Outdoor blog

Az Outdoor blog a természetben űzhető sportokról szól, kezdve a túrázástól egészen az extrém sportokig. Élménybeszámolók, programajánlatok, tanácsok...

Friss topikok

Írj te is az Outdoor blogra

Ha szeretnéd bemutatni kedvenc sportágadat, vagy élményeidet kívánod megosztani másokkal, esetleg egy közelgő outdoor programra akarod felhívni a figyelmet, akkor csak küld el azt az outdoorsportok@gmail.com e-mail címre és feltesszük a blogra.

HTML

Visszatérés a sípályára

2008.02.19. 12:45 harzol2

Gyerekkoromban sokat síeltem, bár igazán komoly síterepekre sose jutottam el. Kékes, Normafa, Dobogókő és 2-3 alkalommal Szlovák egyfelvonós sípályákon gyakorolhattam és mérhettem fel erőmet. Sípálya a nyitás utánStílusom sose próbálta senki csiszolni, így közel sem összezárt lábak és néha kicsit hátra helyezett súlypont jellemezte nem túl szép, de mindenhol sikeresen alkalmazott technikámat. Ahogy emlékszem lemenetem én mindenhol és a sebességtől se rémültem meg, de végül a síelések mégis abbamaradtak. Utoljára az általános iskolával voltam egy sítáborban 14 éves koromban.
Arra hamar rájöttem, hogy a Normafánál többé én nem fogom felcipelni a lécem és a fél órás sorállások se hiányoztak túlságosan. Kimaradt pár év és a középiskola alatt szépen ki is nőttem minden felszerelésemet. Jött a rendszeres tájfutó edzésmunka is, így ezért se erőltettem a síelést. A hóra való visszatérést gondolatát végül az hozta meg, hogy barátnőm minden télen jár síelni és mindig lélegzetelállítóan szép fényképekkel és rendkívül csábító sípályai történetekkel tért vissza. Már tavaly azt mondtam neki, hogy legközelebb én is velük tartok, így idén már egyértelmű volt mit hoz a Jézuska és nem is kellett csalódnom. Decemberben az egyik nagy sportáruházban összeválogatott sícuccok voltak a fa alatt.
Karácsony után aztán már ültünk is az autóba is szinte meg se álltunk Szlovénia egyik legnagyobb síterepének aljáig. Persze aznap már nem volt értelme fél órára felmenni a sípályákra, így inkább elfoglaltuk szállásunkat és szétnéztünk Ljubljanában, ahol megállapítottuk, hogy szó szerint fűtik az utcákat. Felhők felett a sípálya Még az utcai hősugárzók, valamint a sült gesztenye és tea (egyeseknek forralt bor) kombináció ellenére is dideregve tértünk vissza a szállásunkra. Én még megejtettem egy esti futást, majd másnap hajnalban még egyet aztán mint egy kisgyerek vártam, hogy végre sí legyen a lábamon. Emlékszem régen sosem tudtam aludni a síelést megelőző napon, mert annyira vártam rá. Hát a hangulatból most előjött valami, megfűszerezve azzal a várakozással, hogy tudok-e még egyáltalán síelni.
Az eladó szerint akitől a középhaladó lécet vettük nyilván nem, mert mindenáron a kezdőknek való léceket kínálgatta, mikor elmondtuk, hogy 13 éve nem síeltem. Mások szerint olyan ez, mint a biciklizés és nem lehet elfelejteni, ráadásul a mai Carving lécekkel sokkal könnyebb a lesiklás. Igen ám, csakhogy én még sose síeltem ilyen léccel, tán még nem is volt ilyen, mikor utoljára lécet csatoltam.
Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Kivel fogok én síelni? A társaságban volt teljesen kezdő, rutinos és kissé vakmerő is, így aligha kellett attól félnem, hogy egyedül maradok.
Síelők hada a sípályán Legnagyobb aggodalmunk az volt, hogy lesz-e egyáltalán havunk. Lent a szálláson, de még a parkolóban sem volt semmi, még egy árva hófolt sem. Az mindenesetre gyanús volt, hogy rengeteg az autó és ennyi ember csak nem jön ide potyára. Krvavec ráadásul Szlovénia legnagyobb síterepe, kellően sok hóágyúval és gondozott pályákkal, így csapatunk síelésben jártas tagjai biztosak voltak a dolgukban, mikor azt állították nem lesz gond.
A pályákhoz kabinos sílift vitt fel minket, ami természetesen össze se hasonlítható a hatalmasat rántó tányéros felvonókkal, amivel életemben eddig találkoztam. Felfelé haladva aztán egycsapásra kezdtek megváltozni a dolgok. Lent minden szürke volt, már két hete a szmogriadót érdemlő füstös köd borított mindent és mi ebből egyszer csak kiemelkedtünk és szikrázó napsütésben, kék éggel a fejünk felett folytattuk tovább az utunkat. Hamarosan a hó is feltűnt, így a liftből már teljesen átszellemülve szálltam ki. Havas hegyek és a büféRohantam lécet csatolni és sürgetően néztem a többiek felé. Nagyon nem aggódhattak értem, mert nem próbáltak megakadályozni abban, hogy az 50 méterre lévő ülőszékes sílift aljához odacsússzak.
Bizonytalanul indultam, de az első félig hóekéző kanyar után már magabiztosan vettem a másodikat és a felvonóhoz profi síelőként értem. Én legalábbis így éreztem és tudtam, hogy nem lesz különösebb gond. Nem felejtettem el síelni. Alig vártam, hogy felérjünk az egyik pálya tetejére és az se érdekelt melyik felvonóra szállunk fel, csak menjünk végre.
Óvatosan indultam, de a hóekézést úgy tűnik nem nekem találták ki, mert pár méter után újra régi stílusomban repesztettem. Közepes terpesz és súlypont kissé hátulra, no meg a folyamatos kritika a velem síelők részéről. Természetesen a kék pályákat csak az első csúszás alkalmával kerestük, aztán inkább ráálltunk a sokkal szerteágazóbb piros pályákra. Barátnőm jött velem mindenfelé és csak reméltem, hogy nagyon nem akadályozom a szórakozásban. Kíváncsiságunk hamar a pályák felfedezésének irányába mozdult el, így előbb a Krvavec, majd a Zvoh csúcsára mentünk fel. Mindeközben eltelt pár óra és egykori tudásom 90%-ban visszatért, ami elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem mindenhol le tudok menni. Egy dolog volt csak ami visszatérített a valósághoz. A hideg hó a nyakamban, ami egy esésnek az eredménye volt. Túlságosan begyorsultam, nem tudtam kellőképp előre látni mi vár rám és rákanyarodtam egy közepes buckára. Naná, hogy jól megdobott, én meg repültem lécekkel előre hála a hátulra helyezett testsúlynak. Esés utánNem volt időm felmérni a helyzetet, hisz mire eszméltem már feküdtem a hátamon és csúsztam lefelé. Ekkor kezdtem kicsit elgondolkozni. "Valami gond van." Nemhogy megálltam volna, de még csak nem is lassultam, ráadásul fejjel előre a hátamon csúsztam lefelé. Gyenge kísérlet volt a testem hozzászorítása a hóhoz, de mikor az első másodpercben nem hozott eredményt akkor jött a gondolat hogy meg kellene próbálni fordítva. Lehet a távolból felém kiabáló barátnőm hangja ért el tudtomon kívül agyamig, mert mint utólag mesélte végig azt kiabálta nekem, hogy forduljak át.
Mindenesetre innentől számítva egy pillanat alatt megálltam és jól megtanultam, hogy esés után lábbal előre a hóra fekve érdemes próbálkozni, hisz a léc - vagy annak hiányában a bakancs - hatásosabb a fékezéshez, mint a sapkám éle.
Mire barátnőm mellém ért az egyik lécem társaságában én már gyorsan fel is pattantam, nehogy megijedjen. Röhögtem magamon és tulajdonképpen így utólag még élveztem is az egészet. Leporoltam magam és folytattuk a pályák bejárását, sőt Krisztiánhoz, társaságunk legmerészebb és leggyorsabb tagjához is becsatlakoztunk. Az idő mondhatni tökéletes volt, hisz felhő csak alattunk 1000 méterrel volt és mi lassan még sapkánkat is levetve síeltünk egész zárásig. Talán csak az zavart egyedül, hogy nekem sikerült egyedül esnem a nap folyamán, így az esti beszélgetésekhez leginkább én szolgáltattam a sztorit.
Másnap a kihívást a fekete pálya jelentette. Már első nap azt hittük, hogy rátévedtünk egy ilyen pályára, de aztán kiderült, hogy csak egy meredekebb piros pályán jártunk. Sajnos a hóhiány azért abban megmutatkozott, hogy volt pár lezárt pálya és ezek szinte mind feketék voltak. Egyetlen nyitott fekete pálya volt csupán, így pár óra síelés után azzal próbálkoztunk. Elsőre sikertelenül, hisz egy nap alatt a buckákhoz már hozzászoktattam magam, de a jéghez még nem volt szerencsém. Az első kanyarok után még nem volt gond, de mikor Krisztián elviharzott előttem, akkor az általa felvert porfelhő elég volt ahhoz, hogy ráfékezzek az egyik jeges részre és természetesen az oldalamra dőlve találjam magam. Jókor, jó helyenPár méter után felvettem a megálláshoz alkalmas pózt mikor is Krisztián termett előttem álló helyzetben. Mint kiderült nem tudta, hogy estem, sőt épp barátnőm esését figyelte alattunk, így nem számított egy a hátán mellette elsuhanó síelőre sem. Az ütközést sikerült kivédeni, csak botom érte a lécét, de a megállás nem jött össze és mire újra képes lettem fékezni, majd megállni már jóval lejjebb jártam. Ahogy megálltam és felnéztem Editet láttam feltápászkodni magam előtt kicsivel. Úgy tűnik nem csak engem tréfált meg a pálya és mivel senkinek semmi baja nem volt csak röhögtünk az eseten.
Borulásaink nem voltak nagyok, nem ütöttük meg magunkat, sőt tulajdonképpen nem is azért estünk mert nehéz lett volna a feladat. Egyszerűen fentről túl könnyűnek tűnt lemenni a pályán és túl gyorsan értünk rá a jeges szakaszra. Magamban könyveltem, hogy a fekete pálya 1:0 arányban vezet ellenem, de néhány csúszás után visszatértünk a tett helyszínére és én egyenlíthettem. Nap végére aztán a 2:1-es végeredményt is beállítottam, ráadásul az eséskirály címet is átvette tőlem barátnőm a nap további részében bemutatott kettő kisebb borulásával.
Kissé talán úgy tűnik, hogy az eséseké volt a főszerep a síelés első két napjában, de ez nincs így. Természetesen ezek a legmaradandóbb élmények, hisz egész nap a pályákon csúszkálva remekül elszórakozik az ember, de egy sikeresen bevett kanyaron nincs nagyon mit mesélni még akkor sem ha abból százat mutat be az ember percek alatt. Naplemente a hegyenA kanyarok egyébként nálam ekkor még farolgatásokban merültek ki, így a Carving léc nálam mezei síléccé lett kinevezve. Annak pozitív hatásaival mit sem törődve dobáltam a fenekem és maximum arra igyekeztem koncentrálni, hogy súlypontomat előrébb helyezzem, vagy lábaimat összébb zárjam.
Természetesen nagyon élveztük a síelést és míg a többiek kifeküdtek napozni, addig mi rendületlenül és megállás nélkül síeltünk. Egyik nap még egy rövidke ebédszünetet sem engedélyeztem magamnak, annyira bennem volt a síelhetnék. A farolgatásnak természetesen kezdtem érezni a hatását, mikor a többiek nálam gyorsabban lent voltak, ráadásul jó néhányszor remegő combokkal érkeztem le utánuk. Hiába a heti akár 140km futás, a rossz stílust nem sikerült erővel ellentételezni.
Harmadik naptól kezdve aztán már kezdtek kifogyni az újdonságok. Délelőtt a csoport kezdő tagjait kísértük egy-egy csúszás erejéig, délután pedig megelégelve, hogy Krisztián vagányan ugratgat én is megpróbálkoztam elemelkedni a földről. Az összekotort dombok ideális terepet biztosítottak és ha nem is elsőre, de összejött az ugratás nekem is. Sokadszorra is megcsodáltuk a hegy tetején kialakított víztározót, a környező hegyeket és fotózkodtunk. Többek közt a távolban feltűnő Triglav szolgált tökéletes háttérnek.
Én és a Triglav Az utolsó két nap aztán a tökéletes időjárás átváltott jóra, aztán közepesre, de mi rendületlenül élveztük a síelést. A telhetetlenség mindenesetre eltűnt belőlem, így nem bántam se az ebédszünetet, se azt, hogy az erősödő szél miatt kicsit korábban mentünk le a pályáról. Legújabb hobbinak pedig azt találtam ki, hogy a délutánra kibuckásodó pályákat vettem célba és azokon is a buckák tetején kanyarodva mentem le. Messze voltam még attól, hogy buckasízésnek lehessen nevezni, amit csinálok, de határozottan nem ott igyekeztem menni ahol mások.
A síelés hamar eltelt és megvonva a mérleget pozitív oldalon egy régen imádott és szuper sportot kaptam vissza, sok-sok élménnyel. A negatív oldalon pedig csak egy enyhén elgörbült botot tudok felhozni.
Nem volt kérdés, hogy 1 hónappal az első "újkori" síelésem után megismételjük a síelős hetet. Mivel unokatestvérem és barátnője is velünk tartott, így ezúttal leginkább négyesben síelgettünk és Krisztián vagányságát Bálint technikázgatása váltotta fel. Egy darabig csak hallgattam a Carving technika rejtelmeit, aztán elkezdtem én is próbálkozni. Kezdetben ez egy-két esést és jó pár majdnem esést jelentett, aztán ráérezve a dologra egyre jobban belejöttem. Az addigi farolások szép lassan kezdtek a meredekebb szakaszokra koncentrálódni és párszor már olyan jól sikerült kanyarodni, hogy úgy éreztem akár a kezem is letehetném.
Zvoh, a Krvavec síterep teteje Az időjárás második alkalommal nem fogadott minket a kegyeibe, mert először fél napokra, majd végül egész napra ránkszállt a köd, pontosabban a felhők szintje emelkedett fel a pályákig, így kényelmes síelő módjára akár egy órát is elücsörögtünk a büfében és a lemenetellel se nagyon vártuk meg a zárást. Érdekes volt ködben síelni, de nem véletlen, hogy a többség mellőzte ezt a szórakozást és alig láttunk embert a pályákon. Az még hagyján, hogy a fák körvonalát csak 20-30 méterről láttuk, de mikor olyan helyen haladtunk ahol nem volt semmi csak hó, ott olyan érzésünk volt, mint ha 2 métere se látnánk. Megvan a szépsége a mindent beborító fehérségnek is, de azért én jobb szeretem a lent fehér és fent kék verziót.
Egy biztos. Visszatértem a síeléshez és ha lehetőségem lesz rá, akkor minden szezonban igyekszem majd hódolni ezen szenvedélyemnek. Nem tudom milyen újdonságot rejteget még számomra a síelés, de eddig még mindig meg tudott lepni valami újdonsággal napról-napra. Lehet jelent valamit, hogy a síelés vége felé vágyakozva nézegettem a kapukkal kitűzött pályákat?
Versenyezni biztos nem fogok, de azért szívesen kipróbálnám magam úgy is, hogy nem én találom ki merre megyek. Technikámon is van mit csiszolni, ami gyerekkorommal ellentétben most érdekel is, hisz már nem csak "piszkálnak vele" hanem& én is érzem gyakorlati hasznát.
Várnak rám a jövőben az ismeretlen terepek is, így van még újdonság számomra a sípályákon. Ráadásul ami a legjobb és legfőbb felfedezésem: Síelni önmagában is jó!

2 komment

Címkék: szlovénia élménybeszámoló lesiklás

A bejegyzés trackback címe:

http://outdoor.blog.hu/api/trackback/id/tr18345276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kis fehér amivel utazni érdemes... 2008.02.27. 20:38:06

Rp!

Majd jövőre menk el/gyere el Bovec-be/Sella Nevea-ra.Mert ha igaz akkor össze lesz kötve a két sípálya. Te síelsz egy hétig a hegyoldalon,(Sella Nevea-n nagyon nagy pálya van aminek egyik fele piros a másik fekete),én meg a lábad alatt leszenk lent -600,700m mélyen. :)

andi70 2008.09.28. 14:35:32

Képzeljétek, a tavalyi volt életem eddigi legjobban sikerült téli sívakációja.
12 fős baráti társasággal akartunk útnak indulni, ami ugye valljuk meg nem könnyű – már az elindulás sem – de főleg ekkora csapatnak szállást találni nem egyszerű dolog.
Mert, ha sikerül is egy házban több apartmant is kibérelni, akkor is nehezen oldható meg, hogy az egész csapat együtt egy helyen tudjon sörözni, beszélgetni, társasjátékot játszani, kártyázni.

Olyan síterepet kerestünk, mely a kezdőktől a kiválló síelőkig mindenki számára megfelelő.
Szeretjük, ha a közelünkben több pályarendszer is megtalálható, így minden nap más pályákat fedezhet fel az ember.
Tehát az ideális helyszín megtalálása nem volt könnyű feladat, a szkeptikusabbak a csapatból azt mondták, hogy lehetetlen. Na és még hozzáteszem, hogy elfogadható, nem túl drága szállást szerettünk volna!

Egy ezer éve nem látott barátnőm – nem szőke – javasolt egy parasztházat Lessachban, ahol 12 fő bőven elfér.
Na, gondoltam hol lehet ez a Lessach? Biztos valahol a világ végén néhány kisebb sípályával.
De barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy próbáljuk ki, nem fogunk csalódni.

Nos Lessach Salzburg tartományban Karintia határában 1200 méter magasan fekvő pici festői hangulatú falucska.
A ház megtalálásához nem volt szükség GPS-re mivel közvetlenül a templom és a Gasthaus mellett áll. Barátnőmnek tényleg igaza volt egy luxus szinvonalú, minden igényt kielégítő szállás fogadott bennünket.
Az első délután a szállástól kb 2 órai sétával felgyalogoltunk egy 2000 méter magasan fekvő tündéri Hüttéhez. A kilátást épphogy meg tudtuk csodáln, mert ugye télen hamar sötétedik.
Fáradtak voltunk az utazástól, meg persze a túrától és éhesek, szomjasak is. Nem tagadom jó pár Jäger lecsúszott és jóllakottan igen vidám lett a hangulat. Ez után szánkóra pattantunk és egy sok kilométer hosszú szánkópályán száguldottunk egészen Lessachig.
Hazaérve nem mulasztottunk el, a hangulat kedvéért a nappaliban lévő kandallóba begyujtani, mely előtt éjszakába nyúlóan meséltünk egymásnak téli élményeket.

Másnap reggel dönteni kellet, hogy Fanninberget, Grosseck-Speirecket, Katschberget, vagy netán Obertauernt válasszuk első célpontul. Mindegyik autóval, vagy síbusszal rövid idő alatt elérhető.Végül kompromisszumos megoldásként, tekintettel a kezdő síelőkre Fanninberg mellett döntöttünk.
Az egy hét alatt, ami persze mondanom sem kell rettentő gyorsan eltelt, az összes sípályát kipróbáltuk. Mindenkinek más lett a kedvence. Az időjárásra és a hóviszonyokra nem lehetett panasz hideg, de napsütéses időnk volt. Síelés után azért jól esett a házban lévő finn szaunában izzadni és a jakuzziban felfrissülni. A gyerekek külön élvezték a sok játékkal felszerelt gyermekszobát.

Itthon a kollégák irigykedve hallgatták élménybeszámolomat. Volt aki nem restellte megkérdezni, hogy talán a lottón nyertem, ha ezt megengedhettem magamnak. Senki sem akarta elhinni, hogy milyen kedvező áron töltöttük ezt az álomüdülést.

Nyugodtan ajánlom a szállást és a síterepeket mindenkinek! Én könnyen is teszem, mivel erre a szezonra már fix foglalásunk van!

Sok havat és jó síelést mindenkinek:
Andi