néha kedvem lett volna csak úgy összeesni, de ilyenkor gyorsan erőt vettem magamon. Már nincs sok hátra, ennél durvábban is éreztem már magam, és tudtam, hogy ha beérek a célba, ott vége lesz minden szenvedésnek, kapok enni-, és innivalót, és egy-kettőre rendbejövök, és már csak mosolyogni fogok ezen az egészen. A 33-asra jó kis technikás átmenet vitt, persze a tempóm már olyan lassú volt, hogy nem esett nehezemre követni magam. Azért a pont előtt megijedtem, hogy egy völggyel odébb lyukadtam ki, nagyon rosszul esett volna ez a tévedés, és a vele járó gerincmászás. Hála az égnek, még ilyen fáradtan se sikerült hibáznom, hamarosan feltűnt előttem a bója, micsoda gyönyörű látvány! Lekászálódtam a völgybe, valahogy átkeltem egy nagy szedres mezőn, és célba vettem a gyűjtőt, azaz az utolsó pontot. Már a 33-asra menet is hallottam a hangosbemondót, gondoltam, biztosan eredményhirdetés van. Hát nem, még javában nyüzsögtek a népek a célban. Sajnos ki is szúrtak már egész messziről, és elindult a kajabálás, szurkolás. Ennek nem nagyon örültem, mert nem illik az embernek sétálnia egy futóversenyen, miközben szurkolnak neki. Így hát kénytelen voltam megfutni az utolsó pár száz métert. De nem is volt olyan szörnyű, mint vártam. Mondjuk a tudat sokat segített, hogy a célban akár össze is eshetek már.

Persze ezt nem tettem meg, néhányan rögtön körbeálltak, tréfáltak velem, hogy még csak szét sem szakadt a bozótnadrágom a szedertől, hát én nem is jártam az erdőben. - Így viccelt velem Madár. Persze - mondom -, a pálya első felét magas térdemelésben futottam, a másodikat meg sétáltam, azért van még egy darabban a gatyám! Aztán kiderült, hogy a büfében ingyen van a sör, és a zsírosdeszka, vagy legalábbis az első kör bele van integrálva a nevezési díjba, vagy valami hasonló. Vagy csak látták, hogy nagyon súlyosan nézek ki, és azonnal megkínáltak grátisz. Már nem is tudom, itt is egybefolyt egy kicsit minden. De arra emlékszem, hogy kicsivel utánam befutott Bander is, és ezután már együtt söröztünk, és vidámkodtunk. A 29-es előtt a nagy fölfelében úgy begörcsölt a combja, hogy egyszerűen képtelen volt eljutni a pontig. Azt mondta magában, ha a testem nem akarja, ez figyelmeztetés, nem szabad erőltetni, ezzel fogta magát és visszakocogott a célba. Amit meg tudok érteni, nekem eddig még csak a vádlim görcsölt be, de az is elég volt. Aztán Szájmon is itt volt már a célban, ő is feladta, hibázott egyet, nem ment neki, és kiállt. Amin pedig végképp meglepődtem, hogy a bátyám sem ment végig. Pedig ő egy nagyságrenddel tényleg jobb futó nálam. Persze miután megmutatta a talpánál kettényílt szöges stoplisát, már mindent értettem. Akárhogyan is, de akkor őket végeredményben mind lenyomtam, hiszen csak én mentem végig a pályán. Én pedig végig abban a tudatban voltam az egész 228 perces futásom alatt, hogy ők mind jobbak lesznek nálam. Bandert, és Szájmont külön vártam, hogy utolérjenek, mind a ketten mögöttem indultak, minden pontnál hátrasandítottam, hogy hol vannak már. Konkluzió: jó, ha ember ismeri a határait, érdemes ésszel közlekedni az erdőben, és kitartani, nem fel adni, még ha reménytelennek is tűnik a helyzet. Tudtam, hogy ha tovább erőltetem a futást, végképp eléhezek, ezért inkább sétára fogtam, így legalább végig tudtam poroszkálni a pálya hátralevő részén. Tisztában voltam vele, hogy semmi épkézláb eredményt nem fogok elérni ezzel a „futásommal”, de mégsem akartam félbehagyni a versenyt, ha már befizettem rá. És különben is, milyen mókásan néz már ki a nevem az eredménylista alján, utolsó értékelhetőként, 228:59-es idővel?! :) Tudom, ezt nehéz elhinni, de a versenyt nagyon élveztem, még az utolsó részét is, amikor már alig álltam a lábamon. Érdekes tudatállapotba tud ilyenkor kerülni az ember. Én az alkoholnál keményebb drogokat sohasem próbáltam, de valószínű azok is valami hasonló hatást fejthetnek ki.
A célban még toltunk magunkba néhány ciklus zsíroskenyér-söröcske párost, megköszöntük az élménydús versenyt Hites Viktornak, a verseny főrendezőjének, és egyben megígértettük vele, hogy legközelebb, ha ilyen szedres terepen rendez versenyt, előtte lekaszáltatja az aljnövényzetet. Néhány sporttárs még érdeklődött valami piros pulóveres srác után, mondtam Nekik, hogy a 24-es pont óta nem láttam. Remélem azóta előkerült! :)
Ez a beszámoló nem azért készült, hogy megszerettesse a tájfutást egy hétköznapi emberrel, de nem is azért, hogy egy életre elvegye a kedvét tőle! Csupán egy személyes élménybeszámoló akart lenni egy elvetemült, a természet nyújtotta kihívásokat túlontúl kereső tájfutótól. Vannak olyan versenyek, és kategóriák, ahol nincs szeder, nincs ilyen sok kilométer, és nem kell élet-halál harcot vívnia az embernek az elemekkel, és saját magával egy kis sikerélményért! Persze aki ilyesmit akar a tájfutástól, az is megtalálja, amit keres! ;)

A vasárnapi eredmények F21A-ban:
1. Varga Bálint 166:20
2. Novai György 166:30
3. Bukovac Maros 178:41
4. Harkányi Árpád 228:58
5. Hrnciar Dusan 232:28
6. Papp Jácint - a piros pulcsis srác, ezúton grat., Te voltál a legkeményebb! ;) 306:43
     
  Futottak még:  
  Fekete András hiba
  Harkányi Zoltán hiba
  Scultéty Márton hiba
  Simon Tamás hiba
  Bukovac Dusan hiba

2 komment

Címkék: tájfutás élménybeszámoló

A bejegyzés trackback címe:

https://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr92376325

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ottó Maci 2008.03.16. 16:52:43

Kedves Árpesz,
nekem nagyon tetszett a cikked, és bármilyen félelmetesek is azok a szederindák, én azért megnézem majd őket közelebbről is. Talán már nyár végén, egy valamivel rövidebb versenyen elindulok az apukámmal vagy az anyukámmal. Ők is láttak már őzet... :)
Üdv
Ottó Maci

Bander 2008.03.17. 12:35:00

Jó verseny volt, gratula Árpinak aki tényleg megcsinálta.. Később kiderült, véletlenül már az elején kihagytam egy pontot, úgyhogy ha végig is megyek akkor is értékelhetetlen lett volna az eredményem..
Ja, és ha nincs nálatok WC-papir az erdő közepén, akkor a fenyő tűlevelet semmiképp nem javaslom :)
süti beállítások módosítása