Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Via Ferrata a Kamniki-Alpokban

2008.02.22. 12:24 harzol2

Kilátás a hegyekreNem vagyunk az a tengerparton láblógatós fajta, így már évek óta nem voltunk klasszikus módon nyaralni. Ez az idén se változott meg, mert a "nyaralást" számunkra két egymást követő 5 napos tájfutóverseny jelentette és az azt megelőző pár nap, amit a Szlovén Alpok közelében töltöttünk. Kihasználva a hegyek közelségét egyik szabad napunkon belevetettük magunkat a Kamniki-Alpokba ismeretlen tájába.
Öcsém gondolata az volt, hogy ők az összes cuccukkal felpakolva átkelnek a hegység másik oldalára, mi hárman pedig velük indulva teszünk egy körtúrát.
Nem tudtuk mire számítsunk, hisz semmi információnk nem volt a hegységről, csupán egy turistatérképen néztünk ki egy útvonalat. Egyetlen egy dologban voltunk bizonytalanok, az pedig a nem folyamatos vonallal jelölt turistautak jelentése. Nem sikerült kideríteni a térképről mit jelentenek, de az biztos volt, hogy jelzés ott is van. Gondoltuk, hogy csak valami időszaki korlátozás lehet, de ez minket úgysem érint, hisz a nyár közepe volt.
Az út a hegyoldalban Jezersko faluból vágtunk neki a gyaloglásnak nem sokkal dél után. Már az autóból is láttuk, hogy nem mindennapi hegyek közé tartunk, de ahogy haladtunk fölfelé egyre többet engedett magából láttatni a hegység. A többiek ugyan nem hittek nekem, de én váltig állítottam néhány távoli fehér foltról, hogy az bizony hó.
A túra elején hosszabb erdős rész következett, ami alatt kilátásban nem nagyon gyönyörködhettünk, de azért az erdő kárpótolt minket. Szép lassan szedtük fel a szintet és hamarosan elértük a gerincet, aminek a másik oldalán tovább emelkedve közeledtünk első fix pihenőhelyünkhöz a Ceska Koca turistaházhoz. A koca talán turistaházat, vagy menedékházat jelent Szlovénul...
  Egy darabig a gerinc túloldalán se láttunk semmit a hegyekből, de aztán egyszer csak elénk tárult a hegy osztrák határ menti része. Hihetetlen látvány fogadott minket hisz a szemközti gerinc és a felfelé látható 2000 fölötti hegyvonulat is meseszép volt. Innentől folyamatosan volt mit néznünk hisz törpefenyőknél nagyobb növények már alig akadtak, így nem takarta semmi a kilátást. Nem csak a sziklás hegycsúcsokban lehetett azonban gyönyörködni. A szemközti gerincen velünk nagyjából egy magasságban egy füves nyereg látszott, ami a gyönyörű időben felettébb csábító volt. Hiába voltunk mi is szép helyen, de a meseszép zöld fű vonzott minket és olyan gondolatok kavarogtak a fejünkben, hogy abban a nyeregben kellene táborozni egyet. Mivel azonban utunk teljesen másfelé vezetett, így hamar elhessegettük ezt a gondolatunkat.
A füves nyereg Ceska Koca menedékház
A turistaházhoz érve még mindig a környezeten álmélkodunk, majd elkezdtük nézegetni merre is kellene tovább mennünk a terv szerint. Alulról egy egyszerű, majdnem függőleges sziklafalnak tűnt a hegyoldal, amin a jelzés vezet fel. Persze mi csak az elejét láttuk, ami még lankásabb volt, de a többiek ekkor már nem nagyon akartak nekivágni. Mi még csak visszaértünk volna világosban az autóhoz, de öcséméknek átérni a túloldalra már kilátástalan vállalkozásnak tűnt. Kinéztünk egy alternatív útvonalat a Krajnska Koca felé. Könnyű Via Ferrata szakaszEz megint csak egy turistaház, ami jelenlegi helyzetünktől 2 km-re volt és még látni is lehetett a helyét. Egyáltalán nem tűnt vészesnek az útvonal, ráadásul öcsémék arrafelé megúszták volna egyetlen pöttyözött szakasszal. Be is mentek a házba megérdeklődni, hogy mit takar a térképen ez a jelölés és azt, hogy mezei sportcipőben, nagy hátizsákokkal járható-e az útvonal.
Válaszuk igen volt és mivel csak 45 perc menetidőt írtak erre a szakaszra, így nekivágtunk. Ugyan megjegyezték, hogy butaság volt ilyen hegyek közé sátrat hozni, és hogy a szakaszunk középső, pontozott részé " a little bit difficult", de ezt nem vettük túl komolyan.
Én kissé szomorkás voltam, mert nem tűnt nagy kihívásnak átjutni a fenyőkkel körbevett 1700 méteren található turistaházig. Alig 2km és 150 méter szintkülönbség. Ezzel szemben odalett az álmom, feljutni a Kamniki-Alpok legmagasabb csúcsára a Grintovec-re. Fura, de reggel még azt se tudtam hova jövünk, nemhogy azt milyen csúcsok vannak errefelé.
Az idő egyszerűen tökéletes volt, mi meg voltunk olyan bénák, hogy későn indultunk el egy ilyen túrára. Az út első része mindenesetre azzal telt, hogy én a csúcshódítást sajnáltam, de azért kárpótolt a meseszép táj. Hamar elterelte azonban a maradék ilyen irányú gondolataimat az útvonal. Gyakorlatilag nem lehetett távolról látni hol fogunk előre jutni, mindig csak a következő pár tíz métert. Az első igazi megdöbbenés akkor ért minket, mikor a hegy oldalába vágott 30-40 centi széles peremen kellett elhaladnunk. Persze ez már láncos szakasz volt, pontosabban drótos, de hátamon a nagy zsákkal kapaszkodnom kellett rendesen. (Nem, nem vagyok akkora marha, hogy 1 napos hegymászásra nagyzsákkal induljak neki, csak öcsém barátnőjét tehermentesítettem.)
Drót kellett a haladáshoz Onnan jöttünk
Annak ellenére, hogy egyikőnk sem rettent meg a körülbelül 50 méteres szakasztól, az átjutás eltartott legalább 5 percig. Nem voltunk ugyanis olyan magabiztosak, hogy egyszerre ketten fogjuk ugyanazt a drótot. Szépen megvárta mindenki, míg átér az előtte lévő a túloldalra, aztán indult csak neki.
Az út további része sem vált kevésbé érdekessé, vagy kihívásoktól mentessé. Alattunk néhány tíz méter szakadék, fölöttünk sziklafal, mi pedig egy keskeny párkányon gyalogoltunk. Lent a völgyben hatalmas kőgörgetegek látszódtak és érezni lehetett, hogy ha innen megindulna valami lefelé az egészen odáig zuhanna, pattogna, illetve gurulna. Az alapvetően nem nehéz útvonalat ez változtatta kihívássá. Egyszerre voltunk biztonságban és egyszerre érezhettük a veszély közelségét, ráadásul nem tudtuk mi vár még ránk. Előrefelé jó ha egy tíz méteres útszakaszt beláttunk és úgy tűnt, mint ha ott véget is érne az ösvény. Természetesen mindig volt valahogy tovább és ha nem is gyorsan, de haladtunk előre és percről percre fedeztünk fel a hegy újabb csodás részeit. Néhol egész simán sétálhattunk, néhol azonban el nem engedtük volna semmi pénzért az acélsordonyt. A perem ugyanis néhol annyira keskeny volt és annyira kifelé hajlott a felettünk lévő szikla, hogy kapaszkodás nélkül esélytelen lett volna átjutni.
Embert a turistaház óta nem láttunk és mikor szemből elhaladt mellettünk egy idősebb turista akkor örültünk csak igazán ennek. Szerencsére épp egy könnyű szakaszon jött szembe, de így is félre kellett állnunk egy percre, hogy elhaladhasson mellettünk. Gondoltuk jelenléte legalább azt jelzi, hogy szemből is el lehet idáig jutni, de aztán abban maradtunk, hogy ez nem bizonyíték, hisz lehet a kihívásoktól megrémülve visszafordult csupán.
A kőmezőn Olyan szakaszok is nehezítették az utunkat, ahol nem volt meredek a hegyoldal, ám azt kőmező borította. Ez távolról nézve úgy tűnt, mintha nem is vezetne át rajta út, de pár lépésre előre mindig lehetett látni, hogy mégis vezet ott valami útszerűség. Rémülten néztem is hátulról, mikor magam előtt megláttam barátnőmet egy ilyen kőgörgeteg oldalában, majd ugyanezt tették öcsémék is, mikor engem láttak ugyanott. Tény, hogy ha valaki nem az úton próbálta volna keresztezni ezeket a sziklafolyókat, hanem mondjuk egy méterrel alatta, akkor jó eséllyel megindult volna pár kő társaságában lefelé.
Az mindenképpen elgondolkoztató, hogy mekkora munkát igényelhet ezeknek az utaknak a karbantartása, főleg tavasszal a hóolvadás után.
Bár ez a szakasz nem volt hosszú és időben sem volt nagyon sok, de mégis nagyon változatos volt. Néhol azt láttuk, hogy lefelé lehetetlen akár csak pár métert letérni az útról, néhol pedig azt, hogy akár egy felelőtlen turista simán le is túrázhatna toronyiránt. A fényképezőgépet is hol eltettük, hol elővettük. No nem azért, mert nem lett volna mit fényképezni, de egyszerűen lehetetlen lett volna mindkét kezünk igénybevétele nélkül előrehaladni.
Fém lépcsők segítették a haladást Elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol kiépítettség nélkül csapatunknak vissza kellett volna fordulnia és még a lábbal való kapaszkodást segítő sziklába fúrt rudak és a drót segítségével sem volt egyszerű feljutnunk. Egy nagyjából 20 méter hosszú szakaszról volt szó, ami egy 4-5 méteres sima sziklafallal kezdődött. Már az sem volt mindegy, hogy melyik lábunkat tesszük fel az első fém lábtartóra. Két láb ugyanis nem fért el egy ilyen kiszögelésen, azt pedig nem akartuk és nem is nagyon mertük eljátszani, hogy hátizsákkal a hátunkon, izzadó tenyérrel és szakadékkal alattunk felugrunk egyik lábunkkal, hogy a másikat tegyük a helyére. Hasonló manőverekre azonban szükség volt, mint ahogy arra is, hogy karral húzzuk fel magunkat a következő lépésig. Hova lépjek?Lábbal ugyanis nem nagyon tudtuk magunkat segíteni, ott ahol a két tálca között akkor volt a szintbeli távolság, hogy éppen csak fel tudtuk rá tenni a lábunkat.
Ez a húsz méter 5 fős csapatunknak úgy negyed órájába került, de egyáltalán nem bántuk. Feljebb aztán átbukva egy sziklahasadékon végre be tudtuk várni egymást és szusszanni egyet. Öcsém és én is jól leizzadtunk előtte, mikor 20-30 kiloval a hátunkon kézzel tartottuk magunkat a sziklás oldalban, míg a lábunkat próbáltuk magunk alatt rendezgetni. Egymásra várva kitárgyaltuk, hogy amit éppen művelünk az bizony kimeríti a Via Ferrata fogalmát.
Természetesen ekkor már tudtuk, hogy a nagy hátizsákokat nem kellett volna magunkkal hozni erre a "kirándulásra", de így jár az ember ha nem jár utána hol is fog túrázni. Rövidesen ráadásul elhaladtunk egy síremlék mellett, ami azért sejteti, hogy rossz időjárásban pórul lehet ezen a részen járni.
Egy hatalmas völgybe kanyarodtunk be, ahol megpillantottunk egy hófoltot. Előtte azonban még hatalmas köveken kellett leereszkedni, ami nem is volt olyan egyszerű feladat. A nagy gömbölyű köveken nem látszott merre megy az út és jó nagyokat kellett lefele lépni, ha pedig nem ért le az ember lába akkor ugrani, vagy fenéken csúszva ereszkedni. Egy újabb kőgörgeteg végében azonban már ott volt a hófolt, ami igazából csak korábban volt hó. Most a 20 fok fölötti melegben annak köszönheti létét, hogy valószínűleg több méter, ha nem több tíz méter hótömeg állt itt tavasszal és egy északi völgyben ez még augusztusra sem olvadt el teljesen. Ellenben hullott rá egy csomó törmelék és por, valamint jól megtömörödött, így csak egy jó nagy darab fagyott és mocskos jégtömegre hasonlított. Éreztük ahogy a hideg levegő áramlik ki a hó alól és néztük ahogy csöpög, sőt folyik ki a hólé belőle. Előre tekintve már láttuk, hogy vagy jó 100 méter szintkülönbség párosul a következő 200 méterhez, ami egy hasadékban vezet fel. Távolról nagyon durvának tűnt, főleg azután, hogy megláttuk a szemből beülőben és sisakban a dróthoz akasztva ereszkedő 4 fős csoportot. Az egyik lány nagyon kezdő lehetett, mert hihetetlen lassan értek le, ráadásul mindezt kénytelenek voltunk megvárni alul.
A hófolt A hasadék
Felfelé aztán tényleg beigazolódott, hogy nem lehetett volna kikerülni egymást, mert folyamatosan a láncba kapaszkodva a sziklába állított fém lábtámaszokra lépkedve kellett előre jutnunk. Közelről persze már ez sem tűnt olyan vészesen nehéznek, az pedig külön biztonságérzetet adott, hogy kivételesen nem egy szakadék felett kellett mindezt végrehajtani, hanem egy sziklahasadékban.
A tetején tudatosult bennünk, hogy leküzdöttük a Via Ferrata szakaszt és ismét "csak" sima túra vár ránk a csodaszép hegyek között. Visszatekintve még megnézhettük honnan indultunk és megdöbbenve láttuk, hogy a ház ahonnan indultunk légvonalban jó ha 1,5 kilométerre van tőlünk és a Via Ferrata szakasz kevesebb, mint 1 kilométerre tőlünk kezdődik. Természetesen légvonalban, hisz a megtett táv azért ennél biztos jóval több volt.
Kilátás fentről Felcaplattunk a Kranjska Koca turistaházig, ami még mindig csak 1680 méteren van. Fura, de alapvetően nem is jártunk magasan, hiszen a hágók, ahol autóval át lehet menni Ausztria felé se sokkal alacsonyabbak. Egy rövid pihenő után már el is váltunk öcséméktől és hármasban visszaindultunk a kocsihoz. Természetesen egy másik utat választottunk, hogy még egy útvonalat megismerjünk, ám az már a térképről is látszott, hogy sokkal lazább rész vár ránk. Végig törpefenyők, majd fenyők közt vezetett az utunk és csak néhol volt egy-egy drót kifeszítve segítség gyanánt, de azok nélkül se lett volna gond. Ereszkedni már sokkal kevésbé volt izgalmas, mint felfelé menni, de a látvány itt is lenyűgözött minket. Néhol, vissza-visszatekintettünk odafelé bejárt utunkra és el nem tudtuk képzelni, hogy a hegyoldalban hol is vitt a turistajelzés.
Hamarosan egy kőgörgeteg szélére értünk ki, de ez egy kilaposodott alsó szakasza volt csupán. Felnézve látni is lehetett, hogy hol jöttek le a fentről lezúduló kövek, sőt egy sziklán látszott, hogy egy jó 10-20 méteres darab honnan tört ki belőle. Így nyugodt időben nem volt semmi gond a kőgörgetegen tartózkodással, de amikor az a nagydarab szikla lefelé gurult azon a helyen nem szívesen lettem volna az útjában.
Kőgörgeteg Leérve a völgy még lankásabb részére elértük a turistaházakhoz vezető felvonók alsó állomását, ami egy hatalmas kőhöz volt kifeszítve drótkötelekkel. Ezek a felvonók csak áruszállításra szolgálnak, ember nem utazhat bennük, de valószínűleg nem is nagyon tudna.
A nap már lefelé ment és a hegyek közt árnyék vetült ránk, ám visszatekintve a hegyekre még mindegyiket beragyogta a nap.
Spontán kirándulásunk egy egész komoly túrába, sőt hegymászásba csapott át, ami a mi szintünkön pont megfelelő kihívást biztosított. Kicsivel jobb rákészüléssel sokkal magasabbra juthattunk volna a hegyen, amit én kezdetben sajnáltam is, hisz ha már ott van akkor a Grintovec csúcsot is jó lett volna meghódítani. Még akkor megfogadtam, hogy visszatérek a Kamniki-Alpokba és megmászom a csúcsot, de a Via Ferrata szakasz kicsit elbizonytalanított. Ahol mi jártunk ott még pont nem volt gond a beülő és a karabiner hiánya, de simán lehetnek keményebb szakaszok ahova már felelőtlenség lenne biztosító eszközök nélkül menni. A történtek óta megtudtam, hogy a Grintovec-re még futóverseny is visz fel a másik oldalról, így meghódításának aligha lesznek technikai akadályai. Szerencsére sok hasonló szép hely van a Kamniki-Alpok környékén, így valószínűleg pár év múlva fogunk csak visszatérni megmászni a csúcsot, ám addig is biztos keresni fogjuk a Via Ferrata útvonalak nekünk megfelelő szakaszait. Talán idén nyáron a Júliai-Alpokban a Triglav megmászása során.

Öcsém fényképes blogja a Kamniki-Alpokról: http://kamniki-alpok.blog.hu/

3 komment

Címkék: szlovénia hegymászás túra élménybeszámoló via ferrata

A bejegyzés trackback címe:

http://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr28349055

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Viola 2008.02.27. 17:51:01

Szia Zoli!

Nagyon jó lett a beszámolód!Tényleg így emlékszem én is az eseményekre...
...mégegyszer köszi a tehermentesítést :),akkor bizony nagyon jól jött!Jó kis túra volt...persze ha valaki nekivág az vagy korábban induljon, mint mi vagy ne akarjon mindent egyszerre és alugyon egyett a Kranjska Koca turistaházban és úgy folytassa útját :).Üdvi.Viol

MZ 2008.07.23. 14:43:46

Srácok, srácok...
mit mondjak, szerencsétek volt. Ilyen helyekre általában következö (minimális) felszerelés kell: hegymászóbakancs (ami fogja a bokát, föleg a görgeteges ill. sziklás részen: ha valakinek kibicsaklik, hogy mentettétek volna?), sisak (az Alpoknak ezen a táján - de sokhelyütt máshol is - elég laza a közet, és ha fejen talál...), beülö és biztosítókötél/karabiner, fékkel (bár ahogy leírjátok, itt talán még meg lehet úszni a nélkül is...). A gond az ugyanis, hogy a hegyekben még ha felhötlen is az ég, akár egy fél óra alatt is hóvihar kerekedhet (akár nyáron is) és akkor jöhetnek a hegyimentök. És ahogy írjátok, sokkal kevesebb cucc. Nem az a legény, aki 20-30 kilót cipel, hanem az, akinek csak 8 kiló felszerelésre van szüksége...

harzol2 · http://forum.tozsde.hu/ 2008.07.23. 15:05:22

Szia!

Nem vagyok nagy hegymászó, de közel áll hozzám, mint minden hasonszőrű szabadidős tevékenység.
Abban igazad van, hogy egy profi azokkal a felszerelésekkel vág neki a túrának, amiket te is írtál, de szerintem az ilyen mezei hegyikecskék (turisták), mint mi nem feltétlenül.

Ez a rész azért csak nekünk volt így elsőre kicsit meglepő. Lehet emiatt érződik a leírásban a terep kicsit komolyabbnak, mint ami volt. No meg persze én se a sétálós részeket fotóztam és írtam körül. :)
Akikkel találkoztunk azok között volt még más is sisak, beülő... nélkül odafent és a turistaházban sem mondták, hogy nem javasolják a túránkat. Inkább, hogy menjünk nyugodtan.

Sisak persze nyilván plusz biztonságot jelent, de én pl. a bakancsot fel nem venném oda. Évi pár ezer kilométert megteszek edzőcipőben terepen (futva) és bár elég ramaty a bokám nem látom értelmét pont az ilyen részeken félteni. Odafent figyel az ember, eleve nem ugrál. Ellenben egy bakancs az rommá törte volna a lábamat és még csak azt se lehet mondani, hogy akkor be kell törni, mert évente egy ilyen "kirándulás" alkalmával venném fel maximum. (Illetve a fenti okok miatt akkor sem.)

Kirándulni mentünk csak és ez a terep csak ízelítő volt a Via Ferrátából. Nem tudom mi a pontos definíciója, de lehet te nem is mondtad volna annak.

Persze szeretnénk mi menni ennél (csak egy kicsit) komolyabb helyekre is. Oda ahova már tényleg mi is vinnénk a beülőt, sisakot...

A nagy cuccokban viszont abszolút igazad van, de azt igazából máig nem is értem hogy képzelték öcsikémék. :)