Outdoor blog

Az alapgondolat - hogy kerékpározni kéne az Alpok hágóiban is egy kicsit végre - már régebben meg volt bennem, de az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy na most akkor az ideje is eljött már eme remek tervnek, az egy hétfői tornatermi edzésen jött. Történt ugye, hogy eltelt a kosárlabda, és futottuk a köröket a teremben. Ez egy tájfutónak dögunalmas, ezért persze, hogy beszélgettünk közben. Skuló mondta, hogy ő lehet, hogy nem is megy majd a Adventure Trophy-ra idén, mert más dolga lesz az idő tájt. Mire Bander is megemlítette, hogy tulajdonképpen ennyi pénzért lehet, hogy ő sem szeretne menni. Engem nem is a pénz izgatott igazán, hanem az a 9 nap szabadság, amit mindössze 3 nap szabival nyerhetek azon a héten. Május elseje ebben az évben keddre esett, a hétfőt pedig ledolgoztuk két héttel előtte szombaton, így már csak a szerda-csütörtök-pénteket kellett kivenni, hogy a két hétvégével összesen 9 nap álljon rendelkezésre valamiféle nagyszabású kalandra. És őszintén szólva, én sajnáltam ezt a 9 napot egy olyan túlélő-, és kalandtúrára, amit egyszer már átéltünk, és másodjára szinte biztos, hogy nem fog akkora élményt nyújtani, ráadásul legfeljebb 80 óráig tart. (Bár az a 80 óra elég sűrű, és kemény, azt meg kell hagyni!) Ezért amint Bander említette futás közben, hogy nem akar feltétlenül menni a Trophy-ra, néhány kör után összeállt bennem az új kép: jó, felejtsük el a Trophy-t, de akkor viszont abban az időpontban menjünk fel a Grossglockner Hochalpenstrasse-ra! Hát egy mondatnál többet nem kellett győzködni az útra az útitársamat.

Fontos még megyjegyeznem itt az elején, hogy ezen írás címe - Csavargás az Alpokban - nem tőlem származik, hanem Benedek Istvántól. Írt ugyanis egy nagysikerű könyvet ilyen címmel, melyben fiatalkorában tett élményeiket osztja meg az olvasóval, fantasztikus stílusban. Szlogenünk volt egy másik kerékpártúrán: "30-as évek, váltó nélkül!" Ő ugyanis a két világháború között tett ilyen, és még ennél nagyobb túrákat az akkori körülmények között. Gondoljatok csak bele, akkoriban még hálózsák sem létezett, mint olyan, nem hogy még váltó a biciklin... Ráadásul Ők - az író, és bátyja - csak közlekedési eszköznek használták a biciklit, az igazi ok, amiért kerékpárra ültek, az nem maga a kerékpározás volt, hanem a hegymászás. A könyv - azon túl, hogy rettenető mód tetszett - nagy mértékben motivált a kerékpártúráim megálmodásában, és megvalósításukban, ráadásul ezen a túrán mi is ketten voltunk Banderral, ha nem is mint testvérek, de mint két jóbarát. Ezért is gondoltam, hogy ezt a címet adom ennek a történetnek. Amit rengeteg fényképpel, és térképekkel fűszerezve, az elejétől a végéig itt olvashattok majd ezen a blogon. Hétről-hétre kedd reggelenként fog megjelenni  a következő része az előreláthatólag 6 vagy 7 részes útleírásnak. Amiről elöljáróban csak annyit, hogy fantasztikus kaland, és élmény volt a kerékpártúra - nem véletlenül döntöttem úgy, hogy ismét billentyűzetet ragadok. :)

Nulladik nap - 2007. április 27. - Péntek

Közeledett az időpont, munka mellett elég küzdelmesen, de végül április 27-edike reggelére készen állt a kerékpár is, csomagtartóstul, táskástul, csomagostul. Ráálltam indulás előtt a kertben a mérlegre, 119kg-t mutatott. Na, aki nem ismerne, nem kell megijedni, ez nem csak az én súlyom, hanem a bringáé, és rajtalévő cuccoké is. Már csak be kellett tekernem a munkahelyemre, ahol ledolgoztam az aznapi dózist, felpakoltam a bringára a munkahelyre már előzőleg bevitt sátrat, majd kitekertem a Délibe, ahol Bander már várt. Megvannak a jegyek is, megvan a vonatunk is, felraktuk a bringákat a végébe, Bander szerez két újságot ülőalkalmatosság gyanánt, és már helyet is foglalunk a gépmadarak mellett. Füttyszó, felszáll egy jókedvű, kommunikatív kaller, és indulááááás! - Ma nem csak nektek lesz kalandos a napotok, egyedül vagyok 10 vagonra. - szól hozzánk. A lámpák kapásból nem lettek felkapcsolva. Erre rögtön kérdeztük Tőle, hogy akkor ugye visszakapjuk a jegyár felét, hiszen nem lesz világítás az alagútban, ami ugye a szolgáltatás része lenne. A bringák jók lesznek így a vonat végében, az se baj, hogy a bal oldali ajtót bezártuk. – mondja nekünk a kalauz. Ez remek, köszönjük! – válaszoljuk - Figyu, és a bringákért kell valamit külön fizetni? – Heccelünk vele, mire a válasz: Na, ne idegesítsetek fiúk, drága bringaút lesz ez így nektek! Aztán persze előkaptuk a jegyeket, a bringákra is, na meg a pogácsát, a sört, a túlélőszendvicset, a térképeket, szóval jól eltelt a vonatút. A vége felé kiürült az utastér is, így le tudtunk ülni rögtön az ajtó mellé, ahonnan a bringákat is láttuk. Szombathely előtt szóba elegyedt velünk egy gyanús fickó, segítőkész volt ugyan, bár a szombathelyi pályaudvaron aztán nem arra kellett kikerülni a bringákkal az aluljárót, amerre ő mondta, hanem épp az ellenkező irányba. Lehet, hogy azóta is ott vár ránk egy vascsővel, hogy elvegye a cuccainkat.

Szombathely nyugis volt este 11 órakor. Szépen kitekeregtünk belőle a határ felé. 10 km-t haladtunk, mikor végre lekanyarodtunk a kerékpározni tilos útról Torony felé. Itt találtunk egy szimpatikus templomkertet, felállítottuk a sátrat néhány fa szomszédságában, bepakoltuk a bringákat az előtérbe, és nyugovóra tértünk. Bander a sátorban levette a zokniját, azt hiszem, eszméletlen jól fogok aludni! És még ő kérdezi meg tőlem: Te Árpesz, mi ez a szag? – Fingom sincs…

Mai megtett táv: 10 km
Max. sebesség: 27 km/h
Nettó átlagsebesség: 15 km/h
Nettó idő: 42 perc

Reggel nagy hideg fogad minket, de azzal bíztatjuk magunkat, hogy az időjárást biztosan befolyásolja a határ: Az országhatáron túl "gempa" meleg lesz. Éjjel a pappal álmodtam, hajnalban pedig majd szétfagytam a nyári hálózsákomban… Mi lesz velem így később, a hegyek között?
Huhh, na de hol is kezdjem a mai napot? Le kellett volna ülni napközben is írni, mert annyi minden történt, hogy most nem is tudom, mivel kezdjem. Átkeltünk a határon, ezzel begurultunk Burgenlandba, jöttek a városok, Bander spanyolt tanult, én zenét hallgattam, rég esett ilyen jól a zene, nagyon élveztem, elengedtem magam, annyira tetszettek az amúgy már ronggyá hallgatott számok, mintha most hallanám őket először. Aztán jöttek a hegyek!
Elütöttem 3 repülő bogarat! :) Egyet a karommal, egy a homlokomról pattant le, egy pedig a szemüvegemről. A második őrült lefelé után úgy gondoltam, hogy jobb lesz ezután csukott szájjal száguldozni tovább a lejtőkön. Grosspetersdorfnál kicsit beparáztam, hogy autóút jön, de hál' isten csak az elkerülő volt az, így nem szívtuk meg. Apropó, én németül tanultam az úton: dorf azt jelenti falu, a wart pedig azt, hogy őr.
Pöllau-ig nem volt igazán semmi izgalmas (nem volt hegy), bár ezt csak így utólag gondolom már így. Igaz, mire ide értünk, már meg voltam makkanva. Bander bement egy SPAR-ba és vett két sört, egy kenőmájast, meg 3 paradicsomot. Bár utóbbi engem nem érint, mert utálom, mióta az eszemet tudom. Felmentünk egy parkba, ahol gyerekek lőtték egymást játékból műanyag UZI-val. Olyan sablonos volt ez a kép, akár egy rossz hollywoodi filmben. De ez tényleg így volt, itt tényleg minden olyan, mint a istenverte álomképben. Mondjuk olaszoknak néztek minket a magyar zászló után... Aztán elmondtuk, hogy magyarok vagyunk, kicsit beszélgettünk, többnyire angolul makogtunk egymáshoz, majd visszamentek játszani. Kicsivel később az egyik kissrác a gépfegyverrel odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy hogyan van angolul a jó étvágyat? - utóbbit németül mondta. Merthogy ekkor már nagyban ettünk-főztünk. Nekem meg nem jutott eszembe angolul, így mondtam olaszul, ha már úgyis olaszoknak néztek: Bon appetito!
Ebéd után továbbindultunk, rosszalkodott a váltóm, valószínűleg megnyúlt a bowden, nem akar leváltani elöl legkönnyebbe, csak ha rögtön legnehezebből váltok le, és ekkor sem mindig, sőt, ha túl hirtelen tolom, ledobja teljesen a láncot. Próbáltuk megbütykölni, de csak rosszabb lett. Közben észrevettem, hogy Pöllau és Birkfeld (amit angolos lévég egyfolytában - és tévesen - Brickfieldnek, azaz téglamezőnek ejtek... Szóval a két városka közötti 15km között van egy 807m magas hágó! Mégsem olyan egyenletesen vesszük fel a szintet: Pöllau (425m) - 807m - Birkfeld (523m) - Fischbach (1000m) - Auf der Schanz (1171m). Ja igen, és azt is észrevettem, hogy a délebbre menő eredetileg elsődlegesen tervezett útvonal végén van egy szakasz ami autóút, és nincs alternatívája, tehát marad a már fent említett, északabbra menő útvonal. Na de térjünk vissza a hágókhoz és a felfeléhez!
Hát úgy megmakkantam már az első 800m-re felmenő úton, mint annak a rendje. És ez még csak az első nagy felfelé volt, lélektanilag nem gyengén alázott. Teljesen kész voltam, 120kg vagyok a bringával és a cuccokkal együtt. Ebbe inkább nem nagyon gondoltam bele, mert akkor csak azt éreztem, hogy egy bizonyos gravitációnak nevezett erő húz lefelé, de nagyon, és ha nem tekerek, visszagurulok, de azonnal. Tekerni viszont piszok nehéz, majd szétszakad a combom, lihegek, mint az állat, és egyáltalán, mindjárt meghalok a fájdalomtól. De álljon már meg a menet, hát én akartam ide jönni, én akartam ezt az egészet, és azt is tudtam, hogy a nagy élmények ellenére kegyetlenül kemény is lesz. És hát most az is, kegyetlenül nehéz.
Megvolt a hágó, csak felszenvedtük végül magunkat. Jött a jutalom száguldás lefelé, és már Birkfelden is voltunk. Az igazi felfelé még csak most jön! Követjük a táblákat, de elkavarunk, nem igazán tudjuk, merre is kéne Fischbach felé menni. Megkérdezünk két srácot, elmondják, hogy fel azon az utcán, majd a főútra kiérve balra. Hát az az utca egy 17%-os emelkedőt jelző táblával köszönt ránk, aminek én már a látványától is rosszul lettem, hát még magától az emelkedőtől... Kezdjük ott, hogy szinte csak halszálkában tudtam felmenni, de úgy is valami kegyetlen durva volt az, amit a combomban éreztem. Utólag nem is értem, miért nem jutott eszembe tolni. Végül valahogy kiértem a főútra, annyira készen voltam, hogy megszólalni alig bírtam. Bander már ott várt. Tanácsolta, hogy pakoljunk át hozzá pár cuccot. Szemmel láthatóan jobban bírja, hogy a könnyebb bringától, és/vagy a jobb kondijától, az most mellékes is. Az előbb már felajánlotta, hogy rakjunk át pár cuccot, de akkor túl büszke voltam még hozzá. Most belemegyek, bár aztán, mivel nincs nála már szabad hely, végül csak a tegnapról nálam maradt lámpáit adtam vissza. És elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, feltekerek az előttem álló emelkedőkön. De a saját tempómban, nem sietve, úgy ahogy a legkevésbé nehéz, és kimerítő, ha kell gyök2-vel, de egyenletesen, és higgadtan. Így is teszek, és tényleg könnyebben megy. Fel is érünk egész hamar egy szinte sík részre, ahol rögvest nekiállunk dumálni, hogy könnyebben menjen a tekerés. Ám az élet nem csak játék és mese! Hallottál már a gonoszról? A csúf, kopasz, 11%-os emelkedőről? - Ami állt előttünk - Árpika meg a táblát látván... Hát nehéz leírni, mit érzett a lelkében. Aztán pedig a lábában, miután nekileselkedett az emelkedőnek. Bander hamar elhúzott, én meg próbáltam a higadt, lassú tekerést az út jobb szélén. Iszonyat meredek volt, majd szét pukkadtam rajta, ziháltam, de nagyon. Ez már nem egy elhagyatott utca volt, hanem egy főút, itt már nem lehetett halszálkázni. De mégis, amikor nem jönnek az autók, muszáj, különben szétszakadok. Legyen már vége!!! De nem, még tart... Autó jön, vissza a jobb szélre. Utólag nem is értem, hogyan, de végül csak sikerült felérni, vége lett a meredeknek, egy jobbkanyar végén ott várt Bander egy padon. 
Szemben a házból kért vizet a két másfél literes palackba, én addig előtúrtam a csokikat és az instant teaport, aminek egy részét rögtön fel is oldottam az egyik palack vízben, és le is húztunk belőle egy litert. Felfaltam az összes kis kocka étcsokit, Bander pedig a marcipánrúd nagy részét. Eszembe jutott apukám. Lehet, hogy vannak hülye dolgai amúgy - de kinek nincsenek a mai világban - de amennyit segített nekem önzetlenül, a saját idejéből és energiájából áldozva az elmúlt egy-két hétben, amíg készültem erre az útra, annyit százból egy apa áldozna a fiára. És ez az egy az én Édesapám, Csabi, akit - bármennyire is idegesítő tud lenni máskor - nem cserélnék el senkire. Nem mintha ez amúgy kivitelezhető lenne. :) 
Na de térjünk vissza a padunkhoz. Ami előtt most éppen fekszem a fűben, és süt rám a nap. Ami amúgy egész nap süt. Eszmélet jól esik pihenni, legszívesebben itt maradnék, és elaludnék. Meg is kérem Bandert, hogy fényképezzen le, ahogy vergődöm a földön a pihenés örömmámorában. Persze az érzést sajnos nem lehet eltenni, pedig ezt most eltettem volna. Mert ugye nem tartott sokáig, tudtam, hogy tovább kell mennünk. 
Mikor jön már Fischbach? Ó, egy istenverte lejtő után! Ami szintet most elvesztünk, azt később még fel kell szednünk. Fischbach 1000m-en van, ami azt jelenti, hogy az előbb legalább 1100-ig kapaszkodtunk 623-ról. Akkor mi az a 171m nekünk ezek után?! Így próbálom átvenni a lélektani fölényt az emelkedő felett. 
A táj amúgy - csak hogy erről is írjak végre, és ne csak a küzdelmeimről: csodálatos! De a fenébe a tájjal, arról beszéljenek a képek, vissza a küzdelmekhez: újra halszálkázok, megint brutális meredek, de most már nem érdekel, bármennyire is úgy tűnik, lehetetlen az előttem álló emelkedőn feljutni ezzel a dögnehéz monstrummal, én akkor is megcsinálom! Persze csak nem akar végeszakadni, újra és újra meredek emelkedő bukkan fel a fák mögül. Végül épp mikor kezd lankásodni, egy buszt látok döcögni mögöttem. Mielőtt mellém érne, megállok, nehogy beboruljak elé a fáradtságtól. Intenek nekem odabentről. Bander újra egy padnál állt meg pihenni, azt mondja ég a gyomra. Én alig tudok megszólalni, annyira készen vagyok. De aztán még viccelődünk is: - Kinek a hülye ötlete volt idejönni?! Bander, ha legközelebb valami ilyesmit találok ki, ültess le egy sör mellé, és beszélj le róla! Meg hogy Fischbach biztosan azt jelenti, hogy halszálka, mivel ide csak halszálkában lehet feltekerni. Bander kenyeret eszik a gyomrára, én csak iszok, és csokit eszem, készítem a lelkem a további felfelékre. Elindulok előre, Bander még szedelődzködik, de majd úgyis utolér. A táj gyönyörű, mindenütt fenyő, a nap pedig már lebukóban Nyugat felől. Az út lankás, már-már lejt. Megvárom Bandert, lefényképezem, ahogy elhúz mellettem. Nincs több felfelé. Száguldozok boldogan, nagy kő esett le, vége a szenvedéseknek mára, megcsináltuk! Ház, és parkoló jobbra, keresem Bandert, nem állt-e meg itt, de nem látom, biztosan előttem jár már. Elengedem magam a lejtőn, őrülten gyorsul a gép lefelé, nagyokat kell fékezni a hatalmas kanyarok előtt. Suhanok az úton, eszméletlen jó ez egész, jutalomjáték a hosszú felfelé után. Megállok fényképezni, mikor fékcsikorgást hallok magam mögött, Bander áll meg mellettem. Ideges, amiért nem láttam meg fent, ott várt rám a hágóban - a háznál, én meg elhúztam mellette. Pedig megbeszéltük, hogy fent megállunk ballasztot lerakni (bocsánat!), sőt esetleg ott is sátrazunk. Most már mindegy, ezen kár bosszankodni, túljöttünk a hágón, merthogy ott volt a hágó. Leérünk a völgybe, itt már nem olyan meredek az út, de persze még mindig jócskán lejt, könnyedén tudunk haladni. Szemből tűz a nap, mindent bearanyoz körülöttünk. Próbálom fényképpel megörökíteni, de ezt nem nagyon lehet. Most minden újra könnyű. Már csak szállást kell találnunk valahol. Egy piros polós bringás fickót állítunk meg, akitől megtudjuk, hogy Santz im Mürtzal már csak pár száz méterre van előttünk. Beszélgetésbe kezdünk vele, elmondjuk honnan jöttünk, merre tartunk, mikor indultunk. Mikor megtudja az országúti kerékpáros barátunk, hogy 120kg vagyok a kerékpárral és a cuccokkal, elismerően bólogat, pislog nagyokat. Apropó, az lemaradt a történetből, hogy ma reggel pakkot cseréltünk Banderral, ő viszi a polifoamomba tekert sátrat, én pedig az ő hálózsákját, és matracát, ha ugyan lehet azt a pár mm vastag dolgot annak nevezni. Így kiegyenlítettebb a súlyelosztás, így tudunk együtt a leggyorsabban haladni. 
Santz im Mürtzalban sátorhelyet keresgélünk, de nem nagyon találunk megfelelőt. Bander tájolója is előkerült, azt nézzük rajta, hogy hová fog reggel sütni a nap Keletről. Végül csak a sör felé vesszük az irányt, leülünk egy Sport Café nevű hely egyik kinti asztalához. 2,70 a sör! Ez az ár mellbevágó, de hamar túltesszük magunkat rajta, és kikérünk kettőt. Most vagyunk itt, most fog nagyon jól esni, kerül, amibe kerül! Hát nagyon jól esett... :) Főleg, mikor a másik asztalnál ülő figura kifizette a két sörünket. Aztán még annyi sok jóban volt részünk e nap estéjén, hogy most nem is tudom, hol kezdjem. Kiderült, hogy az épületben nem csak ez a kis café üzemel, hanem egy panzió is, és a panziós fickónak, vagy már nem is tudom, kinek, de van egy magyar felesége, és hogy sátrazhatunk nyugodtan az udvaron, Bandert már hátra is vezették, jön vissza újságolni a hírt. Mi nem kértünk semmit, csak egy sört - de azt milyen jó, hogy végül kértük! - de kaptunk sátorhelyet hátul, egy kapu mögött, a panzió kis udvarában. Megittuk vidáman a sörünket, majd hátracuccoltunk. A kapu mögött félig fedett garázs, benne háromkerekű motor (trike), és számtalan mountain bike. Hátul a panzió mögött keskeny sávban sík füves rész, hintaágy, asztal padokkal, majd a füves domboldal. A sík területen pont jól elfér a sátor a hintaágy és a ruhaszárító között. Felállítjuk, lemálházzuk a drótszamarakat, és bepakolunk. Főzni kezdünk odakint, mikor megjelenik a két panziós nő. Megmutatják, hol találunk vízcsapot, és beinvitálnak minket a garázs teteje alá, ahová székeket és asztalt hoznak nekünk. Itt már sokkal kényelmesebb, és melegebb. Beszélgetésbe kezdünk angolul-németül, olyan kedvesek velünk, hogy én már szinte zavarban vagyok tőle, kapunk még egy pár sört a vacsihoz, vastag matracot az alváshoz - ennek nagyon tudtam örülni! - és még két csomag csokoládét is. Nem győztük köszönni mindezt, de válaszként mindig csak azt kaptuk, hogy welcome, és, hogy nincs-e valamire még szükségünk, szóljunk bátran! Ha befejeztük a vacsorát, látogassuk meg őket elöl! Lefényképezni persze nem hagyták magukat. A vacsora Pörkölt ízű instant tészta volt, kolbásszal és sajttal felturbózva, na meg a kapott Puntigamerrel. :) Mire befejeztük, visszajöttek a vendéglátóink, hogy késő van, és mennek aludni. Ez nem is baj, sok lett volna már egy napra, ha még ott nekiállunk mesélni Nekik. Betesszük a bringákat a tető alá, Bander összeláncolja őket, és bevisszük a sátorba a matracokat a sátorba. Bander panaszkodik - humorizál, hogy nem fog tudni így aludni, ez túl puha. Hát pedig pár napig most előreláthatólag ez lesz a legpuhább, amin aludni tudunk. Persze már rég durmol, mikor én befejezem a 8 oldal naplómat, amit ezen az estén sikerült levésnem. Közben gondolkodom: nyitva a kapu, ott a sok bringa a garázsban, mindegyik sokkal profibb a mi kerékpárainknál, mégsincsenek leláncolva. Valami más itt Ausztriában.

A ma érintett települések a teljesség igénye nélkül:

Torony - (A) - Grosspetersdorf - Oberwart - Hartberg - Pöllau - Birkfeld - Fischbach - Stanz im Mürtzal

Összes megtett táv: 124 km
Mai megtett táv: 113 km
Max. sebesség: 69 km/h
Nettó átlagsebesség: 16 km/h
Nettó idő: 6 óra 53 perc

Második nap - 2007. április 29. - Vasárnap

Santz im Mürtzalban jó sokat szedelődzködtünk, Bander még egy levelet is írt a vendéglátóinknak, fél 10 is elmúlt már, mikor elindultunk végre. Rögtön szép táj következett lefelé a völgyben, na és persze végig bringaút vitt a főút mellett. Aztán Leobenig még egyszer el is indultunk rossz irányba, szerencsére egy kilométert sem mentünk el. Tegnap úgy leégett a bal combom, hogy nem is tudtam aludni csak a jobb oldalamon az éjjel. Most is nagyon ég, na meg a karom is. A francba, hogy nem vettünk még otthon naptejet. Itt most minden zárva, én meg elrohadok élve. Ausztriában szinte csak SPAR-t, és BILLA-t talál az ember, ahol vásárolhat. De vasárnap ezek is zárva vannak, így marad a méregdrága benzinkút. Tudom, hogy egy vagyon lesz, de inkább, mint a bőrrák. Az ötödik benzinkútnál végre kapok, csak 10 faktoros, de legalább 13 euró volt. Első költekezésem rögtön elég drasztikusan hat a pénztárcámra. Összerakjuk az mp3-lejátszó - BanderFM (kis rádióadó) párost, így egyszerre hallgatjuk ketten ugyanazt a telefonjaink headsetjén. A vétel nem tökéletes, ráadásul nem is készültem különösebben zenékkel, így hamar le is teszünk erről. Leobennél úgy döntünk, nem megyünk Eisenerz felé az 1232 m magas hágón át, hiszen arra még hosszabb is az út. Helyette tovább Liesengtalig. Itt egy kisebb felfelé jött, mert az út nem közvetlenül a Mar (Mura?) folyó mellett ment. De ez most nem okozott gondot. Liesingtalnál rövid tanakodás után megtaláltuk a 113-as utat, amerre az utunk vitt.
Innen 3 szakaszt jelöl tüskékkel a térkép Liezenig. 26, 23, és 23km-esek. Valamivel a 26-os után van egy 843-as „hágó”, idáig tehát emelkedik az út, de nem vészesen, hisz itt megy ebben a völgyben a vasút, és az autópálya is. Traboch előtt megállunk kajálni egy (zárt) SPAR melletti padon. Kolbászos-sajtos instant tészta, kezdem unni...
Bander nemsokára elhúz tőlem, meglát valami országútival suhanó leányzót, és utána ered. Hiába, nem bír a vérével! :) Monoton felfelé! Nem durva, csak épp akkora, hogy ne tudj rajta 20-al tekerni. Nyomom ahogy tudom, tekerek szép egyenletesen. Nézem a kis kék távolság jelző táblákat. Itt sűrűbben vannak mint 1 km. Várom a 23-est, nem mintha ott lenne valami egy elágazáson, és a térképen egy tüskén kívül (tévesen úgy emlékeztem, 23-nál volt az első tüske). Meg is érkezik végül, túlhaladok rajta, éljen! :) Na de most már tényleg meg kell állni vízért, mert ebédnél elfogyott, és azóta nem ittam. Itt is egy benzinkút, és lám, Bander itt vár. Ha nem lenne itt, akkor is megállnék. A helyiek valami osztrák népzenét hallgatnak egy kabrióból. Kérek vizet, készítek instant teát, Bander elmeséli, hogy kivel találkozott, és már megyünk is tovább. Nincs már sok hátra a hágóig. Csupán 3-4 kilapított sündisznó és egy görkorival babakocsit toló apuka. Hmm, nem rossz! És elérkezik a hely, ahonnan már lejt az út, rock n’ roll!!! :) Kicsit nehezen indulunk be, de aztán egészen sokáig tudunk 30-40-el száguldozni. Később persze jönnek a lankásabb részek is, de sehol sincs számottevő emelkedő. Oldalt hatalmas hegyek balra, hó is van rajtuk. Szemerkélni kezd az eső, de csak éppen szitál, meg is ijedünk, és behúzódunk egy buszmegállóba, de mire elővennénk valamit, amivel jobban befedjük Bander hálózsákját, már el is áll. Gyerünk tovább! Bander egy hatalmas, csúcsos tetejű hegyre hívja fel a figyelmemet jobbra tőlünk. Akkora, hogy kilátszik a többi mögül, pedig azok sokkal közelebb vannak. Jól le is fényképezem, otthon pedig majd jól megnézem egy térképen, hogy melyik hely is volt, s milyen magas. (gyanúsan az Adm. Reichenstein című 2251m magas hegy volt az)
Leérünk Liezenig, hát itt vagyunk végre! Azért kicsit monoton volt néha. De legalább jó sokat haladtunk. Leülünk egy benzinkút padjára, megtöltjük az időközben teljesen kiürült palackjainkat, iszunk, és csokit eszünk. Bander talál a térképen egy Aigen nevű helyet, azt tanácsolja, szálljunk meg ott. Én meg észrevettem, hogy van ott egy kis tó is, úgyhogy most itt sátrazunk a Putterer See partján! :) Jól ráijesztettünk a maradék 10-12 km-re, és pikk-pakk ideértünk. A végén átjöttünk egy mezőn is, nekem tolni kellet, mert már megint nem váltott le egyesbe elöl. Kipakolásnál volt egy kis malőr Bander táskájával, nem akart kicsatolni egyik oldalt, mert reggel sikerült segítenem a becsatolásnál, aminek az eredménye az lett, hogy fordítva lett becsatolva, és így az istennek sem akart kicsatolni. De akkor sem mi vagyunk a hibásak, hanem az a marha, aki kitalálta, hogy ne szimmetrikus legyen az a vacak. Mindegy, 5 perc volt az egész... Azóta felállítottuk a sátrat, és csobbantunk egyet a tóban. Jó iszapos volt, úgyhogy utána úgy kellett még a parton is sikálnunk magunkról a dzsuvát fürdés után. De legalább már nem vagyunk sósak. Megvacsoráztunk még az otthonról hozott konzerv és instant kajákból, az utolsó tésztát vegyítettük Bander mexikói mártásos bab-kukorica konzervével. Végre valami új íze volt. Készítettünk finom citromos teát, és készítettem a sötétben nagyon állat, hosszú záridős fényképet, bepakoltuk az előtérbe a bringákat, néztünk térképet a jövőre nézve, és most épp naplót írok (23:36), ez a Bander gyerek persze meg már megint rég durmol mellettem. Holnap már igazi kis szépségek mellett tekergünk majd, jön Hallstatt, meg miegymás. Szóval, ahogy Violámnak is írtam az előbb SMS-ben: minden nagyon fain. :)

Stanz im Mürtzal - Kapfenberg - Bruck an der Mur - Leoben - Sankt Michael in Obersteinermark - Wald am Schoberpass - Liezen - Ketten (!) - Aigen im Ennstal - Putterer See

Összes megtett táv: 265 km
Mai megtett táv: 141 km
Max. sebesség: 54 km/h
Nettó átlagsebesség: 20 km/h
Nettó idő: 6 óra 50 perc