Viktor már nagyon régen unszolt, hogy menjek le Vele egyszer barlangba, mert nekem biztosan nagyon tetszeni fog. Annyira lelkesen mesélt, és olyan kitartóan hívott mindig, hogy végül nagyon kíváncsi lettem. El nem tudtam képzelni, mi a jó abba, ha az ember lemászik a föld felszíne alá, a hegyek gyomrába, ahol sötétben, mocsokban botorkál a különböző vájatokban, hasadékok át, hol mászva, hol kúszva. 

Tegnap aztán munka után felvett, hogy elvigyen „a Matyiba”, azaz a Mátyás-hegyi barlangba. Odafele megálltunk még egy kis pizzára, közben kérdeztem a barlangászokról minden félét, és Viktor mesélt: Vannak akik több hetet, vagy hónapot, sőt akár éveket is lent vannak egy barlangban. Kutatni, feltárni, feltérképezni… Egyre értetlenebb lettem. Hogyan lelheti örömét abban egy ember, hogy több napon keresztül lent van a földfelszín alatt, nem lát napfényt, különösebben nem érintkezik a külvilággal, nem tudja, mikor van nappal, és éjszaka, csak kutat, mér, feltérképez… Viktor azt is mesélte, hogy ilyenkor átalakul az ember bioritmusa, ha jól emlékszem 36/24-re. 36 órát aktív, aztán 24-et alszik… Hmmm… Abban már odafelé menet is biztos voltam, hogy a barlangász sem egy hétköznapi állatfaj lesz. A Pálvölgyi-barlang bejáratánál lévő kocsmában volt a találkozóhely, szépen szállingóztak be az emberek, végül a mi túravezetőnk, Gonzó is megérkezett, indultunk átöltözni az autóhoz. Egy szakadt farmert találtam otthon, ez alá vettem egy lasztexet, felülre pedig egy régi pulcsit, kopott pólókkal, Viktor pedig adott egy régi bakancsot. Na meg persze sisakot, és fejlámpát. Mire a Szépvölgyi út túloldalán lévő Mátyás-hegyi barlang bejáratához értünk, a csoportunk már pont lement, itt hagytak minket, túl sokáig szedelődzködtünk. Viktor szentségelt rendesen, én nem tudtam, hogy ennek most örüljek, vagy sem. Állítólag valami olyan részbe mentek, ami nem kezdőknek való, és fél 8-ra már vissza is jönnek, mert várnak valakit. Aztán mehetünk le megint, immár lájtosabb részekre. Persze kérdés mit jelent a könnyebb? Mihez képest? 

A barlang egyébként úgy nézett ki, hogy egy vasajtón be tudtunk menni egy előtérszerű részbe, ahol ott lehetett hagyni a táskákat, sőt valaki még a bringáját is itt tárolta. Innen indult lefelé egy lépcső, aminek az alján már tényleg kezdődött a barlang. Mi meg csak ott álltunk a lépcső tetején, és várunk, én egyre kíváncsiabban. Végül csak feljöttek Gonzóék. Egy gyors telefon, a leány akit várunk 5 perc múlva ideér. Addig mi Viktorral elindulunk egy másik csoporttal, és a színháznál megvárjuk őket. Na, most már tényleg lemegyünk a barlangba, szedem a lábaimat a lépcsőn, de így is lemaradok, mindenki gyorsabb nálam. Lent nem olyan könnyű a terep, mint gondoltam, rögtön szinte kúszni kell, bújni, mászni, hasalni… Szigorúan ki van találva milyen sorrendbe megyünk, ki megy előttem, és ki megy utánam, nagyon vigyáznak rám. Ez egyrészről megnyugtat, mert figyelnek rám, mivel tudják, hogy életemben először vagyok ilyen módon barlangban. Másrészt megrémiszt, hogy így kell figyelni rám. Mi lesz itt?!

Ahogy mászunk, bújunk, érzem, hogy lassabb vagyok, mint a többiek, de ez különösebben nem zavar, hisz ez természetes. Viszont segítenek, mondják, hogy mire figyeljek, a fejemre, és a hátamra is, be ne verjem a sziklába. Figyelem az előttem haladót, mikor hogy megy, van hogy lábbal előre csúszik lefelé, máskor meg hason csúszva, fejjel előre haladunk a vájatban. Kicsit meg vagyok illetődve, de azért élvezem az egészet. Kiérünk egy tágabb térbe, itt összegyűlik egy csomó barlangász, valami avatófalat kell nézni… Ajajj, ugye nem engem avatnak fel? Nem, hál’ Isten nem muszáj megpróbálnom: fel kell mászni a falra, és ott valahogy úgy megmaradni, hogy közben kézzel, és lábbal is tudj tapsolni. Na erre kíváncsi vagyok! Ki mutatja meg? Rövid tanakodás után az egyik barlangász már megy is fel a falra megmutatni. Egy másik biztosítja, ha esetleg történne valami… Ügyesen bemászik a figura a mélyedésekben kapaszkodva. Kitámasztja magát úgy a falon, hogy végül csak az egyik lába, a sisakja, és a feneke éri a sziklát. Így feszíti ki magát a falra, vagy is inkább a falba, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak. A lényeg, hogy így néhány pillanatra el tudja engedni a kezével a sziklát, és tapsolni. Persze én ezt a kézzel-lábbal tapsolást az elején azért láttam lehetetlennek teljesíteni, mert úgy gondoltam, hogy a lábaknál is mind a kettő a levegőben van, mikor tapsolnak. Persze nem így történt, elég az egyik lábat hozzácsapni a másik, sziklán támaszkodóhoz. Miután megtörtént az avatófal bemutató, megjelent Gonzó, és mennünk kellett Viktorral, szóltunk a csoportunk túravezetőjének, hogy mi ketten lelépünk, nehogy aztán hajnalig keressenek minket. Egy-két bújás, és máris a saját csoportunknál vagyunk, indulás tovább. Azt is nehezen tudtam elképzelni azelőtt, hogy miért olyan félő az eltévedés egy barlangban, egyáltalán hogyan képes az ember eltévedni egy barlangban?! Hát most már tudom: nagyon könnyen! Ekkor már halványlila gőzöm nem volt, arról, hogy hol is lehetünk, merről jöttünk, és merrefelé van a kijárat. Annyit mászkáltunk össze-vissza a járatokban, hogy teljesen elvesztettem a fonalat. Újabb próbatevő helyre érkezünk, a Micimackóhoz. A Micimackó lyuk egy apró üreg egy kisebb terem oldalában. Pont akkora, hogy egy ember még éppen át tudjon bújni rajta. Legalábbis a barlangászok ezt állítják. Szerintem ember fia nem fér át azon a kis lyukon. De Viktor megpróbálja! Na ebből mi lesz… Azt megnézem, ha átbújik azon a kis lyukon! Kezek előre, fej átfér, vállak is nagy nehezen, mellkas is átjött. Viktor meg beszorult a lyukba! Na még egyszer, előre! Nem megy! Se hátra! Na, szépen vagyunk! Az elkövetkezendő fél órát nehéz leírni. Viktort próbálták kihúzni, de még nézni is rossz volt az egészet. Képzeld el, hogy beszorul a tested egy üregbe, ahonnan se előre, se hátra! Kész, Te bepánikolsz, ettől még jobban beszorulsz, és még jobban bepánikolsz, már úgy érzed, levegőt sem kapsz, hányingered van, már nem látsz, ordítasz, hisztizel, minden bajod van, bármit megtennél, csak hogy kikerül onnan, de Te beszorultál. A barlangász társak mindenhogy próbálták Viktort kihúzni, kitolni, a ruháját igazgatni, hogy ne gyűrődjön bele a lyukba, de semmi… Az elején még vicces is volt, hogy ahogy Viktort rángatták, de aztán már nem nevettünk. Én meg aztán végképp nem! Első barlangi élményeim alatt nem azt képzeltem el, ahogy végignézem, hogy a srác, aki lehívott, lehozott a barlangba, beszorul egy átkozott lyukba, ahová ráadásul csak bizonyítási vágyból bújt be. Még nézni is borzasztó volt, többé-kevésbé átéreztem a helyzetét, és már ez is szörnyű volt… Hát még Neki milyen lehetett ott beszorulva. Gondoltam rá, hogy ennek lehet, hogy rossz vége lesz… Meg arra is, hogy nem fogok tudni rendesen aludni ezután az élmény után. Vagy legalábbis nem lesznek kellemes álmaim. Amikor aztán végre sikerült kiszabadítani, egyből más lett a hangulat, előkerült egy kis csokoládé is, és mindenki megkönnyebbült. Leginkább biztosan Viktor, aztán szerintem én. Na, szóval nem véletlenül hívják Micimackónak ezt a lyukat… Egyébként a Micimackózás a legszadistább fogyókúra, amit életemben láttam. Viktor iszonyatosan leizzadt, mire kijutott. Legalább 2-3kg-t kiizzadt magából, az egész overálja tiszta csurom víz volt, pedig még egy műnyúlat is felvett alá. Mondjuk lehet, hogy épp ez volt a baj. Míg Stavi a lyukban szenvedett, én szóba elegyedtem egy figurával, mint később kiderült: Gézabával. Arról mesélt, hogy ő is megpróbálta a Micimackót, de amikor érezte, hogy nem lesz jó, akkor még idejében kimászott belőle. Aztán elmesélte a karbid fejlámpák működési elvét, ami szerintem rettentő érdekes: a barlangász egy kis tartályt hord a derekán, aminek az aljában karbid van, a tetejében pedig víz, a karbidból víz hatására acetilén gáz keletkezik, amely éghető. Ezt egy csövön kivezetve a barlangász sisak elején gyújtjuk meg, így kiváló szórt fényt biztosít. Szerintem zseniális! Ezzel kéne éjszakai tájfutáson indulni! :) 

A Micimackós történet után szétváltunk Viktorral, Ő Gonzó tanácsára felment a felszínre, én Hál’ Isten még maradhattam, Gézabá apró csapatával vágtunk neki az üregeknek. Na innentől piszkosul élveztem a túrát, ami eddig sem volt rossz! Újabb kúszások, mászások, össze-vissza minden felé a tér összes irányában. Volt, hogy fejjel előre enyhén lefelé mentünk akkorka üregben, amiben éppen átférsz még úgy, hogy nem érzed magad Viktornak a Micimackóban. Mondjuk, ha ezek a részek hosszabban tartottak volna, lehet, hogy előjött volna valami klausztrofóbia rajtam, de ez nem történt meg, mert egyik helyen sem kellett néhány méternél többet kúszni, és máris kint voltunk újra egy tágabb résznél, ahol már ki lehetett újra nyújtózni. Nekem egy új,  kék sisakos (Karácsonyra kapta) Sári nevű lányt kellett követnem, mögöttem pedig egy Sanyi nevezetű pókember közlekedett. Komolyan, úgy rohangált mellettem föl-alá, mint pók a falon. Meg persze ismerte a levágásokat is, így volt, hogy jól rám tudtak ijeszteni oldalról váratlanul megjelenve. Mondjuk a levágás nem biztos, hogy igaz, valószínű én mentem a rövidebb úton, csak épp olyan lassan, hogy még körbe is gyorsabbak voltak nálam. Persze végig segítettek, és tanácsokkal láttak el, így nem volt semmi baj, egyre jobban, és jobban élveztem az egészet, és kezdtem választ kapni arra a sok elképzelhetetlenre, amit a kis történetem elején pedzegettem. Visszatérve Sanyira, nem is inkább pókemberhez hasonlított, hanem a Gyűrűk Urából Gollamra (vagy eredeti nevén Szméagolra). Na, ne érts félre Sanyi, csakis a mozgásodra gondolok. Mentem, másztam a többiek után, már csurgott rólam a víz, izzadtam ahol tudtam, Sanyi meg könnyedén kelt-járt mellettem a sziklákon a maga gollam-mozgásásban. Nehéz leírni, aki látta mozogni az elfajult hobbitot a filmben, azt tudja. Aki nem, az nézze meg a filmet! Vagy még inkább jöjjön le egy barlangba! :) 

Aztán találtunk egy Sóhajok hídja nevű sziklaperemet, ahová kis segítséggel, de még nekem is sikerült kiülnöm egy fénykép erejére. Végül még mielőtt visszamásztunk volna a létrán fel a barlang előterébe, Gézabá tanácsára a kedvemért tettünk még egy kitérőt. Illetve nem én kértem, én csak kaptam a kitérőt. Azt hiszem Tűzoltó-ágnak nevezték a helyet, a lényege az volt, hogy egy kanyargós folyosón kellett végighaladni néhány 10 métert úgy, hogy közben nem éri a lábad a barlang alját. Mert a legenda szerint ott aligátorok laknak, és ha lent mész, akkor leharapják a himbi-limbit! Ezért aztán úgy másztunk végig a folyosón, hogy kézzel-lábbal támasztottuk magunkat a két falon. Érdekes volt! Ha előtte végigsétálunk a folyosón, és nekem azt mondják, hogy márpedig én végig tudok menni ezen úgy is, hogy nem teszem le a lábam a padlóra, akkor nem hiszem el. Pedig végül sikerült! Eszméletlen, hogy az ember mi mindenre képes! Nagyon komoly volt így mászni, hol a kézzel, hol a hátammal, vagy a karommal, na és persze a lábammal tudtam úgy támaszkodni a két falra, hogy nem estem le. Közben Gézabá mesélt, elmondta, hogy 47 éves fejjel kezdett barlangászni, 2 éve csinálja, és nagyon tetszik Neki. Hogy először szemmel mászunk, aztán kézzel-lábbal, hogy mennyire át kell gondolni, mire vagy képes, mit lehet még bevállalni, és mit nem. Szóval hogy az embernek a barlangban tisztában kell lennie magával, és hogy milyen érdekes, hogy végeredményben ez egy nem veszélytelen dolog itt mászkálnunk, de mégis nagyon kevés a baleset itt a Matyiban. Ja, és a kezdő barlangászt egyszerűen csak kopasznak hívják. Nehéz most írnom erről az egészről, mert összességében egy hatalmas élmény volt, rengeteg új dolog ért nagyon rövid időn belül, ha a barlangtól elvonatkoztatunk, és csak az új emberek megismerését nézzük, már akkor is. Mert aki lemegy a föld alá, az nem normális!!! :) Persze csakis a lehető legpozitívabb értelemben! 

Miután kimásztunk a felszínre, még egy rövid sörözés következett, csocsóval és zsírosdeszkával fűszerezve. Na meg a - de jó látni Titetek overál nélkül - héé Te vagy az Gézabá sisak nélkül, alig ismerlek meg - elkérhetjük majd a fényképeket, stb… Vége ennek a kis beszámolónak is, de még el kell mondanom utoljára, hogy piszkosul élveztem ezt a kis kalandot - bár ez valószínű látszott közben is -, és köszönöm a sok segítséget, tanácsot, és türelmet, egy igazi élményt volt ez a csütörtök este nekem, ha kiheverem az egész testemet átjáró izomlázat, szerintem még biztosan találkozunk! ;)

 

Éljen a karbidlámpa, Viktor és a Micimackó, na meg az aligátorok! Ámen!